Dienes Jenő Attila: Túlélő túra
Őrült tervek, kullancsok, bizsergő végtagok, hajnali fagy a sátorvason, csillagos ég egy teliholddal. Óránként kocogunk, hogy melegen tartsuk magunkat. Időnként vadul támad a szél. Ez már fáj, olyan hideg. Melegítjük egymás hátát, de akkor a lábunk deresedik. Micsoda elkényelmesedett állat az ember! Mi kemények vagyunk. Egy laticelen kiterített hálózsák alatt túlélőzünk mínusz öt fokban, mint két hibernált ponty. Én egy pulóverben, a fiam egy tavaszias kabátban csavargunk bele a pandémiába.
Nagyon elegünk lett a kibontakozó világjárványból, az online-ból, a korlátozásokból, kezdett agyunkra menni a Sitz im Leben, a mittudoménmi. Érezhető volt, hogy valami változás köszön a világra.
Az ég majd leszakadt a sok repülőgéptől, nem volt egy csendes pillanat az erdő szélén, tó partján. Kik ezek a marhák, akik folyton ott röpködnek milliónyi hekto égetett kerozinnal? Kitakarják előlünk a kék eget…
És lám, eljött az idő. Csend lett a Mennybolton. Sehol egy kondenzcsikk, mindenhol bezártak, lehúzták a rolót, itt-ott megy a jajmilesz, mindmeghalunkponthu, de vannak szimpatikus dolgok ebben a pandémiában.
– Menjetek el a fiaiddal kutyát sétáltatni!
– Jó ötlet… Kutyát nem viszünk.
– Belebolondulunk ebbe az internetes tanításba, ezt hogy gondolják a Valakik?
– Öt gyerek mellett ez egy téboly!
Gyönyörű helyen élünk. Itt aztán lehet Covid, bezárhatnak, kitilthatnak, ha egyszer elindulsz, két napig nem jössz ki a bozótból, 10 kilométerenként, ha találkozol egy-egy emberrel, az már a csoda.
Ilyenkor rendszerint panteista vagyok. A természet erejét tisztelem, elgondolkodom ezen-azon, van időm. A teremtés rendjében hiszek, bandukolok, ember vagyok, látom a helyem a világban. A legjobb proklamáció, amit mondhatunk erről, amit valaha hallottam, a csendben maradás. Lassan hipp-hopp elindulunk – de hova?
Tervezgetünk.
– Te, van itthon szalonnánk?
– Hogyne lenne.
– Mi lenne, ha éjszakai túrára mennénk?
– Menjetek!
– Sátrunk van?
– Persze. Ott az a kis sátor.
– A Der Hund? – ahogy a német a kempingben egyszer… 😊
– Ok. Akkor megyünk egy nagyobbat. Éjszakai túrázunk, kinn alszunk az erdőn.
– Menjetek, előttetek az egész hétvége, addig maradtok, amíg akartok.
Most itt állunk. Erre indulunk, ez eddig kb. 8 km, itt elkanyarodunk, ez a szakasz meredek lesz, itt jövünk majd le a Dunához, ezen a helyen lesz a harcálláspontunk, a parton verünk sátrat, elsáncoljuk magunkat ebben a hídfőállásban, szedünk szárazabb uszadékfákat, abból rakunk tüzet éjszakára. Ilyen ideális helyen az ellenségnek még túlerőben sincs esélye, titokban kell maradnunk, kijárási tilalom, meg statárium. Ez nem vicc, felkoncolnak.
Kilenc esztendős fiam tágra kerekedett szemmel figyelte a térképet, a roham előtti eligazítást.
Ez volt a terv, de mint az kiderült, a délutáni sétánkat alul terveztük.
Tempósan haladtunk, bár néhol vadkerítés, szántás lassította a haladást. Feléltük a hadtápkészletünk első porcióját. Sötétedni kezdett. A kezdeti sikerek ellenére a Bersekbánya megállított bennünket.
Egy bánya gigantikus sziklafalához értünk, alatta egy hatalmas párkány fogadott tele vaddisznótúrással (az afrikai sertéspestis után itt még maradt egy-két konda). A nap éppen lebukni készült. Volt időnk gyönyörködni tájban. Alattunk a Duna-part rajzolódott ki Süttőtől Esztergomig, a Bazilika kupoláján megcsillant a napfény. Igazi bányaművészeti múzeum, ahol állunk, körülöttünk mindenütt erdők, az ébredező tavasz zöldjében pompázó távlatok.
– Ez jó hely lesz. Itt verjük fel a sátrat. Ott fogunk sütögetni, az meg ott egy rókalyuk a szarvasbogyók után.
A sötétedésben összeguberáltuk a tűzifát, a szakadék szikláin hamarosan villódzó táncot vetítettek a lángnyelvek. Korom sötét lett, feltámadt a szél, fagyni kezdett. Jólesett a tűz. Kőtani csoda ez a placc, utoljára talán az Oligocén korban láttak itt sistergést az angyalok valami őstetemen, most gondtalanul sütögettük a rablópecsenyét, a nyársakra tűzött hagymát, útközben talált medvehagymát, a hazai sonkát, a kakukkfűvel, borókával bolondított szalonnát, kolbászt, gombát.
Hirtelen iszonyatosan lehűlt a levegő. Hiába, ez még csak március volna, nem túl tavaszias az este, a felhőket szétkergette az egyre viharosabb erejű szél, előbújtak a csillagok, a hold. A szikrázó parazsat messzire röpítette a szél. Nagyfiúsan, hosszan oltottuk a tüzet, nyolcórára már magunkra zártuk a sátrat. Csakhamar elaludtunk, de csupán egy-két órányira jutottunk álmunkban, mert a dühöngő szélrohamok egyre fagyosabb levegőt pumpáltak a gémberedő porcikáinkra. Csodás pihenésünkből óránként felriadtunk, hosszúakat nyújtózkodtunk, majd kimászva a nyirkos zúzmarából, kocogtunk egy-egy portyányit az éjjeli szélviharban, hajnali holdvilágban. Én tulajdonképpen alig aludtam valamit, mert állandóan az atyai féltés, a tudatos hőtermelés, a tudományos légzés, a fajlagos testfelület növelése, a túlélés taktikái mocorogtak az agyamban. Ha rovancsot tartunk, a felszerelésünk elég könnyed, összesen egy pulóver, Zsigi tavaszi kabátja, egy félméter széles laticel, egy gyerekhálózsák és a kétszemélyes teleszkópos sátorból állt. A fordulások e keskeny fekvő alkalmatosságon borzasztóan körülményesek voltak. A porckorong ropogtató kempinges fiatalságot enyhén szólva kinőttem. A bakancsban alvás a katonaság emlékét idézte, legalább a lábunk nem fázott, egy darabig, de aztán folyton futni kellett egy néhány száz métert a felmelegedés kedvéért.
A pirkadat már az újból életre keltett tűz melegénél talált bennünket. Nagyon jólesett a napkelte. Ebben a hideg katlanban töltött éjszaka után értékelni tudtuk a globális felmelegedést. Délután a pincesor mellett elhaladva találkoztunk először emberrel.
– Ebéd utáni séta? – kérdezte öreg barátunk.
– Ez még a tegnapi csavargás vége.
– Az hogy lehet?
– Elsétáltunk a Dunához, kinn aludtunk a bányában.
– Jó hideg volt az éjszaka. Nem fáztatok? Reggelre befagyott a kutya vize.
– Összebújtunk, mint a nászutasok.
– Melegedést mondanak, a jövő héttől már nem lesznek fagyok…
