Gyimóthy Gábor: VÁLOGATOTT TILLÁROM VERSEK (24)
Tillárom versek?
Igen! Bár a tilláromvers fogalmát aligha találnánk meg szótárakban, lexikonokban, vagy akár a Wikipédián, mégsem hiszem, hogy magyaráznom kellene, mit értek alatta. Nem beszélve Hofi „meghatározásáról”, amikor azt mondta (idősebbek talán még emlékeznek rá): „Ma nincs olyan vers, hogy tillárom-tillárom. Ma csak olyan van, hogy: Földanyjának földanyja! Azannya!” (a felvezetés folytatása: itt)
Időmese
Kibújok az idő alól,
visszamegyek messze.
S ami akkor köztünk nem lett,
megnézem, most lesz-e?
Ám egyedül kár elmennem,
gyere te is vissza!
Bárki megteheti, ki az
élet vizét issza...
Türelmetlenül toporgok,
alig várom, jössz-e.
Már az úton odafelé
ölelkezzünk össze!
Megkérjük a kék eget, hogy
áldásait ossza,
és a szeretkezéseknek
se vége, se hossza...
Pénzünk is lesz ott majd elég,
csöröghet a kassza,
csak az idősátor falát
más ki ne lukassza...!
Perudzsa, 1985 VIII. 23.
A postaláda
Nézem az otromba, nagy postaládát,
mint nyel el lapokat, leveleket,
üdvözlő sorokat, ömlengő hálát,
könnyekben úszó üzenetet.
Vajon, ha olvasni tudná, mi benne
percekre, órákra meg-megreked,
s a világ számára átlátszóbb lenne,
megértené-e az embereket?
Mit vélne arról, ha olykor az ember
távolból ír csak meg lényegeset,
pedig – mit közvetlen mondani nem mer –
szóban sem lenne kényes eset.
Mit vélne arról, ha csókot üzennek
– ezret is – olyanok szertelenül,
kiknél, ha egy házban járnak és kelnek,
jó, ha csak egy is sorra kerül!
S vajon mit látna az én levelemből,
melyben a sóhaj a vágyra a rím,
s amelyben olvasni vad szerelemről,
ám a levélen nincs soha cím...
Perudzsa, 1985 VIII. 23.
Kerestem az arcod
(az egykori iskolánk udvarán)
Arcodat kerestem harmincöt év után.
Azon az udvaron. – Azon a délután.
Azt hittem, meglátlak tizennégy évesen...
Mért hisz az ember oly sok mindent tévesen?
No hiszen valódi csodában nem hiszek,
És régen elmúltunk tizennégy évesek...
De mégis reméltem: Arcvonás, mozdulat,
Valamit belőled mégiscsak megmutat.
Úgy, ahogy terólad emlékként őrizek
Soha ki nem fakult, élénk, szép képeket.
Úgy, ahogy nevettél – oly tisztán láthatom –
Úgy, ahogy szaladtál azon az udvaron...
Úgy, ahogy lábadon piros, kis csizma volt...
Úgy ahogy arcodra loptál egy kis mosolyt...
Úgy, ahogy szemedben... Fájna a folytatás!
Hová lett mind e báj? – Hová lett a varázs?
Hová lett belőled mindaz a lendület,
Amelynek hiánya üt bennem most sebet?
Mért tetted ezt velem? – Vagy tán nem te tetted –
Hogy a régi lényed végképp elrejtetted?
Bosszút akarsz állni, ítélvén fölöttem,
Olyasmiért, amit tudatlanul tettem?
Tudom, hogy nem így van. Nem okollak érte.
Csak a látvány fáj még, mely szememet érte.
Hiszen mit tehettél az idővel szemben,
Amely múlik, múlik kegyetlen ütemben?
Úszhatunk néha bár ár ellen – perceket,
Az idő-folyamban ezt tenni nem lehet!
Vagy tán nem te voltál – ezt így is láthatom –
Azon a délután, azon az udvaron?
De sajnos te voltál – ám kinek mondhatom?
Egy álmom dőlt romba azon az udvaron...
Perudzsa, 1985 VIII. 23.
(innen folytatjuk)
Felvezető cikkünk és az első 3 vers:
Comentários