Dienes Jenő Attila: Stüszivadászok

Levágott hajtincsek, Erzsébet királyné ujjai hevertek az asztalon, körben a három tetem alig szuszogott már. A végzetes udvari lakomán hullott a forgács, ömlött a vér, Kenezics és Drugeth kard elé ugrott, Cselényi alétekfogó fokosa suhogva Zách hátába akadt, majd a testőrök kicsontozták a főurat. Lajoska és Andris hercegurak tágra nyílt szemmel nézték a dühödt mészárlást. Károly Róbert nagykirály magához rendelte a testőrséget, felkérdezte a gyenge szereplésük okát. Dugóhibás, nyúlós toscanai borokra hivatkoztak. Az elkövetkező napokban kegyetlen megtorlás vette kezdetét.

Felicián teljesen szétesettnek érezte magát, egy képzeletbeli lelátó tetején ült, szotyizott. Intenzíven hántolta a magokat, jól foszlott a héjuk, ahogy köpködte a csíkos szemetet. Nagyon gyenge meccs volt. Egy nagy nudli. Ziháló tüdővel futkorászott a sok kis tetovált hős, a búbjukon hajkölteményeket borzolt az őszesti szellő. A fodrászok hetekig textúráztak, clippereztek, mire elkészült a nemzeti keret. Bajnokaink szívre szorított tenyérrel, hamisan vinnyogták a Himnuszt. Ez lett a focival, a szent marhasággal. Szegény jó Árpád-házi királyok forgolódtak a sírjukban, a szeizmográf baljósan jelezett. Bezzeg jó volt akkor, amikor zsinórban győztünk, bevonultunk Nápolyba. Azóta elfogytak a magyar szabadalmak, meg minden, de nem olyan rossz ez, növekszünk és még a migránsok is túlfutnak rajtunk. Udvari jósok vizslatták a szétköpdelt kriptoanalízist, tapogatták a hisztériát, ölelgették a közérzetet, körös-körül jóllakott bürbüköléssel telt meg a látványpékség, tudták, hogy szotyi nélkül nincs kétharmad.

Attila sírját mosogatták a nagy barna folyók. Ekkora vizet már régen láttak a medrek. ‒ Mégis csak elterelték egyszer ‒ a talajvíz évszázadokon át mosta az aranyat. Kelekótya ördöngösök járták az ugart a szellemirtó pálcáikkal, alkimisták keverték a löttyöt, akasztott emberek köteléről csöpögött a kövér harmat, de semmi sem vitt közelebb a kincshez. Egyszer egy megszállott diák próbálkozott a töltésen, valami oszcillátorokkal bütykölt detektorral matatott, de semmi jel nem jött vissza. Már arra gondolt, hogy itt adja fel, de a bor még fűtötte a honfiúi lelkét, talán lel valami eldobott gépfegyvert, szétrohadt bombát, amit ükapjának szántak a világ megmentői.

Csodás álmok köszöntöttek Erzsébetre, a bepólyázott keze még lüktetve fájt, de lassan megnyugodott, hogy a Zách Felicián nem tett kárt a hercegi sarjakban. Most döbbent rá az élet azon lényegére, melyet a magyarok között szabott rá a Teremtő. Ez az Anjou család mérhetetlen kincset, hatalmat és számtalan sunyi veszélyt hozott az életére. Piast Hedvig lánya soha nem tartott a jövőtől, a gyönyörű lengyel nők nyugalmával tekintett a két kis lurkóra. Tudta, hogy a Jóisten akaratából valami nagyszerű dolog részese lehet. A jóképű Caroberto folyton kényeztette ‒ jól tudni, szerette a szép nőket, csapongott, flörtölt, amikor tehette, de Erzsébet hercegnőt mindenek felett szerette, túl azon, hogy az Árpád-dinasztia utolsó szülöttjét tisztelhette benne. Akkoriban valami pompázatos élmény volt a magyar királyok köreiben időzni, jelen volt még köztük a hunok halhatatlan lelke, az Isten óvó szeretete.

Az őrült nyári aszályra árvíz ömlött a hegyekből, mindent ellepett a zavaros víz. Felicián érezte a parányi anyag tágulását, töpörödését, statisztikákon vágtázott az elméje. A termés szárítási költségei az egekbe nőttek. Éjjel kibukkant a hold és a csillagok. Biztosan hűvös lesz a hajnal. A fák leveléről még csöpögött a délutáni eső. A hegy mögött barcogtak a szarvasok, időnként egy-egy bika belebömbölt az éjszakába, aztán hirtelen néhány tompa durranás hallatszott.

Csodás trófea Isten dicsőségére – fogalmazzunk így. Stüszivadász volt annak a neve, aki leeresztette a puskaszíjat. Most előtoppantak az éjszakából, a borozók homályába igyekvő boldog turisták. Imbolygó léptekkel rótták a barokk város macskaköveit, valami felismerhetetlenségig összefolyó német nótát nyüszítettek, az oldalukon lecsüngő tokokban himbálóztak a Mannlicher-Schönauerek. Egyikük, a leghátsó sorból hellózott egyet.

– Szerencsétlen dögök! Két hét múlva már nem lesz, aki bőgjön nekünk…

Jómódúak, jogászok, orvosok, itt és most! Kaját rendeltek, hangoskodtak, pökhendi mód szerepeltek a pincérnek. Úgy beszéltek Dobó Istvánról ezek a parasztok, mintha közük lett volna a történelemhez, a magyar nemességhez. Civilek, polgárok, ti nem lesztek képesek soha megkülönböztetni a tejsavas erjedést a szorbátíztől. Örömmel vedeltek, csak kóstolgatjátok a dugóhibás, nyúlós borokat.

– Ha pacal nincs már, jó lesz egy sült csülök a hitvány vegetáriánus falatkák után.  Nem kell csomagolni, el fog fogyni.

– Önnek rendkívüli jó étvágya van, Uram!

És az irodalom fenséges lehetősége, a párbajképesség problémája:

– Ezeket a semmirekellőket jól pofán vágom a dédapám kardjával (pont)

Évek óta készült az alkalomra, ami után mindig jólesett gyönyörű hercegnőjével az esti séta. Egy sarokkal odébb két cigány kóricált, hátukon könnyed teher fickándozott, ők nem nehéz golyóspuskákat cipeltek, mégis meggyötört, ráncos arccal vonszolták csomagjaikat, melyekben a következő nap reménysége, a hulladékgazdálkodás polietilén kincsei feszültek. Micsoda kontraszt! Előbbiek hazáját elmosta az ár, gondtalan délutáni cserkelés után támasztották le a lőbotjaikat, a szálkeresztek optikáin beszűrődő éden egy olcsóbb világ kontúrjait díszítette. E ponton felfoghatatlanul, de nyilvánvalón a távoli Európa szabados kereszténysége rohant az Isten haragjába.