Két nyelvdorgáló egy csapásra ‒ Gyimóthy Gábortól

„Én azt gondolom, hogy...” *

Jaj, de jó, hogy így kezdted a mondatod!

E kezdet kétséget aztán nem hagyott,

hogy ami jön, csak a te gondolatod.

Ez engem már előre is meghatott!

Így a szöveg a szomszédé nem lehet,

kijelentésed ennek nem hagy helyet.

Több mondatodat is ezzel kezdjed majd,

félreértés tehát ne okozzon bajt.

(Kérdem, ha a cipőfűződet kötöd,

önmagadban e kezdetet elnyögöd:

„Én azt csinálom, hogy...” s aztán folytatod?

Kételkedni önmagadat nem hagyod!

Mást se, hiszen a csomó a te munkád.

Hogy azt nem te kötötted, ne mondják rád.

És az „Én azt csinálom, hogy...” fontos szó!

Mindenki számára rém megnyugtató...)

Szerintem elég lenne a „Szerintem...”

Ám ezt neked javasolni nem merem,

mert a magyar parasztian borzasztó!

Sokkal jobb a lefordított: „I think so...”!

 Zollikerberg, 2026 V. 18.

*Előírásos mondatkezdés a mai magyarban.

---

 A mai ember

Tudod te, hogy mi komikus?

Ma mindenki ikonikus,

szkeptikus s megkérdőjelez.

Barátocskám, mit szólsz ehhez?

Emblematikus mindene,

fajsúlyos a szösszenete,

tevékenykedése mesés,

bármit csinál: alapvetés!

Az állat, sőt tárgy: ő – neki,

és még a vírus is: aki!

Nem értelmes: inteligens!

Földrész neki csak kontinens.

Tömegvonzást sem szereti,

gravitáció az neki!

Ő koncentrál, vagy fókuszál,

hezitál, sőt: evakuál.

Már csak fotózik – ha mondom! –

Ez nála már nem csak random...

Értelmetlen szókat vesz át

(kardot rántanék, vagy kaszát!),

mint ahogy ezt te is láttad,

avagy nem realizáltad?

Ha visszatekint, az retró,

és elmondja, mi volt annó.

A két szónak nem irgalmaz,

csak kettő-t mond – „úgy fogalmaz”!

Két-ezerhuszonhatban él?

Ő kettő-ezrekről mesél...

Egyik kedvence – nem vitás – 

ez a szó: szuverénitás,

a másik – tudod, kispajtás? – 

Hát persze, az identitás...

(Olyat is mond – s ez nem csalás – 

mint a szubszidiaritás!)

Kéj neki az idegen szó,

mint a privatizáció,

vagy a globalizáció,

sőt: textualizáció...!

Tanácsot az É-Áj-tól kér.

Ha tudnám, nem adnám sokér’,

hogy betűket ő oly vadul,

miért is ejt ki angolul?!?!

(Mint Ké-end-Édzs esetében.

Azt is megtanulta szépen...)

Pedig, ha magyarul beszél,

az ember tőle mást remél.

Avagy ez már nem is magyar,

rondán zagyva nyelvet hadar!

Idegenből nem csak átvesz,

lefordít és szájára vesz,

mint a rémes nem igazán-t,

s ezzel észszerűségbe szánt!!

Vagy – és ezt sínyli a nemzet –:

Én azt gondolom, hogy... kezdet.

Soká folytathatnám, tudom,

de jobb, ha itt abbahagyom.

Undorodom tőle nagyon.

Jókedvem hőfoka: fagyon!

                   *

E kérdés – bár lényegtelen – 

versemnek végére szorul:

az emberünk elfelejtett,

vagy sosem tudott magyarul?

Zollikerberg, 2026 V. 19.