Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 997.

997.

Hát, a kételkedésről kevesen gondolják, hogy filozófiai szinten

fontos eljárásmód, művelet, sőt műveltség meghatározó lehet,

mert a megismerés lehetőségét vonja kétségbe, hiszen még ez

a műszó sem mondja meg számunkra, miről van szó valójában,

annyira kivonta magát a bölcselet a mindennapiság mezejéről.

Igazából elvonta, elvonttá tette magát, mielőtt közkinccsé vált

volna, s még e kifejezés is magyarázatra szorul, mert megvonni

szoktunk valamit, valakitől, vagy magunktól, fontosat, s akkor

annak böjtje is van, vagy ha káros szenvedélyt, netán fényűzést,

akkor meg arról nem szoktunk, mert jobb, ha keveset beszélünk.

Mi akkor a helyzet, hol van a helye gondolkodásunkban eme

műszavunknak, ahol műség nem álság, hanem összefüggések

feltárásának, a lehetőségek feltérképezésének eszköze, az elme

bővítése, s akkor miért ennyire érthetetlenként él a köztudatban,

hogyan vált elvben a kifejezhetetlenséggel egyenrangú területté?

Ez utóbbira később vissza kell térnünk, mert nagyon valószínű,

hogy csak nem túl rég vált szét az emberi észerő a közvetlenség

ellenőrzésére és a közvetettség kezelésére, midőn e vélelmiségi

terület gondozói ennek gazdáivá tették magukat, és közvetítése,

eredményei továbbadása helyett igencsak eltitkolták mások elől.

Hogy lett mit eltitkolni, ahhoz legnagyobb mértékben a kezdetek

járultak hozzá, amely korszak végtelenül hosszúnak tűnik a bátor,

elfogulatlan vizsgálódó előtt, mert szinte mindent, és még egyet

akkor találtak meg, fel és ki, az akkor élők, azt is mondhatnánk,

hogy nekünk már csak morzsákat hagytak, de még ez is igen sok.

Van ottan miről beszélni, amit életünk testünkbe rögzült segítői

is mutatnak, de ha megkaparjuk a földet, onnan is ezrével fordul

ki az elképesztő feldolgozottságot mutató tárgyak sokasága, alig

tudnánk utánozni őket, s mikor beszélünk róluk, igyekszünk úgy

elképzelni működést és szerepet, mint ahogy lehetett réges-régen.

Az ilyen beszámoló tehát fejben, képzeletben születik és elvont

valósággá válik nyelvi alakjában, megérhetően, azaz világunkba

ma is beilleszthetően, tőle semmiképpen nem elzártan, elvontan,

és mai dolgainkhoz hasonlítással kapja meg igazi értékét, mint a

mához vezető út, mód és gyakorlat kezdeménye, elsődlegessége.

Van azonban az elvontságnak olyan foka, gondolati, más szóval

szellemi területe, ahol a mondandónk ugyan értett és jól belátott

fogalmakkal, fordulatokkal él, de olyan területig, területre hatol

el vagy be, terjed odáig, ahonnan e gondolkodási tevékenységen

túl nem juthat el hozzánk semmilyen más benyomás és érzéklet.

Benyomás, tudósítás, ha úgy tetszik, bár nehéz azt felfogni, hogy

az ott van és onnan nem jönne semmi felőle felénk, mert akkor

az nincs is ott, – nohát, ez az igazi elvontság, amikor ezekről a

gondolatépítményekről van szó, ezeket kezeljük, vizsgáljuk és

javítjuk, jól-rosszul felhasználjuk és hatásukról gondolkozunk.

Van olyan, aki az egész világmegismerésünket ilyen elvontságnak,

ilyen, csak gondolatban létező területnek véli, s van, aki ezt is tárgyi

valónak veszi, valóságnak tartja, habár inkább csupán a lelki oldalt

megszemélyesítve, emberszerűen elképzelve, ám e tettével jogos

bírálatot kiváltva, hogy hogy Isten lábába, szakállába kapaszkodik.

Emiatt aztán a kritika túl is tud szaladni, s akkor már az egész eszmei

és elvi, elméleti területet szigorú ítélet alá vonják, mint ami nincs is

és így megismerni sem lehet, hozzá kötni magunk esztelenség, de ők oly

végletekbe esnek, hogy azzal embermivoltunkat is megtagadják, tehát

akkor járunk jobban, ha bizonyosságok esetén használjuk a kételkedést.