Deli Mihály: HOKUSZAI NEVET VÁLT ÉS FEGYELMEZETTSÉGÉT MEGHASÍTJA

HOKUSZAI NEVET VÁLT ÉS FEGYELMEZETTSÉGÉT MEGHASÍTJA

Nagy sikerű bemutatójuk után

az előadás szereplői a színházban mulattak

Mindenki a rendkívüli tehetségű vendégművész körül legyeskedett

Hokuszai visszahúzódva, de kíváncsian figyelte a fennhéjázó színészt

Amikor a férfi, már kissé kapatosan és fölényesen felé bökött:

– Az meg ott kicsoda?! – méltósággal felállt, a színész elé lépett

A lármás társaság hirtelen elcsendesedett

(Hokuszait az egész társulat ismerte és szerette)

Az arcokon huncut mosoly bujkált

Hokuszai meghajolt: – A nevem Taito / láttalak a színpadon

Megrendítő volt az alakításod / csoda, hogy visszatértél közénk

Szívesen lerajzolnálak a szerepben, hogy megmaradj az utókor számára

A színész arca megrezzent: – Mit ér egy vonal a mozdulataimmal szemben?!

Mit ér egy kép, az élettel szemben?!

Én vagyok a múlt, a jövő

Én vagyok az idő: a most! Mindig!

Az örökkévaló megfoghatatlan! – kacsintott fölényes gúnnyal

Hokuszai kimért mosollyal, szelíden újra meghajolt

s csak ennyit mondott:

– Az élet egy pillanat

gáncsunkon átszalad

mi vész el / mi marad?

A színész álmos tekintettel elfordult, félre köpött

Hokuszai távozása után a zsibongás részegségbe fordulva folytatódott

Hazatérve asztalához kuporodott, és hajnalig dolgozott

Megrajzolta a színész hetvenkét mozdulatát és a portréját, maszk nélkül

Pirkadatkor a színház előtti téren, egy fabódéra szögezte a lapokat

A rögtönzött kiállításnak hamar híre kelt

Az emberek egész délelőtt a képek körül tolongtak

maguk is utánozni próbálták a gesztusokat

Hokuszai délben, tanítványainak

és a színház két zenészének kíséretében, újra megjelent

Az embereket hátra terelte

A bódéhoz lépett

Intett a zenészek felé

majd felgyújtotta a fabódét

A hatalmasra dagadt tömeg meglódult

Ugrálva-imbolyogva kiabáltak, tapsoltak, zúgott az egész tér

A dob lüktető dübörgésétől remegett a levegő

Sípszó és kürtök hergelték a táncolókat

Az énekes hajlékony hangja a lángokkal együtt lobogott

A rajzok fényes-fekete pernyécskéi a parázs fölött imbolyogtak

Szikrák pattogtak, vörös tűzcsóvák villantak

A színész a színház ablakából, titokban figyelte az eseményeket

Tehetetlen haragját a gőg álarca mögé rejtette

Amikor a füst halványodni kezdett, az emberek is szétszéledtek

Hokuszai egy fa alatt pihent

Új nevét ízlelgette

Halhatatlanságát kinevette

Másnap valaki verset festett a színház falára

Hokuszai egyetértő bólogatással tagadta szerzőségét

„Mulandóságunk

maradandó pillana-

tai elvesznek

Bennünk hal meg az idő

ha nem vet ki magából

Az igaz mesék

álmainkat elűzik

lángra gyújtanak

Életünk füstté válik

Ami marad elillan

Hiúságunkat

az alázat megtöri

széttép összetart

Gazdagságunkban együtt

lépünk: bukott koldusok”