Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1903)

Ha szétszalasztott bennünket az élet sodorja,

szétrázta a megszokott kapcsolatok szövetét,

szálanként kellene számontartani barátok

régi özönét, lehetséges-e, s ha nem, mi lesz?

Kérdezgessük-e ezt, mondogassuk-e szüntelen,

hogy akkor, nem oly távoli időben, mily jó volt,

minden nap találkoztunk sokan, együtt tettük az

iskolai dolgokat, feladatot, csínyt, vizsgát.

És hasonszőrűekkel együtt ott volt számunkra

sok délután, hétvége, másokkal barátkozni,

szombat éjjeli bulit vasárnap kipihenni,

majd’ úgy szerettük egymás, mintha testvérek lennénk.

De már előtte is voltak ilyen események,

hogy kinőttünk addigi társaságból, ám majdnem

ugyanazokkal folytattuk tovább máshol, nem volt

törés, új sokaság segített feledni voltat.

Ám most, munkába állván, próbaidő után, hogy

már nyilvánvaló a jövő útja, most derül ki

először, igazán, hogy nekem is van már múltam,

mire jó visszatekinteni mai jelenből.

Hiszen most már én is elfoglalt lettem örökre,

mint amikor valakinek gyereke születik,

szülő–gyermek viszony többé soha el nem múlik,

s ha ez még nem is hivatás, de már állandó munka.

Pontosnak kell lenni bejárásban is, de főként

kijelölt célok elérése terén, még nehezebb, amikor

nekem kell megszabnom az irányt és eszközöket

hozzá, a felelősségem nem áthárítható.

És elfáradok estére, vagy előbb, hiába

vagyok fiatal, tervezni kell a pihenést is,

bár ehhez gyakorta elég a kikapcsolódás

valami más tevékenységgel, szórakozással.

De ami legnehezebb, hogy lecsökkent az igazi

barátok száma, akik elérhetők újabban,

feltétel nélkül, ha megbeszéljük, de ez már csak

viszonylag ritkán adódik, s ők mind másként élnek.

Én ugyan nem teljesen úgy mint ők, de látom, mi

vár rám, mert korábban kezdték, átjön

tőlük a tapasztalat, kérdezés nélkül, minta,

a legkisebb közösségi egység, saját család.