Deli Mihály: Beszélgetés az imáról

APOR Ölellek, Barátom.

CSANÁD Bennem hasonló érzelmeket kelt közelséged.

APOR Régen találkoztunk.

CSANÁD Régen? De mihez képest régen?

APOR Már szinte hiányoztak az ilyen kérdéseid.

CSANÁD Ha hiányoztak is, mindig ügyesen kitérsz előlük, és úgy látom, jobban érzed magad kérdéseim hiányával, mint megválaszolhatatlanságukkal.

APOR Ez nem igaz. Ha ritkán találkozunk is, sokat gondolok rád, gyakran imádkozom érted.

CSANÁD Imádkozol értem?! Tán úgy látod, valami baj van velem? Vagy csak aggódó szereteteddel próbálod átugrani kínzó hiányomat? Engem bármikor megtalálsz. Akár kérdéseid gyötörnek, akár felismeréseid röptetnek, megtisztelsz, ha elém tárod gondolataid szívverését.

APOR Köszönöm. Hangodat hallva, mintha megállt volna az idő utolsó találkozásunk óta.

CSANÁD Noha tudjuk, az idő nem áll meg, csak mi szállunk a mélyére. Néha hű barátunk lesz, mint egy kutya,

máskor elillan, mint a csalfán hízelgő macska.

APOR Akkor ez valami kutya-macska barátság lehet, merthogy nem létezhetnek egymás nélkül.

CSANÁD Kergetőznek, összesimulnak; úgy tűnik, együtt szállunk a sírba, de nem biztos, hogy végletes rabjai vagyunk az időnek. Ugye így gondolod te is?

APOR Feltétlenül. Hiszen életünktől függetlenül, az isteni időtlenség dajkál.

CSANÁD Vagy taszít az időtlenségbe.

APOR Illetve emel az Örökkévalóságba.

CSANÁD Irigylem benned ezt az élet felett lebegő nyugalmat.

APOR Amennyiben életünk is az öröklétben lebeg.

CSANÁD Mielőtt végleg ellebbenne, meg kell jegyeznem, mindig elgondolkodom, amikor imádkozó embereket látok.

APOR És mire gondolsz olyankor?

CSANÁD Részvét, könyörület és együttérzés mozdul bennem, mint minden elesett, meggyöngült, kiszolgáltatott ember iránt.

APOR Szerinted, aki imádkozik, elesettebb, kiszolgáltatottabb, mint bárki más?

CSANÁD Természetesen mindenki kiszolgáltatott, de egy lelkével nem foglalkozó ember, aki azt az illúziót vallja, hogy materiális létén pszichéje egy mellékes, kényelmetlen kinövés, és ha ezt valaki (magyarra fordítva) léleknek meri nevezni, azonnal vakarózni kezd, megrázza magát és elhatárolódik önmagától, – nos, ez az ember válságos, vagy kényelmetlen helyzetekben legfeljebb pechesnek tartja magát; nem a Mindenség súlyát, a sors kiismerhetetlen terheit, a végzet tervszerű szigorúságát érzi, csak személyének szóló közvetlen ellenállást, harcra késztető támadást. Az imádkozó azonban megadó bűntudattal, sejtelmes büszkeséggel, mintegy névtelen meghívottként viseli (aktuális és eredendő) bűnét, szenvedésre teremtettségét. Számára a gáncsoló láb is isteni próbatétel, a gáncsoló pedig (tudatlan) társa a bűntudatban.

APOR Minden megtorpanó, megoldást kereső ember ugyanazt érzi, mint az imádkozó, csak még nem akarja meghallani megszólítottságát. De előbb-utóbb mindenki megérkezik az imához, amely nem más, mint az Istennel folytatott párbeszéd szinte zenei formája; és nem büszkén, hanem „gyürkőző alázattal” jut el e hangokig.

CSANÁD Mindig azt érzem az imádkozók alázatában, hogy a jól felépített imarend, a kitartó imádkozás, mint teljesítmény, kibővítve felajánlásokkal, elmélyítve a hit forró átélésével: gyümölcsöt terem, jutalmat kap.

APOR Csakhogy a megtisztulásban megérett lélek nem jutalmat kap, hanem kegyelmi állapotba kerül. Az ima ugyanis nem egy adok-kapok viszony, hanem tevékeny elmélyülés; mintegy átlényegülés.

CSANÁD És rajongás, kérelem, szédület. Sőt, bódulat.

APOR Halvány ironikusságodon túllépve, itt az ideje megfogalmazni: mi az ima?

CSANÁD Az egyszerűség kedvéért nézzük a szürke, hivatalos meghatározást: „Az ima általában a vallásokhoz kötődő fogalom; az imádkozó, imák segítségével, transzcendens szintekkel próbál kapcsolatba lépni.”

APOR Valóban nem a lényeget mondja.

CSANÁD Mi a veleje? Vagyis ki imádkozik, kihez, miért, mit?

APOR Az ember imádkozik, aki meg van róla győződve, hogy élete egy magasabb rendű szellemi szint megtestesülése, vagy legalábbis léte egy pillanatnyilag meghatározhatatlan transzcendens Valamivel/Valakivel áll kapcsolatban. Vagyis szorongatott helyzetekben az is imádkozik, aki ezt tagadja. Ugyanis a vágyakozás, a sóvárgás, az álmodozás, sőt, a szenvedély is az imának egy speciális (tévelygő, keresgélő, bevallatlan) módja, ami azt jelenti, valamilyen formában mindenki érzi a maga fölötti hatalmat.

CSANÁD Bár ez még nem bizonyítja a „magasabb hatalom” létét, de mindenesetre elgondolkodtató, hogy az emberben mennyire hozott, illetve szerzett képesség/kényszer ez a félelem.

APOR Csakhogy az ember nem kizárólag félelemből imádkozik, pláne nem kényszerből.

CSANÁD Minden ima mélyén a kiszolgáltatottság, az alávetettség, az önfeladás/önátadás, a hála remeg, akár félelemnek hívjuk, akár nem. Az imádkozók védtelenségükben, vagy belső kényszerből menekülnek az imához; védelmet remélnek az imától, és vágyaik beteljesülését óhajtják. Valahogy szeretnék átélni, beteljesíteni az Ismeretlen Hatalom sugallt szándékát/akaratát.

APOR Remélem egyszer még téged is megérint ennek a misztériumnak a boldogsága. Hiszen éppen ez az ima egyik titka: az önátadás, a feloldódás, a ráhangolódás, a tisztulás; lelkünk kiáradása.

CSANÁD Értem. Szóval az imádkozó akár félelemből, akár boldog önfelszámolásból, illetve önfelismerésből: igyekszik minél jobban egybeolvadni a felette állóval, akit Istennek nevez. Szeretne jobbá válni, jobbítani, felszabadulni etc. – feszül, szorong, vágyódik, akar, erőlködik, elereszkedik, ringatózik… – és ezt támogatandó: imádkozik. Fájdalmas szakadékokba süllyed, és lebegő magasságokba emelkedik, szinte elhagyja önmagát. Rögtönöz, vagy meghatározott szöveget mond, vagy nem mond, csak gondol, nem is gondol, csak sugall. Zümmög, zeng, kilép a szavak, a mondatok keretéből. (Mellékesnek látszó, de fontos kérdésem: miért ez a monoton-ismételgető darálás, miért így kell beszélni egy Istennel? Nem pszichológus válaszát várom e zárójeles kérdésre!) – Szóval az ember imádságaival szuggerálja Istenét és önmagát? Imával érzékenyíti és nyitja meg magát a(z Istennel, azaz a) transzcendenssel való találkozásra?

APOR Imák segítségével átélheti az isteni szándékok bölcsességét. Az Isten feltétlen szeretetét.

CSANÁD Felfoghatjuk-e emberként, mik az isteni tervek-szándékok?

APOR A szeretet, az irgalom, a jobbá válás, a segítségnyújtás, önmagunk felfedezése, kibontása, gazdagítása; teremtő erőnk áradása. Nagyjából így hangzanak a számunkra lefordított tervek.

CSANÁD Nemes szándékok, de nem ismerjük a teljes listát. Nem beszélve az isteni perspektívák átláthatatlanságáról. Csakhogy már ez a felsorolás is elég frivol Istennel kapcsolatban. Mindig gyanakszom, amikor Isten nevében szólnak. Én még soha nem hallottam Istent beszélni, semmilyen formában. Látomásos emberek ugyan minden korban megnyilatkoznak, valaha bibliát írtak, benne Jézuson keresztül Isten képzelt sugalmazásait próbálták emberi nyelvre fordítani. Azt hiszem, kéretlenül nyilatkoznak a nevében. És annyi vallás annyi papja teszi ezt. Nem csak belebeszéljük Istent a megmagyarázhatatlanságokba, illetve vágyott boldogságunkba?

APOR Isten titokzatos, mégis hangsúlyos, lépten-nyomon igazolható jelenvalóságával mutatkozik meg az embereknek, és szól segítői révén az emberek nyelvén. Ám valóban sok fogadatlan prókátor sürgölődik körülötte.

CSANÁD No, és kik a „fogadott prókátorok”?

APOR Azok, akik a Bibliát a kinyilatkoztatás hiteles forrásnak tartják.

CSANÁD Ők is sokan vannak, és sokfélék. Ahogy Istenhez is számtalan hiteles út vezet. Ahogy „bibliából” is sokféle van.

APOR Én a Kinyilatkoztatást látom a legrendszerezettebb, legmegbízhatóbb forrásnak.

CSANÁD Viszont hited szerint Isten minden megnyilatkozását megbízhatónak és „átgondoltnak” kell látnunk. A probléma nem Istenben keresendő, hanem az emberek pontatlanságában és szándékaiban. Mert szerintem Isten a Bibliából ugyanolyan magától értetődően és természetesen léphet elő, mint egy ajtón a városban, az áhítat és a sóvárgás függönye mögül, a gondolatok fényéből/homályából, vagy a rettegések katakombájából. Minden hívőnek a maga vallása szempontjából hiteles az Istene. Ennek ellenére nem árt lelkünk ölelkező boldogságából, illetve menekítő biztonságából kitekinteni: az Írások nagyszerűségükben is gyarló emberi művek. A leírt szó mindig sebezhető, mert a sugallat fordítása, (sokszor) akart/akaratlan ferdítése.

APOR Igaz. Ám e sugallat csodája, hogy szavak nélkül is képes beszélni. Nem lehet elvéteni.

CSANÁD Igen, ez a hit fensége és szenvedélye. No, de a hitetlenség gyötrelme, a gyanakvás, a kíváncsiság, a kérdések kígyózó légszomja talán elszáll a semmibe? Vagy mégis, valahogy együtt röpül az általad gyakorolt imával?

APOR Soha semmi nem száll el a ’semmibe’. Helyét kereső vágyaink sorsszerűen beteljesednek. Az ima, józan küzdelmünkkel együttműködve, mindenesetre segít vágyainkat és igényeinket a helyükön kezelni. Sóvárgásaink ugyanis nem mindig esnek egybe a realitással, sem az ideákkal. A jó, az ideális út megtalálásában az ima felmérhetetlen segítséget nyújt.

CSANÁD Remélhetően. Itt kell azonban megjegyeznem, hogy ezt az imát érdemes elválasztani a könyörgéstől, noha az emberek összefonódva gyakorolják. Bár az ima egyben könyörgés is, de nem minden könyörgés feltétlenül ima. A könyörgés ugyanis egy primer, drasztikus egyensúlytalanság, az ima „csupán súlytalanság” (lebegés). Az ember a könyörgéssel valami olyat szeretne elérni, amit Isten csak vonakodva akar teljesíteni; az imát viszont egy emelkedettebb szintnek tartom, ahol az imádkozó, Isten ölében ülve, melengeti ezt a valamit, és egy picit még mindig hatni próbál Istenre, hogy vegye irgalmába ezt a valamit.

APOR Hogy tudd: az ima lényege a ráhangolódás. Vagyis az ima elmélyülésében az ember megközelíti, majd eggyé válik Istennel, együtt lüktet vele, áthatottá válik. Megértés helyett megérzi az isteni jelenvalóságot.

CSANÁD Már ha egyáltalán így van, ahogy tapogatjuk. Nem tudjuk. Csak elhisszük, gondoljuk. Energiáink kiáradnak. Lelkünk fölfakad. Szellemünk nekibátorodik. Kissé vak ugrásnak látom ezt.

APOR Nem a levegőben lógunk, létezésünknek oka van. Nem a semmiből lettünk. Magunk is „az Isten részei” vagyunk. Senki sem zuhan a semmibe. Az Istentagadók is a „helyükre” kerülnek.

CSANÁD Lehetséges. Ám meghatározó a „fogadott prókátor” személye. Akármelyik neves és névtelen vallásalapító. Viszont az embert nem csak az intellektusa, hanem a szíve, az intuíciója, a görcsei, a fantáziája röpíti. Én azt keresem, akivel elsétálhatok a dolgok széléig, és ott megállva lehunyhatom a szemem. Álmaink egymásra lelnek. Gondolataink összefonódnak. Kevesen képesek ledobni az összes homokzsákot.

APOR Végtelen sok egymást keresztező, egymás mellett haladó úton járunk.

CSANÁD Egyszerű is, ha/amíg a „vak-élettelen” anyagról van szó. Amint szellemi, spirituális síkra térünk, megbolydul minden. Félelem, kósza gondolatok, a felfoghatatlanság rettenete-riadalma fészkelődik tudatunkba, érzékeinkbe. Fölénk magasodik valami, ami kérlelhetetlenül erősebb nálunk. Úgy gondoljuk, ez a valami és az életünk talányos összefüggésben van egymással. Talán tényleg van valahol egy Isten, ha már az eszünkbe jutott-tükröződött; feszegeti lelkünket, gondolatainkat, ábrándjainkat. Ha próbálsz vele kapcsolatba lépni, konkrétan sosem válaszol, úgy érzed, jeleket küld, amiket megkísérelsz értelmezni. (Néha sürgetően szükséged van rá, ilyenkor emeled az imaadagot/intenzitást; máskor csak úgy jó vele, mormolsz.) Hinni akarsz benne, ezért „válaszait” beletörődéssel, megnyugvással, feladatként kezeled. – Ima… imád… imádkozás… Imádod Őt. Ő az Atya, és mi az örök gyermek? Ebben az életben sosem lehetünk nagykorúak? Megengedem, nem vagyunk egyenrangúak az Istennel (más minőség, más kategória, más szint az emberélet), de a rangomat (amivel megtisztelt, ahhoz ragaszkodom, azt komolyan veszem), azt megszolgálnám…!

APOR Az ima nem egy alárendelt állapot, nem valami rossz gyereknek szóló, büntetésszerű robot. Nem megalázottság, hanem alázat! Mert igen, az Isten is imád minket. Mint teremtményeit. Mint az anya a gyermekét.

CSANÁD Én ezt nem tudom, nincsenek konkrét információim. Úgy lehet velünk, mint a napocska. Az is meleget lehel ránk, és nekünk kell értelmeznünk szándékát. Kitalálni, hogy mit akar, és visszasugározni rá. Aztán egyszer csak (oktalan cselekedeteinkkel rásegítve) fagyot bocsát ránk, és mi elpusztulunk. Vagy (kérelmünk ellenére) lángot okád a nyakunkba, és elégünk. Szóval megöl, s magához vesz. Magyarázgathatjuk ezt felszentelt/filozófus barátainkkal együtt… De valahogy mégis elgondolkodtat az: ha teljesül, amiért imádkoztál, vagyis meghallgat az Isten, azaz szinkronba kerülsz Vele, akkor mondhatod halkan, szelíd-szerény áhítattal, hogy „nyertél”; ha viszont nem teljesül az, amiért esdekeltél, mert az Isten másként gondolaja, illetve „jobban tudja”, te akkor is, mindenképpen nyersz, mert őszintén adtad magad, „egy jót imádkoztál”, s ne érts félre, nem akarlak cinikusságommal megbántani, de van ebben valami csiki-csuki. Bármi is történik, te, az imádkozással, mindenképpen nyersz.

APOR Nem bántasz meg. Ugyanis minden esetben, folyamatosan, az Isten is „végzi a maga dolgát”, meg én is. Esetleges vakságom ellenére elismerem a terveit-szándékait, és a végén, úgy hiszem, egymásba érünk.

CSANÁD Elfogadom, és remélem megérted, mire gondolok: a te érdekedben nem, hanem az „ügy” érdekében érzem problematikusnak, sőt, hiábavalónak az imát, még akkor is, ha ez benned együttműködő egység. Hadd legyek ennyire szőrszálhasogató és tudálékos. Ráadásul most kiábrándítalak kicsit: bárhogyan imádkozik a hívő, úgyis „az történik, ami történik”. Hiszen ez az egész élet, ha valóban az/egy Isten teremtette, az isteni időtlenségben már lezajlott, vagyis az időtlenségbe dermedt, abban lélegzik. Ő tudja, hogy mi fog történni, előre tudja (és nem szeretnélek nagyon megrázni, de logikád szerint azt kell mondanom: már előre eldöntötte), hogy mit fogunk tenni. Mert mindenható, vagyis mindent-tudó. Tehát nem nagyon érdekli, mit szándékozunk csinálni. Az élet az időtlenségben már egy lezajlott ügy. Nekünk még egyidejűség, számára repríz. Csak nem gondolod, hogy az Isten naponta úgy rendezi át az életet, amilyen intenzíven-őszintén imádkoznak az emberek? Vagy eljátszadozik – a „mi kontónkra” – azzal, hogy így is lehetne, úgy is lehetne? Vagy kíváncsian várakozik, hogy mit fogunk csinálni? Furcsa lenne egy olyan Teremtő Isten, aki mindenhatóságában létrehoz egy önfejű, önmozgó, az ő isteniségét is kikezdő-kigúnyoló-tagadó élőlényt. Teremt egy embert: lesz, ami lesz?! Miért ostorozná így önmagát? Ez elég balga dolognak tűnik. – Szóval az embernek elsősorban önmagához kell imádkoznia: tisztánlátásért. Gondolkozzon, mert az ima csak elaltatja. Irgalomban ne reménykedjen. Az Istenben nincs irgalom, csak pontosság, rend, törvények, szigor. Gyermeki lelkünkkel azt szeretnénk, ha kisimítaná bűneinket. Mi persze könnyebben megbocsájtunk magunknak, és ezt várjuk Tőle is. Fűt-fát, pótlólagos jótetteket ajánlunk cserébe. Ha lelkiismeret furdalásunkkal, bűntudatunkkal ostorozzuk magunkat, illetve cselekedeteinkkel jóvátesszük bűneinket, akkor kitartó szenvedésünkre, erőlködésünkre, bűnbocsánatot hint?! Na, nem! Az Isten tudja, mit tesz, ha nem is közli velünk; és nincs szüksége útmutatásokra, bátorításra, hálálkodásra. Megteheti azt is, hogy megszünteti önmagát. Eltűnik, és úgy is jól elvan. („Úgy van, hogy nincs: és úgy nincs, hogy van.” A ’nincs’ és a ’van’ számára lényegtelen. Nem tud ’lenni’, és nem tud ’nem lenni’. Isten! Egyfolytában. Örökké. Állandóan. És kész! Ne furakodjunk. Értelmezgethetjük, de úgysem fogjuk megérteni. Csak lágyan, óvatosan, észrevétlenül elveszve – elfogadni.) Ennek fényében tehát erősen elgondolkodtató, hogy miért is vagyunk?! Viselkedésünk talán inspirálja az Istent? Legyen már bennünk annyi mosolytalan humorérzék, hogy oldalra pillantva észrevegyük, a nézőtér üres, a lemez átszakadt, az előadásnak régen vége. A csodák megtörténtek. A múlt és a jövő az Istenben: állandó most. A valóság meg (egyelőre) koromfekete, vagy majd elviselhetetlen fény? Vagy gazdag szürkeség? Szóval a ’nemtudom’. (A prókátorokat ezzel kéne agyon csiklandozni.)

APOR És a szabad akarat?!

CSANÁD Látszólag azt teszed, amit akarsz, de a lényeg már megtörtént. Vagy ha így jobb: ’a lényeg’ fog megtörténni, bármit csinálsz. Szent tudatlanságunkban és szent elszántságunkban zajlanak cselekedeteink. Így kell lennie. Másként nem lehet. Azt tesszük, amit már megtettünk, de erről, csitt! Földhöz ragadva eltűnődöm azon, miért jó ez az Istennek: nézni minket, amint eljátszunk egy előadást, amit már látott? Nem tudom, miért jó Neki, sem azt, hogy miért jó nekünk, de ez van. Kissé elrugaszkodva, nem tűnődöm semmin: légszomjam támad a befoghatatlantól. Nem tekintem szent küszöbnek hited alapvető dogmáit: a ’szabad akaratot’, a ’szentháromságot’, ’Jézus Istenfiúságát’… Szerintem Isten nem tesz elénk terelő küszöböket, mi magunk botladozunk körülötte. Tulajdonképpen azzal kellett volna kezdenünk beszélgetésünket, hogy Ki, vagy Mi az Isten? Majd azzal folytatni: miért teremt az Isten? Unalmában? Játékos kedvéből? Vagy csak mi vagyunk ilyen kifinomultan kíváncsiak? Mi próbáljuk e kibogozhatatlan kérdést – a válasszal együtt – a magunk képre formálni? Álmainkért imádkozunk?

APOR Hallgatva téged, a lélektelen, rideg idegenség kerülget. Én nem azért imádkozom, hogy megváltoztasson dolgokat, hanem éppen azért az örömért, ahogy beteljesíti, – általunk. Az ima öröm, az Isten áramlása és jelenvalósága az emberben.

CSANÁD Nehéz feladat megtalálnod magadban Őt, lehántanod magadról, ami nem Ő, megélned a magad elvesztését. Jobb ezt nem tudni, de ha már belénk fészkelődött ez a döbbenet, nincs menekvés. S csak ezután érkezünk el a végnek végéhez, hogy lázas életünk: merő illúzió. El kell dobnunk magunkat, akaratos öntudatunkat, gőgős, önérzetes büszkeségünket, (vak) hiteinket, hogy Isten nevezetes teremtményei vagyunk. Kétszeres halált kell halnunk. Nem lesz fel-támadásunk, reményünk, álmunk, – megtisztulunk az élettől és visszaerősödünk Belé. Elvágva a szeretet köldökzsinórját, „visszaszületünk” Belé. Minden(ki) a helyére kerül (Benne), ahogy mondtad. Ha „nincs Isten”, akkor is: legyen igazatok, kedves ateisták, – ha úgy jobb nektek! Hogy utálják ezt a szót! Nem képesek megkerülni. Talán félnek is megkerülni. Mivel nem tudjuk Ki vagy Mi, és milyen az Isten, lényegtelen, ha azt mondom: nincs, vagy van. Mert ez csak az én, a mi meghatározásunk-minősítésünk-helyezkedésünk.

APOR Éppen a „helyünkre találásban” segít, ha imádkozunk.

CSANÁD Én nem tudok imádkozni. Minek ez a zsibbadás? Úgyis hallja a gondolataimat. Érti a szándékaimat. Teremtményei vagyunk: mindent tud rólunk. Még elő sem bukkant gondolatainkat is.

APOR Hiszen éppen erről beszélünk. „Mágikus együttlétünkről”, a „közös dalról”, a Benne való boldogságról. A bennünk fészkelő aggodalmáról, szeretetéről.

CSANÁD De nem inkább önmagunkkal kell megbeszélnünk nyűgeinket, gondjainkat, problémáinkat? Az imával csak eltompítjuk parázsló gondolatainkat. Istenkapcsolatunkban éppen ez az odaadó intimitás a nagy kihívás/próbatétel! Hiszen legjobb belátásunk szerint, amit tudunk, úgyis megteszünk. Ki így, ki úgy. Az Isten sem akarhat többet. Azaz pont ezt akarja. Mert minket akar, nem az imáinkat; minket, meztelenül, cifra játékaink és imák fátylai nélkül.

APOR Már csak a függönyt kell elhúznod, hogy…

CSANÁD Lazíts, drága barátom, hiszen közel vagyunk egymáshoz!

APOR Talán csak háttal állunk egymásnak. Találkozásuk örömére elmondanék egy imát, ha nem bánod.

CSANÁD Magadban, kérlek. Hozzá imádkozhatsz, velem beszélgetned kell. – Búcsúzásként nagyapám intencióját ajánlom figyelmedbe, ami annak idején nagy hatást tett rám. Nem csak (Isten)hitemet mélyítette el, de vallásos életemet is helyre billentette:

(imapofon)

„Imádkozol? / tán

nem bízol az Istenben?

Tőle várod, hogy

megerősítsen? / győzd le

pogány lustaságodat!”