FIDO VISSZATÉRT (Miklauzič István elbeszélése)

Ma nem közismert, de a 70 éve közreadott történet szerint 1941-ben Toscana-ban, egy olasz téglagyári munkás hazafelé mentében az útszéli árokban megpillantott egy sérült kutyát. Megsajnálta, hazavitte és meggyógyította. Felépülése után Fido naponta követte gazdáját a buszmegállóig, s figyelte, hogyan megy munkába, délután pedig szintén elé ment, amikor a busz hazahozta a munkából. Két éven át mindez naponta így zajlott. 1943-ban bombatalálat érte a téglagyárat, az olasz is életét vesztette. Fido soha többé nem látta gazdáját, de 14 éven át – több mint ötezerszer – ment ki a megállóba, remélve, hogy egyszer hazatér. 1958-ban lehelte ki a lelkét, éppen akkor, amikor gazdáját várta a megállóban. Halálhírét számos újságban bejelentették.

A minap szinte megelevenedett a szép szomorú történet, napszálltakor, a Csalogány utcai parkban, csak egy új változatban. Átalmenvén arra lettem figyelmes, hogy a fűben csendben álldogálnak ketten, egy fiatalember, és mellette a kutyája „talpig vasban”, legalábbis az idegen szemlélőnek hirtelen így tűnik fel, megindító látvány.

Lévén én is kutyabarát, megszólítom. Érdeklődésemre a gazdi megmondja a kutyus nevét: Fido. 13 éves, menhelyről fogadta be a család. Ismeretlenből jött foxi keverék, fekete és zsemleszínű bundával, kissé szögletes formájú, barátságos kiskutya.

Korábban vidáman szaladgált, mígnem néhány éve gerinc-, porc- és idegsérülést szenvedett, járóképtelen lett. A gazdi a búcsú helyett az életmentést választotta – a „talpra állást” a jóságos állatorvos bravúros leleménye segítette. Sok kísérletezés után megszerkesztettek egy olyan fémvázra erősített járógépet, amely a kis teremtmény teljes termetét befogja és függve tartja. Hátsó lábai nem érnek le, helyettük két kerék biztosítja a haladást, ha Fido a két sérült mellső lábával hajtani tudja magát, amiben a gazdi időnként húzással segíti.

Sokáig álltam ott mellette, Fido szívesen fogadta a baráti simogatást, időnként hálásan csupán nyelt egyet, nem vakkantott, csak a szemével mondta el, hogy neki ez a sors jutott. Megindító volt az együttlét, mindent megérettem a tekintetéből, letaglózva álltam mellette, a nagy csendben a fákon még a varjúk is illedelmesen, némán szemléltek hármunkat, nem károgtak bele a néma szertartásba.

Letelt a nekünk mért idő, nehéz szívvel tovább álltam, magukra hagytam a kitartás, a hűség és a szeretet megtestesült alakjait. Később jutott eszembe, Fido nem ismerheti a mondást, hogy a név kötelez, mégis úgy él és küzd, mintha tudná.

Miklauzič István