VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt

(Az I. rész itt olvasható.)












Még egy Cannes-ban született vers, igaz ez két évvel korábban íródott:


Búcsú


Világos lett. – Vége van a filmnek.

Föltápászkodnak az emberek.

Elhagyottakká válnak a székek;

– Adj egy csókot. Holnap elmegyek...


Emléknek talán majd megmaradnak

Zsebemben az összegyűrt jegyek.

Újra téged vajon mikor látlak?

Moziba veled mikor megyek?


Szürke az ég, szürke lett a tenger.

Ködbeburkolództak a hegyek.

Jobb is így, ha búcsúzik az ember;

– Adj egy csókot; holnap elmegyek...


Kis kezedet ma még fogva tartom;

Mondj valamit, hogy vidám legyek.

Gondolj rám, ha végig mész e parton...

S csókolj meg, mert holnap elmegyek!


Cannes, 1982 X. 22.



És még egy, ugyancsak két évvel korábbi, cannes-i vers, amely tényleg „nyevtanulásos” témájú (benne van röviden, hogy egykori gyermekkórházban laktam, hogy teknőalakú volt az ágy, és így tovább):


Az én szobám

(Az első, franciául elolvasott könyv tiszteletére)

Az én szobámban

Kőből van a padló

És az én szobámba

Alig süt be Nap.

Az én szobámban

Dög-legyek röpülnek,

Mert bemásznak kintről

Az ajtóm alatt ...


Az én szobámban

Nem takarít senki.

És a fűtőtest is

Jéghideg marad.

Az én szobámnak

Ágya, mint a teknő;

Mélyre lóg a sodrony

Testsúlyom alatt.


Az én szobámban

Sötétek a lámpák,

Ridegen merednek

Rám fehér falak.


Az én szobámban

Beteg gyerek lakott,

Szenvedett és gyógyult

Sok-sok év alatt...


De ablakomból

Pálmafákra nézek

És csodálhatok szép

Cédrus ágakat.


Az én szobámban

Írom ezt a verset,

S olvasni tanultam

Néhány hét alatt!


Cannes, 1982 X. 12.


Ehhez a vershez néhány magyarázatot kell fűznöm; nem mintha a vers nem lenne önmagában érthető, de bizonyos dolgok világosabbá válnak egyes körülmények megemlítésétől. Az épület nem volt messze a parttól. Csupán a vasút és a mellette futó autóút volt a tenger és közötte. Az utakat viszont csak egy – talán tíz méter széles – strandsáv választotta el a víztől. Az épület mellett, derékszögben a tengerpartra utca futott ugyan, az azonban a part felé zsákutca volt, illetőleg egy csatorna szerű mederbe torkolt, amely átment az utak alatt. Azon át lehetett az iskolából az alig 50-60 méternyire lévő strandra sétálni. De ez az aluljáró nem volt túlzottan gusztusos. Normális körülmények között száraz volt ugyan, de erős hullámverés esetén be-betódult a tenger, és mindenféle disznóságot hordott oda (például döglött kutyát) – amit a kutya se takarított el onnan. Azok a derék döglegyek tenyésztek rajta, amelyek oly szívesen belátogattak hozzám. Talán ezért költözött el onnan a gyermekkórház.

Az az október – nekem már csak ilyen szerencsém volt a nyelvtanulásaim idejére kirendelt időjárással – nagyon hideg volt. Káromkodtak a „bennszülöttek”, mert náluk az október nem szokott olyan hideg lenni. Viszont a fűtést hivatalosan csak későbbre engedélyezik az ottani előírások. Tehát világos, hogy a fűtőtest hideg maradt. Az is világos volt, hogy a szobáját mindenki maga takarítja, hiszen mindenki örült annak, hogy az iskola minden tekintetben olcsó. Ne kelljen megdrágítani a takarító személyzet munkabérével. A lámpák is nyilván ez okból sunyítottak egy kicsit, de amihez kellett, ahhoz elég világosak voltak.

És végül: nyilvánvaló, hogy a vers megírásakor még senki nem árulta el nekem a matrac alá kérhető deszka titkát...


Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2021. III. 23.



Életem függelékben

Idegen nyelvek közt


Fenti írásom „családon belüli” használatra íródott. Azonban fölmerült az ötlet, hogy ez esetleg a kedves Nyilvánosságot is érdekelheti. Akkor viszont nem ártana szólnom néhány szót magamról, a nyelvtanulásaimról és a versírásról, illetve, hogy e két utóbbi hogy’ függ össze egymással.

Hát, kérem...

Tizenöt éves koromig „sváb” faluban nőttem föl, amely egészen a háború utánig nem csak kicsit volt sváb, hanem teljesen. Itt meg kell jegyeznem, mert sokan nem tudják: akit Magyarországon svábnak nevezünk, az nem mind valódi sváb. A név azért ragadt rájuk, mert valamikor Ulmból indultak a hajók a Magyarországra települő németekkel, és mert Ulm tényleg sváb terület, és mert a Duna folyik át rajta, ők voltak a „dunai svábok”, bármelyik német területről származtak is. Úgy adódott, hogy jóval később, két és fél évet éltem Ulmban. Furcsa nézni az ottani Dunát, amely talán húsz méter széles.

Igen ám, de a sváb környezetből nagyon kevés német szó ragadt csak rám, tehát, amit ma németül tudok, azt már külföldön tanultam, német nyelvterületen – ugyanis ’56 végén Ausztriába kerültem. ’47-ben, ’48-ban Pécsen jártam iskolába a Ciszterekhez. Ott latint kellett tanulnom; olyan lelkesedéssel műveltem, ahogy valószínűleg minden tizenegy éves gyerek valószínűleg minden idegen nyelvet tanul: utáltam. Aztán, az általános iskola befejeztével, más idők jöttek. „Osztályidegen” voltam, tehát középiskolába csak akkor mehettem – a Dolgozók Esti Gimnáziumába –, amikor már mint műszerész dolgoztam az akkor még létező Magyar Optikai Műveknél (MOM). A gimnáziumban persze oroszt kellett tanulni. Akkor már volt annyi eszem, hogy belássam: minden idegen nyelv óriási nyereség, legyen az akár a hottentotta nyelv, vagy az eszkimóké. És elhatároztam, hogy elnyomom az orosszal szembeni ellenszenvemet (amelyről persze nem a nyelv tehetett, hanem az ország feletti oroszuralom), és tisztességesen tanulom, de ez az „elnyomásom” – ellentétben az oroszok elnyomásával – sajnos egyáltalán nem sikerült. Az eredmény: három évnyi gimnáziumi nyelvtanulás után gyakorlatilag nulla nyelvtudás.

Közben azonban egy barátomtól, aki már akkor öt idegen nyelvet beszélt, angolul és spanyolul tanultam. Hangsúlyozottan nem azért, mert szerettem nyelveket tanulni, hanem mert nagyon szerettem volna nyelveket TUDNI! Az angollal eljutottam odáig, hogy bele tudtam férkőzni, fészkelődni a nyelv logikájába. A spanyolnál ez nem sikerült. Ha megértettem egy mondatot, mert megértettem a szavakat benne, a mondat továbbra is spanyolul feküdt előttem, nem „éltem a szellemében”. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni, csak azért írtam le, mert figyelmeztetni szeretnék minden nyelvtanulót: ez az az állapot, amelyben az ember szívesen a sarokba vágja a nyelvtanulást. Ezen túl kell lépni, mert túl lehet lépni. Van egy bizonyos küszöb, ami után az ember „beférkőzött” a tanulandó nyelv lelkületébe, bármilyen kicsi is legyen még a szókincse. Onnan aztán mennek a dolgok, mint a karikacsapás (amiről viszont sosem tudtam, hogy az mi és hogy az hogy’ megy, de ezt így szokták mondani...).

Az ausztriai menekült-táborban időmilliomos voltam, de azt hittem, hogy az csak nagyon rövid ideig fog tartani, és „kifelé állt a rudam”, mégpedig Amerika felé. A táborban elhatároztam hogy megtanulok tíz idegen nyelvet. Jellemzően, miután nem gondoltam, hogy soká fogom Ausztria levegőjét rontani, a német nem volt a kiszemelt tíz nyelv között. A némettől valahogy mindig idegenkedtem, darabossága, szögletessége miatt, mert „kívülről” olyannak éreztem. „Belülről” aztán – amikor már beszéli az ember – egész jó nyelvnek látszik. A darabossága megmarad ugyan, de akkor azzal az ember már nem nagyon törődik. Megszokja, mint ahogy kénytelen valaki azt megszokni, hogy bibircsók van az orrán.

Ez a nyelvtanulási előirányzatom olyan gyönyörű volt, hogy még ma is csodálom. Az csak később derült ki, hogy mekkora marhaság. A baj ott kezdődik, hogy az ember nem marad időmilliomos, ám amíg az, a tervezgetéseit úgy végzi, mintha nem tudná, hogy annak hamar vége kell szakadjon. A másik baj, hogy egy nyelv valamelyesen tűrhető megtanulása szinte egész életre szóló föladat, különösen olyan valakinek, akinek alig van tehetsége idegen nyelvek „magába szippantására”, azaz mint nekem. Hát még akkor két, három nyelv esetén? És akkor hol vagyunk még a tíztől?! A harmadik baj, hogy a nyelveket nem csak megtanulni nehéz, de megtartani is. Mindjárt itt van az anyanyelvünk. Érdemes beszélni olyan valakivel magyarul, aki húsz évvel ezelőtt ment ki Amerikába és nem fordított semmi gondot az anyanyelvének megtartására. A legszomorúbb, hogy észre se veszi, mennyit felejt napról napra, ezért is nem gondol arra, hogy valamit tennie kellene az anyanyelvének nem elfelejtése érdekében . Tehát ha mégis sikerül három-négy nyelvből fölszedni, mondjuk, beszélgető-tudást, akkor azokkal a nyelvekkel naponta kell – kellene – foglalkozni, különben kárba vész a tanulásukkor elszenvedett vértizzadás.

No de itt a dolog másik oldala: elképesztő élmény – nekem legalábbis az volt –, amikor megértjük az első mondatokat, amelyeket nem a tankönyvből bütyköltünk össze magunknak, vad szótár-forgatás közepette. Amikor megértjük az első viccet, amikor megértjük az első dalszöveget, az első szójáték viccet, és el tudjuk olvasni az első könyvet azon a bizonyos nyelven. Amikor el tudunk cseverészni egy csinos nővel, akin látjuk, hogy nem néz bennünket gyengeelméjűnek, mert olyan rosszul beszéljük a nyelvet. Ezek mind olyan lépcsőfokok, vagy átlépett küszöbök, amelyek után már nem tűnik a nyelvtanulás olyan kegyetlen tehernek és olyan reménytelennek, mint az elején.

Amerikába való kiröppenésemből nem lett semmi (végül ’59 őszén gyúlt ki a kivándorlási zöld lámpám, de akkor már túlzottan európainak éreztem magam és visszaléptem tőle), ezért bevonultam egy ausztriai magyar gimnáziumba, hogy elvégezzem az érettségi előtti utolsó évet. Ott megint találkoztam a latinnal, de ez megint csak rövid találkozás volt, mert ’58 márciusában átkerültem az innsbrucki magyar gimnáziumba, ahol viszont francia volt az idegen nyelv, természetesen a német mellett. De hát az is csak rövid „nyelvszemle” volt, a nyári érettségiig, nem is lehetett más.

Nagyon jó barátaim nem csak hívtak, hogy menjek át Svájcba, amíg várok az amerikai „papírjaimra”, hanem el is intézték az áttelepedésemet. Közben a némettel már elég jól álltam. Passzívan már Ausztriában sokat tanultam, mégpedig a moziban, mert ott minden film németre van szinkronizálva. Svájcban – először Bernben, aztán Zürichben – mint műszerész dolgoztam. Nagyon jól éreztem magam a némettudásommal és a viszonylag jó fizetésemmel. Kellemetlen lett volna az újbóli újrakezdés, ha kimentem volna Amerikába a nagyon gyönge angoltudásommal. Ez volt a másik oka a visszalépésemnek. Közben megismerkedtem első feleségemmel, akiből persze csak hónapokkal később lett feleség. Átköltöztünk Ulmba, ahol az ottani főiskolán ipari formatervezést tanultam. Feleségem hannoveri német volt, tehát az ottani Svábországban majdnem olyan idegen volt, mint én. Ezért, de más okból is, ’64-ben visszajöttünk Zürichbe. Én akkor már mint formatervező dolgoztam, feleségem tanult. Először leérettségizett, aztán az ETH-n (zürichi műegyetem) biológiát tanult, majd lediplomázott. Én szerettem volna gyerekeket, ő meg csak tanulni akart. Miután Ulmban abból éltünk, amit ő mint bankhivatalnok keresett, most én biztosítottam neki a tanulási lehetőséget. Közben elkezdtem az angollal behatóbban foglalkozni. ’69-ben átmentem Angliába öthetes nyelvtanfolyamra. Ahhoz szabadságot kellett kivennem. ’73 végén fél éves, fizetés nélküli szabadságot vettem ki és Angliában vállaltam munkát. Olyan sokáig tartó nyelviskolára nem lett volna pénzem. Feleségemtől akkor már különváltan éltem, és ’74-ben jó barátságban váltunk el. Neki rengeteget köszönhetek. Először is az ulmi főiskolát. Aztán sokat segített az angol tanulásban. Ő tanított meg autót vezetni. „Cenzúrázta” a német szövegeimet. Tőle tanultam meg rengeteg növény nevét. A fagyaltól a magyalig, a kontyvirágtól a szagos mügéig és a saláta boglárkától a vízitormáig. Addig összetévesztettem a hóvirágot a tavaszi tőzikével. Ezek persze először a német szókincsemet növelték, a magyart pedig közvetetten, mert sosem nyugodtam addig, amíg valami újonnan megtanult német szónak nem kerestem ki a magyar megfelelőjét. Ő meg megtanult tőlem szépen magyarul...

Már régen kacsingattam a francia nyelv felé. Részben mert az innsbrucki iskola adott egy apró lökést abba az irányba, részben mert az Svájc egyik hivatalos nyelve és csak fél embernek éreztem magam a francia nélkül. Sőt, csak harmad embernek, mert az olasz is beletartozik az itteni nyelvcsokorba. Mint már a fönti szövegből kiderült, ’81-ben ugrottam neki a franciatanulásnak, mindig negyedéves, fizetés nélküli szabadságok kivételével. Juan-les-Pins-ben kezdtem és Aix-en-Provence-ban folytattam. ’82-ben Juan-les-Pins-ben, Aix-en Provence-ban és Cannes-ban töltöttem el egy-egy hónapot. A többiről már volt szó. Annyit talán még érdemes megjegyezni, hogy ’60-ban elkezdtem japánt tanulni, amit aztán ’84-ben, olasztanulásommal párhuzamosan újra fölvettem és erősebb iramra kapcsoltam. Igaz, hogy ’82-ben – Aix-en-Provence-ban, franciatanulás közben – gusztust kaptam az oroszra, de abba nem akartam belefogni, mielőtt a japánban el nem értem volna valami becses színvonalat.

1986-ban újra megnősültem, vad, családalapítási szándékkal. Ezzel befejeződtek a nyelvtanulási kalandok és lezárult életemnek egy szakasza. Félszáz éves voltam...



(innen folytatjuk)



Kapcsolódó cikkünk:


Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (I.)

20 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek