Jörg Zink: A teremtéstörténet visszája

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.

Sokmillió év múlva azonban az ember végre elég okos lett. Azt mondta: Ugyan, ki beszél még itt az Istenről? Én magam veszem kezembe a jövőmet!

Megtette, és elkezdődött a Föld utolsó hét napja.

Az első nap reggelén elhatározta az ember, hogy szabad lesz és jó, szép és boldog. Már nem Isten képmása, hanem ember

És mert valamiben hinnie kellett, hitt a szabadságban és a szerencsében, a börzében és a haladásban, a tervszerűségben és saját biztonságában.

Aztán – biztonsága érdekében – megtöltötte lába alatt a Földet rakétákkal és atombombákkal.

A végső idők második napján elpusztultak a halak az ipari szennyvizektől, és a madarak a vegyipar mérgező porától, amit a hernyóknak szántak. A mezei nyulak is az utakon hagyott ólomfelhőkben, az ölebek a kolbász szép piros szinétől. A heringek a tenger szinén úszó olajtól és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól, mert a szemét rádióaktív volt.

A harmadik napon kiszáradtak a füvek a mezőkön, a lombok a fákon, a mohák a sziklákon és a virágok a kertekben. Mert az ember maga irányította az időjárást, és pontos tervek szerint osztotta el az esőket. Csupán egy kis hibát követett el az, aki kiszámította az eső elosztását. Amikor végre megtalálták a hibát, már a szép Rajna kiszáradt medrében feküdtek a hajók.

A negyedik napon a négymilliárd emberből hárommilliárd elpusztult. Egyesek olyan betegségekben, amelyeket az ember maga tenyésztett ki. Mert nyitva felejtették a tartályokat, amelyek a következő háborúra készen állottak. És az orvosságok sem segítettek. Mert ezeket túl sokat használták már az arckrémekben és a disznóvészekben. Mások az éhségtől haltak meg, mert a gabonaraktárak kulcsait eldugták előlük. És káromolták az Istent, mert nem tette boldoggá őket. Persze, minderről Isten tehet!

Az ötödik napon az utolsó emberek megnyomták a piros gombot, mert támadástól tartottak. Tűz borította el a Föld-golyót. Égtek a hegyek, elgőzölögtek a tengerek és a városok betoncsontvázai füstölögve, feketén meredtek az égre. És az égből látták az angyalok, hogyan válik a kék bolygó vörössé, majd piszkosbarnává, végül hamuszürkévé. És énekük elhallgatott tíz percre...

A hatodik napon kialudt a fény. Por és hamu borította a Napot, a Holdat és a csillagokat. És az utolsó svábbogár, amely egy atombunkerben mindezt túlélte, elpusztult a kibírhatatlan melegtől.

A hetedik napon nyugalom lett. Végre! A Föld puszta és üres volt, és kiégett réseiből és hasadékaiból sötétség áradt. És az ember lelke holt kisértetként kóborolt a Káosz felett.

Mélyen lent a kárhozatban elmesélte az ember az izgalmas történetet: az emberről, aki saját kezébe vette a sorsát. – és a gúnykacaj felhatolt egészen az angyalok karáig.

Hölgyeim és Uraim! Mindezt nem azért mondtam el, hogy az ember ne aknázza ki lehetőségeit. Csak azért, mert hinnünk kell abban, hogy ez a világ és vele együtt az emberiség sorsa és jövője egy Másvalaki kezében van!