Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 996.
996.
Mint oly sok minden, ma már a kirándulás sem a régi, mert
vagy teljesen átalakult, vagy csak kevesen űzik fénykorához
képest, azaz vesztett népszerűségéből, talán leginkább üzleti
okok miatt, no, szóval, hogy üzlet lett belőle, míg régebben
a szegény ember is megengedhette magának szórakozásául.
Persze még rengetegen felkerekednek hátizsákkal, két bottal
kézben és nekivágnak a hegyeknek, de hogy a hegy lábához
hogyan jutnak el, nagyon megváltozott, mert többnyire saját
autóval és ott leparkolnak, míg régen ez vonattal, hajóval és
busszal történt, s már azon ülve megindult a hangulat felénk.
Ma a kocsiajtó távirányítós zárásának pittyenése nem kelt fel
olyan hangulatot, érkezés előtti izgalom se, hogy lesz-e elég
hely a parkolóban, nem ráhangoló, s ha kényelmesen hévvel,
busszal megyünk egészen Dobogókő tetejéig, valahogy nem
lesz igazi gyönyörködésünk a hirtelen elénk tárt kilátásban.
Mert az igazi izgalmat ki kell izzadni, csak felkapaszkodva
hegytetőre lesz hiteles, mert megérdemelt a feltáruló látvány
megtekintése, növekszik a szemlélődés élménye csillapodva
a zihált légzés, lihegés, s ránk ülepszik régen várt nyugalom
itt a Magasságosnál, mivel minden gond, baj odalenn maradt.
Hol vannak már azok az egésznapos gyalogtúra kirándulások,
a célhelyhez oda és vissza, jól beosztva az erőt, hogy kibírjuk,
hiszen nem számíthattunk segítségre, mert a többiek ugyanúgy
elfáradtak, bár erősebbje cipelte a terhet, kenyeret, szalonnát,
hogy a déli tábortűznél legyen mit sütni és mire csöpögtetni.
Ebben is, mint sokmindenben az köszön ma vissza, hogy az a
régi világ milyen szegény volt, szegényesen kirándulgattunk,
míg ma ennek is megvan már a módja, rangja, csáberejét adják
mintabeszámolók, hova divatos ma menni, hol jó a kiszolgálás
az étteremben, s aztán be lehet-e ott szerezni valamilyen trófeát.
A régi egyszerűség azonban valódiságot jelentett és erőfeszítést
a cél érdekében, megdolgozott élményt, tényleges elfeledkezést
minden másról, mert a természet közel jött és belénk furakodott
az öt érzékszerven keresztül, voltak még illatos mezei virágok,
szamóca nyáron, som és kökény ősszel, a fagyott csipkebogyó
télen, s kövekért is lenyúltunk, tapogattuk őket, zúgott az erdő,
szóltak a madarak, és még a moha is élénk zöld volt eső után,
a pára, a harmat is barátunkká lett, a Nap éppenhogy áttört néha
a lombok között, érezni lehetett az erdő hűvösét, a tél kemény
volt, hóval fedte a tájat, minden fehér volt, meddig a szem ellát.
Mára már úgy megváltozott az időjárásunk, hogy messzire kell
utazni, hogy mindehhez hozzájussunk, bár sokakban nem merül
fel ilyen emlék s igény se, mert sosem próbálták, jutottak hozzá,
a Medence közepén sokkal jobban ki vagyunk téve civilizációnk
ártalmainak, menni kell hát széleire, ott megkeresni emberségünk.
Mert az otthonunkat, különösen kertes házban képesek vagyunk
lakályossá tenni, széppé varázsolni, városi környezetben is bejön
az esztétika, de ha csak az otthon és a munkahely közt ingázunk,
gyereknek iskola, családnak néha templom vagy színház, soha nem
mondunk le monoton életünkből kirángatni magunkat a szabadba.
Mindegy hova, csak legyen változatosság, mit bánom én, még ha
autóval megyünk is, de a kilométerszámláló mutasson sokat, aztán
az eltöltött idő is legyen elegendő a kikapcsolódásra, feledtetni a
mindennapok egyformaságát, praktikum szürkeségét, tartsuk a jó
szokást, évente, s ha lehet többször, felkeresni lélekemelő tájakat.
Comments