INDIÁNOK NYOMÁBAN (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Egy napon azon kezdett el gondolkodni, hogy hova tűntek az indiánok, a békepipák gomolygó füstcsíkjai, a préri bölényei, a nyakláncokon csüngő medvekarmok, a lassan csörgedező farkasvér? Farkasvér egy kakukktojás itt, a technotópia barbár mellékhajtása. Csodálta, ahogy utolsó erejével a folyó felé pulzált a vércsík melegsége, az olthatatlan szomjúság, a lövés utáni remegés, majd a dermesztő csend, a néhány hónapos szenzáció. Hiába kereste a racionális magyarázatokat, csak azt találta, amit hagytak. Ez egy borsodi történet volt, amelyben a szétváló expanzív lőszer, a sportesemény, hozta a papírformát.

Tegnap nyolcadszor aludt bele ugyanabba a tengerészgyalogos ügynökbe, az idegesítően józan, tudatosan alkoholista hősbe, aki a pirosnál százharminccal döngetett a nagyvárosi forgalomban, soha nem gázolt babakocsit toló kismamákat, elérte a rendezők beteg álmainak vattacukor szakállát, hozta a nézettséget Hollywoodnak. Másnap a rezervátumból kifelé tülekedve, megátalkodott vadsággal taposták a gázt a tehetősebb polgárok. A száguldásban lemaradó tüzesvíz, a mennydörgő bot, a vasparipa, a sápadtarcúak kopasz hegyoldalai, a nagyvárosi szemét bűze, a patkányfészkek már nem hallották a borzalmas csattanást.

Olyanok ezek az indiánok, mint az aleppóiak, akik évezredek óta kiszáradt kvarckristályok között gyűjtögették a napfény sugarait, majd egyszer csak kiderült róluk, hogy sunyi diktatúrában, elmaradottságban ityeg a fityeg, aztán belebombázták őket a vén kultúrájukba ninivei könyvtárastól, olajkutastól.

Már nem ugyanazok voltak, talán nem is indiánok. A diákok egyre furcsább divatban szédelegtek az iskola udvarán. Nyakkendő, rövidgatya, pírszing, tetkó, szivárványhajak, airsoft-cigi. Itt élned, halnod kell! A tanévnyitók rohasztó melegében gáz összeesni, de ez a tanév már nem az állóképességről, hősiességről szól, egyszerűen bírni kell a meleget! A betonplacc fegyelmezetlenségébe lassan belehalkult a megbűnhődte már e nép, közben egy kis megnyitó beszéd billegett a hűsítő szellő helyett, olyan kedélyeskedően konzervatív, haladóan technokrata, ugyanakkor könnyed, buzifrankósan befogadható. Például meghalt Stephen Hawking. Az meg kiaf..?! Az imént még bányásztüdő sóhajtással dúdolták a Himnuszt, most meg komolykodva csóválnak, mert valójában a szingularitás a lényeg, a magközöny, a hasadásé. Ilyen a tudat: iskola, fejlődés, elvárások, letüdőzött mozdonyfüst, József Attila mamája még kékítőt oldott az ég vizében, aztán megint hasmenés, a retorika lappangó vakbélgyulladása bukkant elő. Alig maradt idő a búgócsigázásra, és már felfoghatatlanul pörögtek a magnetárok, a felgyorsult idő magába szippantotta a világot.

Az indián összehúzott szemekkel ízlelgette a pipáját, mélyet szippantott a füstből, mint a húskampókon lógó kolbász, szalonna, sonka. Nem szabad elkapkodni, legyűrni, felélni. Magába ette a gomolygó illatot, a ronda fényképekkel, a tumoros elmúlással azonosított ódon világot. Az egészséges életmóddal, koleszterin mentessel összeegyeztethetetlen skandalum lecsengett. A kínoszlopokon csillogó kocsányos szemek megint körbetapogatták az intézményeket. A tablók közötti falakon asztrofizikus-uránbányász-mozdonyfűtő skalpok, méretlenül árusított szellemi termékek, szilikátok, pókhálón csüngő porszáraz gyerekkorok csimpaszkodtak. Egy-kettő, és felnő ez a nemzedék is, miért ne nőne fel, csak nem pusztulnak ki, mint Samu, az első vértesszőlősi szlovák?!

Edukációnk, Drága Jó Isten kertje, a korlátoltak zárt világegyeteme, a jó és rossz tudás göcsörtösen kígyózó facsemetéjével, a lepotyogó bogyók illatával, mögötte a ragyás kerubinok vérfagyasztó tekintetével, mindenek könyörögjetek érettünk!

– Sándor köztük van?

A természettudományos ateizmus váltotta fel az imádságos memoritereket, mérték, kiszámították, leírták, elméleteket alkottak, hozzájuk finomították a vizsgálatokat, időnként máglyákat gyújtva büszkén tanították az utolsó évtizedet. Az ipari társadalomnak fogyasztópolgárokra volt szüksége, akik szépen elrágcsálják a bolygót. A miniszterek, Kövérellenőrök az új érintőképernyők bűvöletében elfeledkeztek az évmilliókról, évmilliárdokról, mindig csak a végét próbálták megőrizni, azt is csak zsebben, számlákon. A Nagy Manitu elengedte kezüket, elege lett belőlük, a hanyagságukból, ahogy elszórták a szertartások totemfiguráit, a radioaktív fűtőelemeket, a bedöglött aksikat, a varázsgombák mágikus aromái helyett szintetikus gyalázattal kenegették sajgó féregnyúlványaikat, gyógyszerpüffedtségben tornyosultak az ugar fölé. A modern társadalom egyre kevesebbet pihent, belefáradt a kocsmakerülő túlórákba, a robotikába, a gépi csomagolásba, a szoftveres rabszolgakereskedelembe.

Egy óriási előadóterem közepén lubickolt az ateista gnóm. Szuggesztív módon érvelt, időnként nyálát fröcsögtette, megsárgult fogsorát vicsorgatta, rekedt vinnyogással, a szánalom köntösét vonszolta rokkantkocsija után. Nem volt ebben semmi tetten érhető huncutság, nyomorult volt, egyszerűen unalmas és haldokló. A meghívókon az állt, hogy mindenki láthatja majd az ember tévedhetetlenségét a bujdosó Isten felett. Képzetes idejű világegyetemet, metavilágegyetemet sandított kancsal pápaszemén keresztül, festeni sem lehetett volna rondábbat, bináris korlátoltsága képtelen volt az analógiára. A végtelen szépség befogadására meg ott volt egy generáció, csupa hülyék életre alkalmatlan gyülekezete.

Egyenletbe behelyettesített téves értékekkel számította ki a kedvenc versüket, a legcsodásabb dallamot, álmaik rajzát. Ocsmány tudománya ott pöffeszkedett a tapsviharban, virágcsokrok fonnyadékában, felborítva ezzel a teremtés tökéletes harmóniáját. Az indiánok azt tartották, hogy a képzetes idő egy matematikai paraméter csupán, számítási trükk, az istentelen metafizika fogalma, de aztán mind egy szálig meghaltak. Az előadás fullasztó komorsággal szakadt a nyakunkba. Hol lakik az Úristen, van-e helye a tudományos világban, vagy kiszorult, elbujdosott belőle, mint a kilőtt svájci rekorder, az M237-es állat?

A végtelen hatalmú Isten végtelen idejű világegyetemet teremtett fehéreknek és indiánoknak, benne ezekkel a hipotetikus létezőkkel, a boldogtalan nyomorékokkal, akik a sok balfácán számára új vallást teremtettek: Törvényszerűséget, hogy a tudatlan ember a táguló világegyetemben egyre távolabb kerülhet az Istentől. Néhány méterre az út szélén egy törékeny kis virág illatozott, rajta csodás pillangók, méhek döngicséltek. Hajnalban fél négykor a sötétségbe beleszólt egy csalogány, ez a hang az embert már nem érintette meg, a táguló világegyetem után kutatott, valami elmebeteg távolságban, még az eseményhorizonton is túl. Ez már olyan messze volt, hogy még a Bibliából is kifelejtették, csak onnan tudjuk, hogy óriási teleszkópokkal megszámolták a csillagokat, közben fényév milliókat utaztak fényes képzeletükben, amikor ráleltek a csodálatosnak hitt fekete lyukra. A gravitációs örvény időnként elnyelte a negatív múltat, majd pozitív jövőt sugárzott, olyan volt, mint a teremtés kapuja, egy oltári nagy, folyton életet adó Ősanya-kozmosz, a feledhetetlen évjáratok kelyhe.

A szerző rajza