Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 995.

995.

Az a verseny, versengés, amit ma látunk szerte a világban,

az újkor szülötte, és lényege lenne, hogy nem vérre megy,

de ha mégis, az álságos, hiszen megcsúfol eredeti eszmét,

a jobb, ügyesebb, szebb, eredményesebb kiválasztását és

felmutatását, hogy testi-lelki-szellemi téren példa legyen.

Van ugyan emlékezet és nyom szobron, vázaképen, s más

módon az ókori görögök hasonló versenyeire négyévente,

de annak olimpiai jellege, a győztesek istenítése mutatja,

hogy a hőskultusz maradványának tekinthetjük, harcosok

és a harci zsákmányuk csodálásának, békés ismétlésének.

Pedig meglehet, hogy nem is az történt, hogy emberi jó

tulajdonságokat emeltek mitológiai magasságba, mint a

szolid eszmetörténet sugallja, hogy azon eszményekhez

felnövésre biztassák magukat, hanem utólagos titkolása

ez kegyetlen eseménynek, a hódításoknak törvényesítése.

Nem kicsi tehát a tét a verseny gyökerének megítélésben,

mert ha nem harciasságból fakad eredetileg, van remény

alapvető emberi természetünk békés mivoltára, s nem az

egymással való küzdelmet kell követendőnek beállítani,

hanem az egymással mindig együttműködő közös életet.

Azaz versengéskor nem a másikat kell legyőzni, hanem

a felállított mércét, magasságot megugrani, mert akkor

vagy elegendően erős és ügyes, hogy a munkában, vagy

épp a vadászaton ne érjen baleset, ne ess ott áldozatul,

azaz minden ilyen megmérettetés valójában beavatás.

Láttunk is még erre a természeti népeknél példát jó pár

évtizeddel ezelőtt, de úgy mutogatták őket az újságok,

mint cirkuszi állatokat szokás, és leprimitívezve, pedig

igen ésszerű volt, amit csináltak, mégha a között voltak

fájdalomtűrő képességet mérő gyakorlatok is beiktatva.

Ilyen beavatásról tudunk a régi görögök köréből is, bár

azt a kívülállóktól halálbüntetés terhe mellett titkolták,

mégis pár bátor filozófus vállalta a kockázatot és adott

hír róla, hogy Eleusziszban például a 15 évesek számára

operaelőadás-szerűen adták elő élet s halál nagy kérdéseit.

Érdekes, hogy azt a beavatást ott nem papok végezték,

hanem arra kiválasztott családok, amint utcasöprést is,

vagy a bírói munkát, és más szertartásokat, örökletesen,

azaz a szokásrend volt a középpontban, nem az, aki az

évezredes kötelező és szigorú előírásokat beteljesítette.

Tovább tekintve a történelmen, híradásain, a következő

versenyhelyzet a harci párbaj volt, gladiátor „játékok”

életre-halálra, majd lovagi tornán is el lehetett vérezni,

és a török elleni csatákban néha párviadal döntött róla,

kit tekintettek győztesnek, megkímélve a többi katonát.

Ám a tömeghadsereg és a távolból ágyúzás létrejöttével

az ilyen párharcoknak, egyének viadalának leáldozott, s

már nemcsak egymásra lőnek a katonák, de lakosságot is,

míg versengő megmérettetés átkerült sport területre, ahol

szakszerű testedző felkészülés előzi meg magát a versenyt.

És már igen durva versenyt is látunk, ketrecharcot, ahogy

fröccsen a vér, mégis legnépszerűbbek a stratégiát-taktikát

felvonultató csapatsportok, a legtöbb embert vonzzák, szó-

szerint is megmozgatják képzeletüket és még a testüket is

a tömegsportban, de csak békés versengésnek van értelme.