top of page

Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – 4. BÉKA KETTŐ





Ott ácsorogtunk a betonlépcső korlátjánál, szívtuk a cigarettát. Minden idők legtikkasztóbb nyári délutánja talált ránk a Béka kocsma feljáróján, háttal a Riviera hongroise moszkitókkal teli kiszáradt kákabunkóinak, a lakodalmas Louis Cote D’azur-ös mocsai Avenue des Champs-Elysées méltatlanul eltitkolt, koszos tóparti becsületsüllyesztője tornácán.


A nap durván szemezett, sütötte, perzselte az árokpart lócitromjait, ácsorogtunk, guggoltunk, üldögéltünk a lépcsőn, hideg zöld, barna üvegekből szűrtük a Tallérost, hunyorogva kortyoltuk a cigifüstöt. A déli műsorszünetben, amikor a legvadabb alkoholisták is hazasétáltak a jószágokat megitatni, megbeszéltük a világ dolgait kocsmáros mentorommal, akivel évek óta ismertük egymást látásból, de végül a Békában barátkoznunk össze. Robi egy értelmes, jóképű rokonszenves szikár, szőke svábgyerek volt a falunkból, feleségével évekig baktattunk a rohadt iskolavonat eléréséhez.

– Miért hagytad ott a rendőrséget?

– Volt egy kis verekedés.

– Leszereltél?

– Kirúgtam őket.

– Mutatok egy vendéglátós trükköt. Itt ez a stampedlis pohár, ha bevizezed és beteszed a mélyhűtőbe, így fog kinézni. Nagyon szép jégvirágok nőnek a falán, jó hideg lesz benne a pálinka, nézd meg, hogy mennyi fér bele! Ezt a figyelmességet nagyon értékelik, főleg ebben a hőségben.

– Ez tényleg jópofa.

– Ha meghívnak egy italra, itt a kamupálinka, ebből másnak ne tölts!

– Ez nagyon béna dolog.

(vigyorogtunk)

Egy hétig dolgoztunk együtt, jókat beszélgettünk, sakkoztunk, tanulgattuk a mesterséget, ismerkedtünk a kocsma népével. Különös emberek járták a Békát, behozták a füstbe nyomorukat, mogorva titkaikat, szomorú könnyeiket. Voltak, akik csak beugrottak egy-két italra, mások reggeltől estig üldögéltek, ácsorogtak, könyököltek, hallgattak, vörösödő arccal vigyorogtak, vagy éppen érthetetlenül motyogtak, változatos ütemben diskuráltak, bele-bele erősítve egymás szavába.

A Vadász Tóni is egy ilyen törzsvendég volt, magányos agglegény, alkalmi mezőgazdasági munkás. Az anyjával élhetett, aki néha eljött vele a kocsmába. Különös szeretetük néhány sörben és a St.Hubertus keserű likőr hódolatában öltött formát. Tóni rendszerint külön asztalnál foglalt helyet, másokkal nem közösködött, ritkán szólt, csak a nagyobb füllentéseket finomította a Nemzeti Sportból fölpillantó ember. Ruhatára az észak-nyugat-dunántúli erdészeti-mezőgazdasági folklór kései hippi szubkultúra eklektikájából töltekezett. A nézőre gyakorolt hatásában a sárga-fehér csíkos garbósnyakú pulóver, khaki-színű kopott kalap, annak zsinórjába tűzött fácántollak domináltak.

– Kocsmáros, hozzál nekem egy hideg komlót, meg egy agancsost! Te mit iszol?

A hegyes szemmel néző Tóni ilyenkor rendszerint rágyújtott egy Symphoniára, majd diszkrét mosollyal, csendesen jelezte, hogy írjuk a többihez. Amikor volt pénze, mindent becsülettel kiegyenlített, de csak ritkán csörgött a zsebe szegénynek.

– Gyújtasz?

Egyszer a déli dög melegben kocsmateraszon álltunkban zavart összefüggésbe hozta kukacosságát a közállapotokkal, a pottyantós higiéniával.

– Köszi, az előbb dobtam el.

Robi barátom lassan bemutatta a vendégeket, a fogyasztási szokásokat, a társadalmi rétegződést, a szociológiai problémákat, kriminalisztikai helyzetet, vagyonosodási trendet, vallási-gyülekezeti viszonyokat, kulturális és gasztronómiai szokásokat. Mesteremet nagyon kedvelték a helyiek, gondos mentorálása nyomán már én is elsajátítottam a küszöb-pult vendégszeretetet. A felkészítés során sikerült minden archoz hozzárendelnem a takarmány fajtáit, porcióit, így amikor valaki átlépte a küszöböt, a söntés pultján koccant a kikészített lőszer: mondjuk a Vén Bigyós fél konyak, nagyfröccs; Vadász Tóni stampedli Hubertus, barna üveges Talléros; Szobafestő Endre Talléros, feles kevert; Öreg Mózes fél rum, vörös nagyfröccs; Erdélyi traktoros deci vegyigyümi kétszer, korsó csapoltsör; Rigó, a vén cigány rum, kávé, gyűrött kották; Vince rendőr, körzetimegbízott korsó csapolt; Dzsudi korsó sör és vegyigyümi; Császár sok-sok vörös nagyfröccs a többihez strigulázva.

Egyik nap – minden nap – egy furcsa kis ember lépett be a hétmérföldet lépő lehajtottszárú gumicsizmájában, amolyan druida varázsló kinézetű, erdei tornádók hajótöröttje. Az öreg Szajkó örökké viharkabátban, vastag kötött sapkában, bottal, tarisznyával járta a világot.


– Az öreggel vigyázz! Tőrt hord a csizmaszárban.

– Mi azzal a baj?

– 18 évet ült börtönben, leszúrta a fiát.


Nagy jelentőséget nem tulajdonított az ember ilyen-olyan mendemondáknak, sokféle népek megfordultak a Béka rusztikusan burkolt, vérpöttyös kövezetén. A kocsmáros mesterség ilyen – ahol fával dolgoznak, ott forgács is akad, dögivel –, ezért elgondolkodtam, hogy milyen is lehetett az a végzetes pillanat, amikor elpattant a cérna, amiért az emberfia évtizedekre ketrecbe költözött, mint egy állatkerti hiúz.

Az öreg Szajkóval is jókat beszélgettünk. Mély, rekedt, megfakult hangja volt. Rumot ivott kétdeci borral, meg amit én. Az volt a fixa ideája, hogy a kisujját nem bírja senki kihúzni.

– No, fogd meg, akaszd be! Na ugye, hogy nem bírod? Ezt még senki nem bírta.

Már vártam, hogy ebből egyszer, mint a mesében, amikor megérkezik a lovag a sárkányhoz, benne volt a levegőben, hogy valamikor nyekk lesz.

Egy téli éjszakán, amikor már semminek nincs értelme igazán, felkészült mindenki mindenre, nem is fagy, nem is olvad, úgy rendesen tele a kocsma népekkel, és még van bőven idő a záróráig, de már senki sem szomjas. Apró termetű, gyorsgondolatú Sunel barátom, a kamionos – nagyon szép családja volt, helyes kis szöszi gyerekek, csinos asszonyka – ő aztán nem nagyon igyekezett haza, amikor megjött egy hosszabb útról. Ilyenkor napokig verette az út porát, serényen, mértéktelenül ivott, szavai egyik pillanatról a másikra összefüggéstelen hangokká torzultak, majd néhány perc múltával, ha visszaesett a véralkohol szintje, hibátlan összeszedettséggel folytatta a történetét. Éppen artikulált, amikor az öreg Szajkó megszólította.

– Nem húzod ki?! Fogadjunk, hogy nem?

– Né, má! Kipróbáljuk, öreg?

Sunel letette a cigarettát a pultra, összeakasztotta a kisujját az öreg vénséges kampó ujjával, és húzni kezdték, cibálták egymást, veresedtek, kijöttek az erek a nyakukon, az emberek összenéztek.

– Nézd már a vén marhát, meg a másikat!

Aztán egyszer egy hatalmas reccsenés, szétszakadt a két kapaszkodó kar, kitört a Sanyi bácsi ujja. Azonnal bedagadt, mint egy cipó. Az öreg gyermeki tanácstalansággal, érthetetlen arckifejezéssel nézett maga elé, a pultra, fogta az ujját, csavart rajta egyet, eltette a zsebébe, aztán rekedten szólt.

– Tölts egyet, meg amit te iszol, no meg a Lacinak is, amit kér.

Sunel zavart együttérzéssel mosolygott, sajnálta a szerencsétlenséget, nem tudott igazán örülni a diadalának. Az öreg tekintetében megcsillant a tűz, a mimikátlan medvearc barázdáiból kicsüngött valami idegszaggató vadság, a farkasok kiolthatatlan ösztönéből, megértettünk valamit abban a hűs, kiszámíthatatlanul hosszúra nyúló, hegyes pillanatban.

Az öreg Szajkó, szorgalmasan járta az erdőket a viharkabátjában, mint a keréknyikorgást utánzó széptollú mátyásmadár, szabadon járta a csalitost, pagonyt, legelőt, patakpartot, összeszedett, gyűjtögetett mindenféle dolgokat, tojást, agancsot, gyümölcsöt, füvet, gombát.

Egyik délelőtt egy szatyor gombával állított be, amikor kocogva felsorakozott a rum, fröccs szerelvény a pulton.

– Meg amit, te iszol. Gyújtasz?

A vén Bigyós érdeklődve somfordált a nagy szatyor gomba felé.

– Né, a vén majom! Mit hoztá’ mán, te kelekótya Szajkó? Hát tíged is látnyi?

– Szevasz, Bigyós, mit iszol?

– Tudja azt a kocsmáros, igaz?

– Töltsél, kocsmáros, a Bigyósnak is valamit!

A Bigyós rendszerint nyitáskor vásárolt magának egy fröccsöt, egy kis konyakot, aztán az összes többit a betérő vendégek fizették neki, ami egy komoly jótékonysági akciónak is beillett volna, mert elég tetemes mennyiség volt az napi átlagban. Mindössze egyetlen alkalommal lépett ki a tudatos ön- és közösségszabályozó szerepéből, egy téli éjszakán, záróra után a hulló hópelyhek szokatlan alakzatba tömörültek az út szélén. Visszatolattunk, és az öreget kiszabadítottuk a biztos fagyhalálból.

– Mit szedtí’, vénség?

– Ez mind jó, megnézheted. A kocsmárosnak hoztam.

– Ez igen! Ez tényleg jó megennyi, olyan pörkűttnek, mint a Világ!

Köszönettel elhárítottam a szatyor gombát, mert nem nagyon bíztam meg a galócáikban, meg aztán mit is kezdtem volna ennyivel…

– Na, majd megcsinyálom én, kocsmáros! Maradjatok itten, egy óra múlva hozom a pörkűttet.

– Megcsinálod, Bigyós? Hozok majd neked is, csináld meg nekünk ezt ebídre!

A vén szajkóval és a Bigyóssal nagy lakomát csaptunk aznap, olyan volt az a pörkűtt, mint a Világ!


W. Robi lassan átadta nekem a csapszéket, aztán elment a szakmájába dolgozni, festő volt. Most olvasom róla: 14 évig mintarabnak számított, most balhét, balhéra halmoz a móri mészáros.


Mit tudnak ezek a firkászok életről, halálról, az emberről?


Sokat gondolkodtam aztán, hogy mi vezet efféle sorstragédiákhoz. Hogy lehet másodpercek alatt elszúrni egy életet, mi viszi az embert arra a megfordíthatatlanul balszerencsés útra? Egyszer a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán egy szakdolgozatot szerettem volna írni a bűnről, a bűnhődésről. Leveleztem börtönparancsnokokkal, altábornagyokkal, vezérezredessel, belügyminiszterrel, kerestem a tudomány útját tollal, papírral, üres pénztárcával, nem úgy, mint egy celeb műsorvezető, hanem alázattal, hogy akár szóban, akár levélben kérdezgetném a régi ismerőseimet, akikkel katonáskodtam, és ők most a Csillagban, vagy mit tudom én hol, börtönben életfogytiglani büntetésüket töltik.


Te, Miki! Milyen egy alvilági bűnszervezetet vezetni? Hogy lehet tűzparancsot kiadni valakikre, mint egy háborúban? Találkoztál az Istennel, vagy csak a Halállal?

Robikám, amikor összefutottunk pár héttel a kirándulásotok előtt és beszélgettünk a lakásfelújításról, mi a francért nem szóltál, hogy találjunk ki valami jobbat?


Egy nyári éjszakán aztán megkérdeztem az öreget:

– És hogy történt a fiával?

– Töltsél kocsmáros, magadnak is, amit iszol!

Az öreg a távolba révedt, rekedt mély hangján mesélni kezdett a fiáról, az utolsó beszélgetésükről, a rántottáról, amit éppen vacsorázott, a késről, ami ott volt éppen a keze ügyében, amivel akkor megbökte – a szikra egy pillanatra megint szúrósan megvillant a szemében.



 

Kapcsolódó írásunk:




70 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page