Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – 3. BÉKA EGY
–
Megfejthetetlen koromsötét alvilág, a múlt, a legenda, úgy írok róla, hogy hatalmas: „Nem volt már fiatal” a tiszavirág életű árpád-házi királyainkhoz képest, akiknek sminkelt titkai játékok, tét nélküli elszólások, kibicsaklott mosolyok, szanaszét hagyott holmik, komolytalan bemelegítések a középkor nagy tornáihoz, Lajos királyunk hódító diadallamához: Fegyveresek tízezrei talpig páncélban, hónapnyi járóföldre, távol a fehérnéptől, szent imádságban, vérontásban, aranyban, lucsokban, árulásban, kelepcében. A szervezés, a stratégia, a hadjáratok logisztikáinak mestere volt, Nápoly, Róma, Mariazell, Krakkó és a három Riviéra egy kis leprával nyakoncsapva. Nagy Lajoshoz fogható magyar királyt nem hordott a föld a hátán. A lovagkor legendás fegyverforgató uralkodója Európa-szerte prémium ügyfél volt, mindenki soron kívül fogadta. Nem bótolt holmi parasztokkal, csak komoly főurakkal. A díszes ágaskereszt alatt indult zarándokútra a hadak élén. A barbár feljegyzések szerint szokatlanul buzgó keresztény népeket gyűjtött, tengernyi adományt vitt magával, nem volt pitiáner alázatban, imádságban, adakozásban, harcban.
A régmúlt üledéke itt fekszik a lábunk alatt. A nyáron találtunk a fiaimmal az ősrobbanásnál régebbi dinoszaurusz nyomokat. Újszülött tűzokádó sárkánygyík, talán egy Tyrannosaurus rex mászta a partszakaszt, ragadozva húzta a farát a Pannon-tenger (Adriai-tenger elődje) fövenyén, bőven a fájdalomküszöb fölött decibelezett, marcangolt, aztán kipusztult, mert nem volt forrása a sportnak, elmaradoztak a jégkorong edzések, olvadtak a jéghegyek, a szodomainál is gorombábban. Ha akartunk volna, talán egy zsák kincset, a kalózok elásott aranyát, valamint iskolakezdési támogatást is kitúrhattunk volna, mint akinek van ezzel ideje foglalkozni! Nem ártott volna valami koronázási ékszert megbugázni a humuszból, ebben a fukar fél évszázadban, mondjuk egy színarany jogart, kelyheket, egy jó nagy katonaládával, amit a flexszel órákig darabolhatsz, mire le tudod adni a zaciba, de mi nem… – Csak és kizárólag ősrobbanásnál régebbi dinoszaurusz nyomokat, fosszíliákat. Merengek - déjà vu.
Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? [Mt6,26-34]
BÉKA EGY
Disznóölés. Ez jár folyton az eszembe, mert ez végre egy vérbeli barbár viadal, pikantéria nélküli kuriózum, sebkötöző tasak, szúrópálinka, mosott bél, kolonoszkópia, esetleg Laparoszkópos vastagbélrezekció (1 718 000 Ft), kicsi pletyka lesz a fokhagymaszagú világon, de se jég, se fagy, se disznó. Már nincs erő ebben a témában.
Tikkasztó nyári meleg tombolt a néptelen, poros utcán. Dőlt a hőség befelé a Béka kocsma betonlépcsőjén át, a gomolygó cigarettafüstös félhomályba. A ventilátorokra aggatott légypapírok lomhán csüngtek, mint légydögökkel megrakott súlyos mákostészták. A szélkerekek hatalmas lapátjait még élő ember nem látta pörögni, statikus amortizáció szunyókált odabenn hosszú évtizedek óta. Időtlen mélyálmú szellemvilág terült el a faluszéli nádas partján, a szétrohadt kugligurító, a szakadtdeszkájú pottyantó, elvadult szilvafák, a birkajárta bodzaláp szomszédságában, ahova csak a legvégső emberek botladoztak be libasorban, azokon a régi szebb napokon.
Időnként egy-egy juhász kicsapta a nyáját dzsindzsát rágni, valami értelmetlen közép-európai dolgot erőltetni, olyankor betévedt a kocsmaszagba, belefeledkezett a zsibbadásba néhány felessel, korsóval, fröccsel. Órák múltán a kutyájával haraptatta le a kalapját a ruhafogasról. A látványos ceremónia minimum két próbálkozás után, egy kockacukorral ért révbe, mindenki mosolygott, egy darabig méláztak rajta, az anyja micsodáját, mondták ennek az ilyen-olyan juhász bitangnak, rágyújtottak, kértek még egyet. Ilyenkor megállt az idő, ahogy a kerülő is a fogattal, a sörétes puskáját letámasztotta a sarokba, köszönt egy illendőt, aztán ivott egy mértéktelenül nagyot.
Jó ember volt, egy korsó csapolt sört mindig vitt a lónak is. A pogány melegben vígan lafatyolt Elvisz, a Magyar-félvér. A derék állat is átadta magát a hideg habnak, a régi serfőzdék komlószagú nosztalgiájának, egyet-kettőt suhintott, dús farkával böglyöket kergetett, majd hullatott néhány gőzölgő gombócot a békésebb ízeltlábúak örömére. Amikor tovább poroszkált, erdőszéli utakon zötyögtetve gazdáját, nyugalmából már semmi nem tudta kizökkenteni, még egy fácánkakasra vagy vadmalacra elhúzott dörrenés sem.
A Béka a kiszáradt tóparti, kuruttyolós jellegéről kaphatta a nevét, a betyár időktől, tán még a török óta a Kisalföldre nyitott pofájával várta betévedő vendégeit, mint egy vén varangy.
Ez egy régi vágású, kármentős, acélpultos, klasszikus becsületsüllyesztő volt, amolyan antik darab, rendelkezett a dühöngők minden portékájával.
A betévedő közönséget nyaranta derékig kapcaszag, fentebb serhabban hervadt dohányfüst vágta mellbe. Télen a sorrend változott, a lényeg maradt.
A csapláros elsődleges szerszáma a csap, amely távol tartja a Streptococcus pyogenes nevű gennykeltő baktériumokat, különben a rossznevű söntés hadinépe repedt szájjal szürcsölhet hónapokig a világ csúfjára.
Az alkohol nedve fertőtlenít, gyógyít, karbantartja az elmét, élénkíti a testet, természetfölötti erővel ruházza fel a kocsmázókat. Az adagolásért, a receptúrák hivatalos porciózásért felelősek a kocsmapultba süllyesztett kóracél edények, és a hozzájuk tartozó hitelesített fém-italmércék. A bádog tőtike hengerek a bizalom mércéi, összekalapált, ütött-kopott térfogat csökkenések. A fröccs az az ital, melynek végtelen szériája, változata született az idők során, titkos kódexek mélyén jegyzik a kocsmárosok, csárdások, vincellérek, a zugkimérések fekete bibliáit, a részegedés tudományát, itt tartják nyilván a bebandzsulás arányszámait, taktikáit. Az Istenektől lopott receptúrákat a pokol kénköves tintájával jegyzik alant:
kisfröccs 1:1, hosszúlépés 1:2, távolugrás, vagy sóherfröccs 1:9, házmester 3:2, nagyfröccs 2:1, Bakteranyós kétésfél:kétésfél, alpolgármester 6:4, Magyar-angol (Puskás-fröccs) 6:3, Magyar-héber 23:4, gyöngyhalász 7:3, Krúdy-fröccs 9:1/liter, lámpás 15:5, Kőművesfröccs 25:5 (kevéske rummal).
A napi stand, a készlet ellenőrzése számon tartja a fogyást, hiányzó italokat, ezt egyszerű rovancsolni - papír, ceruza, a mérés egyszerű eszköze a centi.
Ne feledkezzünk meg a kocsmakulcsról, amely minden kellék jelentőségén túlmutat. Egy-egy otthonfelejtett kocsmakulcs miatt forradalmak, felkelések, háborúk robbantak ki a történelem folyamán.
–Mi van veled kocsmáros, elaludtál, délutános vagy (06:02 perc, 13 másodperc)!?
A kocsmakulcs többnyire nem egyedülálló tárgy, hanem egy vaskos kulcscsomó, amely tartalmazza a bejárat, raktár, italtároló, kármentő és a mellékhelyiség kulcsait. A kármentő az a pultra hajtható védőrács, amely a söntést, a csapszéket, a kocsmáros birodalmát védi azokon a duhaj éjszakákon, amikor a hold meghízik, fényesen világlik be a pálinkásüvegre, és elszabadul a pokol. Régen a csárdákba lépő betyárok, a fokost, bicskát, szúró botot, belevágták a szemöldökfába, így a mulatáskor védtelenül, mégis biztonságban érezhették magukat másoktól. A gyilkolás hivatalos eszközeit csak távozáskor vették magukhoz, kisebb rendbontások alkalmával ott volt a pulthoz vágott korsó, a kitört székláb, a csizmaszárba rejtett tőrkés, gatyakorcba göngyölt nyeldeklő, penge, cimbalomhúr.
A Béka legendás vendégei intenzíven éltek, keményen szórakoztak, ma már aligha látogatnak kocsmákat, elkoptak a kantinok fagyos kövezetén, csehók székeiben, söntéspultok könyöklőin, lassan átadták törzshelyeiket a fiatalabb sporttársaknak, visszaadták a mezeiket.
A Vén Bigyós volt a falu esze, őt keresték meg a betévedő gazdák, ha olcsó munkaerőt kerestek valamilyen sietős feladatra. Nem szerették ezt a mogorva, faragatlan vénembert, de mindenki tartott tőle. Az öreg talán 40 esztendeje egyetlen nyitvatartási napot sem mulasztott el, a kulcs elfordításától a villanyoltásig minden pillanatot kihasznált a szomjúság örökké perzselő tüzének kétségbeesett locsolgatására. E hosszú szeminárium során minden apró részletet magába szippantott, a különféle szeszpárák több évtizednyi gyűjteményének minden darabkájához tartozott egy-egy személy, mondat, gesztus, szándék, hangsúly, szívesség. A vén Bigyós mindenkiről tudott mindent, tudománya félelmetes hatalommá növekedett. A rossznyelvek szerint szerteágazó ismereteiket a család több tagjával egyetemben olyan körökben kamatoztatták, mint az NYKP, AVH, KISZ, MHSZ, MSZMP, Munkásőrség, stb…
Érdemes elidőznünk Bigyósnál, a hórihorgas vénembernél, aki a véget nem érő hosszú, görbe ujjait örökké zsebzugba aggatva ácsorgott, csak akkor szabadult zsebeitől, amikor egy újabb fröccsre, stampedli rumra csatlakozott, az ivás előkészülete nem mindennapi látvány volt. A hagyományos Béka-uniformis elengedhetetlen kelléke, a lehajtottszárú fekete gumicsizma, a munkásőrkék kantáros melósgatya, kockásing, garbósnyakú pulóver, svéd kötöttsapka kétharmadig homlokba húzva, időnként fültövön vakarintva. A pénz mindig a jobb zsebben csörgött, ez amolyan kocsmai kivagyiság ennél a generációnál (melynek valamennyi tagja „vén” jelzővel illethető), amikor a miheztartás kedvéért időnként beletúrnak a gatyazseb mélyére, összekoccantják a vasat-rezet, gyűrnek egyet a papíron, hogy meg van-e még, aztán hagyják, azzal az alázatosan jámbor, vizenyőben úszkáló boci tekintettel, hogy fizessenek a jók, ha már olyan önzetlen szívvel vannak az irányukba.
Az öreg Bigyós széles alsó állkapcsa erőteljesen, mondhatni erőszakosan előre állt, mogorván tolakodott, beszéd közben ritkán mutatott fogazatot. Furcsa kalandra emlékeztetett ez a rágóizomba rokkant állkapca, amely legendát teremtett a gazdájának. Egy focimeccs utáni csodálatos délutánon a Bigyós különös mód megszomjazott, és azt találta mondani, ha tele fizetik neki csapolt söröskorsókkal az asztalt, azt puszta fogával, minden segítség nélkül felemeli. A Béka kóracél bútorzatával harmonizáltak az asztalok, ülő alkalmatosságok, a könnyen takarítható csupa fém lapjaik. Évtizedek múltával az alábbiakban megelevenedő történetet, más falvak hasonló beállítottságú lángelméivel is hallottam elmesélni. A csapatnak akkoriban nagyon jól ment, lehettek a ranglétrán úgy megye III. hatodikok, csupa érdeklődő vidéki fiatal, középkorú sportoló, klubkedvelő verődött össze a jeles rangadókon. Visszatérve ahhoz a vérfagyasztó acél asztalhoz, természetes, hogy ezek a jószándékú focisták fizettek egy rekeszre való csapoltsört, legyen mivel tornásznia hősünknek! A Vén Bigyós leguggolt (akkoriban még nem volt vén, csak sokat megélt ember), hátra feszítette karjait, kampós ujjait megakasztotta a farzsebében, ráharapott a telerakott asztal sorjázatlan vasszegélyére, és megfeszítette minden nyomorult porcikáját. Nem mindennapi parancs ez az ülepnek, vádlinak, térdnek, bokának, Achilles-ínaknak, gerincoszlopnak, nyaknak, hogy emelkedjen az a fejre, álkapcsok ordas harapására terhelt kisebb vagyonnyi kocsmabútor.
Az öreg remegve ugyan, de komótosan megemelkedett. Piszok erő lakozhatott ebben az egykori kapusban, nyurga, inas termetben. Egy targonca, vagy homlokrakodó kimért lassúságával felemelte a rezgő serhabban csúcsosodó, cseppmintás vastagfalú korsótengert a vasalkalmatosságon. A bekiabálások orkánjában milliméterről-milliméterre elkészült a mutatvánnyal, az igényeknek megfelelő magasságokig eljutva, mérhetetlenül kifáradva, nyakán pattanásig duzzadt erekkel, lángvörös fejjel, könnyező, üveges tekintettel, csordogáló nyálhabbal próbálta a legjobbat kihozni a helyzetből, mert időközben rádöbbent az attrakció buktatóira, így óvatosan igyekezett a terhét leengedni a kiinduló helyzetbe. Sajnos az utolsó két centiméteren múlhatott csak az két a szép egészséges gyöngyfogsor, melyet édesanyja olyan büszke szeretettel dicsért egykoron. Ez a cudar fogadás, hogy az ördög vitte volna el, a földet éréskor, szinte az utolsó pillanatban fekete árnyékba öltözött. A túl gyors ereszkedés miatt valami lekoccant, és az iszonyatos erőkar, mintha gyémánt nyakékre vernének egy pöröllyel, csontig porolta a fogzománcát, csikorgó reccsenéssel vágódott az asztal a betonra. A sörhab percekig ringott a korsók fölött, a malátaszörp vastagon végigfolyva csörgedezett szét a kocsma kövén. Az öreg Bigyós elfordult, savanyú pofával hátralépett, és köpött egy nagy véreset. Ebben a sercintésben benne volt minden nyomorúság, a megrágatlan évtizedek fehér csontszilánkjai, a keserű diadal béna öröme, amit aztán gyorsan maga mögött hagy az ember egy jó társaság kedvéért, akár örökéletre is.
Az asztal lassan leürült, az egyesület sportolói soká nézték a Bigyóst, ahogy az már ráérősen, komótosan pusztítja a komlólevet, iszogatja a nyereményt, néha egy-egy kupica rummal alátámasztva, óvatosan belerészegedve az éjszakába.
(innen folytatjuk)
Kapcsolódó írásunk:
