LÉLEKTÁJKÉPEK ÉS FILOZÓFIAFESTÉSZET (Pécsi Sándor esszéje 2/2)
A lélektájképek mesterei különösen érzékenyek, alkotásaikból gyógyító erő sugárzik. A lélektájkép-festészet az érzelemvilágunkra hat, a limbikus rendszerre, de a filozófiafestmény mindig egy talány, mely szellemi izgalmat kelt, a tudatos gondolkodásunkat célozza, és a műélvezet rejtvényfejtéshez hasonló gyönyörűség. Dali híres mondása: „A különbség az őrült és köztem, hogy én nem vagyok őrült.” Duchamp bohóctréfáin nevethetünk, de Dali talányait balgaság őrültségnek hinni. A mester vásznain a legvégső, eszkatológikus lét-sorskérdésekről mesél ecsetével. Az emlékezés állandósága című remekműve az idő, az elmúlás és az örökkévalóság kérdését teszi fel.
A kor tudományos szenzációi divatos társasági beszédtémák voltak. Fiatalemberek nagy előszeretettel magyarázták csinos hölgyeknek a relativitás elméletet és a pszichoanalízis képtelen, bizarr jelenségeit, és még képtelenebb következtetéseit. A különleges érzékenységű Max Ernst és Salvador Dali képzeletét hogy ne ragadták volna meg ezek az új csodák?
A pszichológus Az emlékezés állandósága című festményről rögtön sorolhatná a freudi álomfejtés szexuális jelképeit de szerintünk itt sokkal fontosabb a fizikai képtelenségek hangsúlyozása. A folyékonnyá váló órák szellemes megjelenítő jelképei a téridő dilatáció jelenségének: a fénysebesség közelében lelassul az idő, amit ebben a korban már pontos mérések bizonyítottak. Bolyai János már a XIX. Században bebizonyítja az abszolút geometria elméletével, hogy lehet olyan rendszert alkotni, ahol a tér görbült, és a párhuzamosok a végtelenben sem találkoznak. Ebben a geometriában egy egyenessel adott ponton átmenő párhuzamos nem csak egy lehet, mint Eukleidész terében, hanem végtelen. Az általános relativitáselmélet, melyet 1915-ben publikált Einstein, azt állítja , hogy a nagy tömeg, például egy égitest gravitációs tere erős hatással van a téridő geometriájára, azaz meggörbíti a teret. Ezt a jelenséget Sir Arthur Edington angol csillagász 1919-ben a napfogyatkozás alkalmával mérésekkel bebizonyította. Tehát Bolyai fantasztikus elmélete a fizikai valóságban egy alapvető természettörvény.
Az új világkép ott oszcillál Max Ernst és Dali piktúrájában. Festészetükben gyakoriak az erotikus szimbólumok, de nem lenne szerencsés ilyen hatalmas életműveket Sigmund Freud kaptafájára ráhúznunk. E két géniusz – a kábítószeres, zsidó-kisebbrendűségi, komplexusos Freuddal ellentétben – igen jó fellépésű férfiak voltak fiatal korukban, a hölgyeknél a társasági sikereiket könnyen kamatoztatták a karrierjük során. Nézzük meg fényképeiket, Dali mesternek oly nemes arcéle volt, mint El Greco Orgaz gróf temetése című festményén egy spanyol lovagnak. Minden mozdulatában, mint kompozícióiban van valami arisztokratikus. Eszménye Raffaello, a képein igazán érezhetjük, hogy a „perspektíva szimbolikus forma”. Gyakran alkalmazza az úgynevezett békaperspektívát, mely döbbenetes erővel fejezi ki a világba kivetettségünket, a lét roppant súlyát. Az emlékezés állandósága főalakja álombéli csudalény; lehet ló, madár, sellő emberi arc, melyben nem nehéz fölismerni az alkotó spanyol lovag profilját. A téridőbe görbülő hatalmas ezüst zsebóra nyereggé válik az álom-csodaparipán. Időnyereg-időteher: elvágtató, elszáguldó idő, de az emlékezés itt marad, mert a tudat, mely visszaidézi az eltűnt időt, nem tűnik el.
A kiszáradt fában ne fallikus jelképet lássunk, ez bizony halálfa, melyre az eltűnt idő ezüstzsebórája van kiterítve. A bal alsó képsarokban számlapjával lefelé fordított zsebóra hátlapján hangyák nyüzsögnek. A hangyamotívum a Dali-Bunuel filmben, az Andalúziai kutyában is feltűnik. Mit jelenthet? Az ember napi hiábavaló nyüzsgését, aprócseprő ügyeink elterelik figyelmünket életünk és a lét tágabb horizontjától.
„Mi az idő?”– Ez a kérdés is ott van a Varázshegy második kötetében. Immanuel Kant szerint az idő a „dolgok belső szemlélete”, tehát az időt is a tudat teremti, mint a teret?
Martin Heidegger főművének címe: Lét és Idő. A nagy német filozófus többszáz oldalas, nagyon nehezen olvasható, de néhol csodálatos költői emelkedettségű könyvében nem határozza meg, hogy mi is tulajdonképpen az idő. Mit jelentenek ezek a mondatok: „A lét nem van.” „ Az idő nem van.”?
„Az idő múlásának állandóságából a lét szól.” Ez a kijelentés emlékeztet a Dali festmény különös címére: Az emlékezés állandósága.
Thomas Wolfe Az időről és a folyóról című regényében olvasható ez a titokzatos mondat: „Az emlékezés tárgya csupán olyan múltbeli elképzelt tárgy, amelyhez a hit érzelme kötődik.” Az író 1924-ben egy decemberi napon olvassa ezt a könyvtárban W. James-től, és úgy érzi, elrepül, mert megértette, hogy mi az idő. Azt hiszem, mi nem lettünk okosabbak ettől az érthetetlen mondattól.
A fenti sorokból érezhetjük, milyen nehéz feladattal gyürkőzik meg a filozófiakép-festő. A legnehezebb ontológiai talányokról kell valami újat mondani, de úgy, hogy nem használhat szavakat, csak ecsetet és színeket. El lehet táncolni a speciális relativitás elméletet, vagy Kurt Gödel nem teljességi tételét?
Max Ernst Oedipus Rex című, 1922-ben alkotott, nyomasztóan varázslatos festményében Sigmund Freud e korban nagyon divatos pszichoanalízisének kulcselméletét, az Oedipus komplexus teóriát festi meg. A képtér nyomasztó elrendezése az incesszus borzalmát és belterjességét jelenti, mely az Oedipus dráma lényege. A több futópontban találkozó perspektíva szorongást kelt, mely akár a bűntudatot is jelezheti. Az egyetlen feszültségoldó motívum itt a messzi magasban a szabadságba elrepülő léghajó. Freud szinte minden lelki probléma mögött az elfojtott szexuális energiákat látta. A gyógymódot a felszabadításban hirdeti. Az1960-as években reneszánszát élte e tan, úgy hívták: szexuális forradalom. Freud nem hisz Istenben, túlvilágban, sőt a lélekben sem, ezért világképe igen nyomasztó; ha nincs lélek, nincs szeretet, nincs szerelem. Max Ernst és Salvador Dali nem csak művészetükkel, de magánéletükkel is cáfolták Freudot. Dali és Gala, Ernst és Dorothea Tauning: a nagy lelki szerelem, összetartozás szép huszadik századi példái. Dali és Ernst, a két legjelentősebbnek tartott szürrealista géniusz: a szürrealista dogmák eretnekei. A mozgalmár kiáltványokban megfogalmazott automatizmus festészetükben megvalósíthatatlan, mert ez a festészet aprólékos műgondot, tudatos képtervezést követel.
Az automatikus asszociáció-megjelenítés a szabadvers költészetben megvalósítható, de figurális festészetben technikailag nem. Legnagyobb eretnekségük politikai. A szürrealista kiáltványok és mozgalom egyértelműen a szélsőbaloldalhoz csatlakoztak. André Breton és Paul Éluard arra vetemedtek a legdurvább sztálinista időkben, hogy beléptek a Francia Kommunista Pártba. Luis Aragon a Csekát, a szovjet titkosrendőrséget istenítő „költemény” írt (!), és ezek a gyalázatos hazaárulók szabadlábon jártak-keltek Párizs-Babilon ősvadonjában. Stephen Koch Kettős szerepben című könyvében tényekkel bizonyítja, hogy a Szovjetunió milyen hatalmas anyagi erőforrásokkal támogatta a nyugati világ destruktív szellemi mozgalmait. A nyomorgó szovjet birodalom titkos ügynökei az éjszakai élet királyai voltak, limuzinon jártak, éhenkórász párizsi költőknek is csurrant-cseppent. Max Ernst és Dali római jellemek, ebből nem kértek. Ernst teljesen apolitikus beállítottságú, klasszikus értelemben vett liberális. Dali híres mondása a háború utáni időkből: „ Két géniusz él jelenleg korunkban, a másik Franco generális.” Dali és Ernst sikeresek voltak, képeiket vagyonokért vásárolták, és ez függetlenséget adott. Nem csak a szélsőbaloldali-progresszív intellektuális mozgalmak divatterrorjának mertek ellenállni, de a huszadik század másik nagy eszmeáramlatának, a szcientizmusnak is. Korunk tudóstársadalma papi kasztként viselkedik. Csak tények, számok, adatok vannak, és a lét metafizikai mélységeiről szó ne essék? A két eretnek szürrealista mester szigorúan ezekről az ontológiai mélységekről szól. Dali keresztény témájú festészetének csodálatos értéke, hogy az Evangélium drámáját kozmikus dimenzióba emeli: Korpuszán és Utolsó vacsoráján mintha roppant planétaerők feszülnének egymásnak. A reneszánsz mesterek szent komolysága. A szcientizmus olyan, mint egy pszeudovallás, az akadémiai ítéletek megfellebbezhetetlenek, bírálatuk tilos. Olyan ez, mint a pápai tévedhetetlenség dogmája. Az inkvizíció korunkban túlélt, az eretnek tudósokat, mint Pap Gábor tanár urat, vagy Egely Györgyöt egyszerűen Daeniken-es, laposföldhívő-sarlatán-fantasztának bélyegzi a tudományegyház, és a pálya margójára szorítja. Néhány eretnekséget megemlítsünk: Szkíta-hun magyar őstörténet. Intelligens kozmikus tervezés, mely az evolúciót elindította. Sumér-magyar nyelvrokonság. NDE, halálközeli élmények kutatása.
Ernst művészetében a spirituális értékek rendkívül szellemesen jelennek meg. Egyszerre vonzódik az ősművészethez, az indián művészethez és a tudomány világából üzenő bizarr paradoxonokhoz. Festménycímek: Kémiai nász, Eukleidész, A tudós, akit megzavart egy légy – nem eukleidészi röpte… Halhatatlan remekműve az Európa eső után című festmény. Szimfónia a háború pusztítása utáni dzsungellé váló romvilágról, tanítás. A buja vegetáció újra visszahódítja életterét, mint Angkor Wat porladó palotavárosait beborító őserdő. Siratóének az elpusztult európai civilizációért. Ecsetköltészet, de filozófiafestmény, halljuk Oswald Spengler tanítását a Nyugat alkonyából: a civilizációk valami organizmushoz hasonlatosak, melyek kivirágzanak, növekednek és szükségszerűen elpusztulnak.
René Magrite festői világának alapkérdése: „Mi a valóság?” Paradoxonok festője, enigmák, talányok piktora. Hűvös szenvedélytelen művészet ez, mégis nagyon bensőséges. A buddhista koan történetekhez hasonlítanám, melyek abszurd talányok, segítségével vezetik a tanítványt a megvilágosodás felé. A japán buddhizmus a déli théraváda iskolával ellentétben ismeri a spontán megvilágosodást, szatorinak nevezi. Ezt a szatorit bármi kiválthatja, egy vers, egy szép látvány, vagy egy szellemes találós kérdés, melyre a válasz már nem evilági, s így az alany másik, magasabb tudatmezőbe emelkedhet.
Létezik-e egyáltalán a valóság maga? A mesterséges intelligencia korában ezek a valaha szellemi játéknak tűnő kérdések életbe vágóan fontossá válnak. Egy finom, halkszavú festmény, Le condition humain címmel – egy festőállványon képet látunk. Festmény a festményben, ez olyan, mint a Hamletben a színház a színházban jelenet. A vásznon megjelenő szelíd táj pontos folytatása az ablakból látható tájnak. Mi itt a festő kérdése? A valóság , a külső érzékelhető világ egy alkotó tudatos alkotása, vagy létezik-e pusztán önmagában?
A társalgás művészete című Magrite festményen két jólöltözött úriember sétál a felhőkön, a helyett, hogy az alant vezető ligeti ösvényen mennének. Mit jelenthet a képtalány? Az igazi társalgás művészet, nem kényszerítjük partnerünket a saját véleményünk elfogadására. Lehetőleg kerülnünk kell a kategorikus, ítélkező kijelentő mondatokat. A bizonytalanság sfumato-háttere meghittséget teremthet. A merev, általánosító állítások olyanok, mint a modernista építészet éles egyenes vonalai. A művészi társalgás soha nem fajul „összepolitizálásba”, kerüli a versengést és a vitatkozást. Ezen nem a politikailag korrekt tabukerülgetést érthetjük, hanem az igazi őszinteséget. Midőn napi politikáról, pénzről, hatalomról, sikerről beszélünk felebarátunkkal, akkor feszültséget teremtünk a beszédtérben, de hogyha a nagy, örök dolgokról: élet, halál, szerelem, család, elmúlás, akkor még a legtávolabbi nézeteken álló emberek között is kialakul valami ősbizalom. Erre az igen érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet Magrite talányfestménye, de úgy , hogy ezt nem rögtön értjük meg, hiszen rejtvény. A kép elkísér porzó útjainkon, és lehet , hogy pont akkor fog elménkbe szatoriként bevillanni, amikor éppen szükségünk lesz rá, és megóvhat egy csúnya veszekedéstől.
Íme a filozófiafestészet Gyógyító hatása.
Utoljára a reneszánsz korban fordult elő, hogy művész az innováció terén megelőzött természettudósokat. Leonardo találmányai évszázadokkal előzték meg kora technológiai-tudományos ismereteit. Szerencsétlenül szerencsés helyzetben volt, mert gyermekkorában Verrocchio mesterhez adták kisinasnak, így nem állt módjában klasszikus latin-görög műveltséget magába szívni; ha olvasta volna Arisztotelészt, „tudta volna”, miért lehetetlenek a találmányai.
A XX. Századból mégis megemlíthetünk egy mestert, kinek művészeti innovációi évtizedekkel megelőzték a tudományt. Maurits Cornelis Escher a háború előtt, a számítógépek elterjedése előtt rajzolt már úgynevezett Mandelbrot halmazokat, azaz fraktálokat. Ezek az imaginárius „i” számot tartalmazó komplex függvények grafikai megjelenítései, melyek a számítógépes grafika megjelenésével válhattak láthatóvá. A fraktálok különös, bizarr, gyakran organikus formákat mutató alakzatok, melyek a végtelenségig ismétlik önmagukat.
Escher düreri aprólékossággal megrajzolt grafikái térbeli paradoxonok, ördögi körök ( vicious circles), három dimenziós eukleidészi térben lehetetlenségek. A magasabb dimenziószámú terek matematikailag modellezhetőek, de nem tudjuk elképzelni ezeket a tereket, mert érzékszerveink, idegrendszerünk és elménk ehhez a 3D világhoz köt bennünket.
Escher Belvedere című alkotásán középkori kilátótornyot és korabeli viseletben hölgyeket , urakat látunk. A torony oszlopai és lépcsők teljesen lehetetlen módon kapcsolódnak egymáshoz, a kint és bent érthetetlenné válik, a tér kifordul önmagából. A kép hangulata Borges novelláira emlékeztet.
A lélektájkép-festészet a romantika szelleméből fakad, Caspar David Friedrich minden képükről visszaint, a művészek a saját heves érzéseiket fogalmazzák belé ezekbe a csodálatos tájakba.
A XX. századi filozófiaképeket a tudomány, a filozófia egészen újszerű kérdései sugalmazzák. A mesterek alkotó képzelete érzékelhetővé teszi a legelvontabb fogalmakat és kérdéseket, talányfejtő titokzatos utazásra hívnak. Az atomenergia, géntechnológia, mesterséges intelligencia korában a tudás nagy szellemi-morális kérdései már nem csak a tudósokra tartoznak, de mindannyiunkra. A filozófiafestmények emberközelbe hozzák a legelvontabb, nehezen felfogható szellemi kérdéseket.
Felhasznált irodalom:
Miklós Pál: A sárkány szeme Corvina Budapest 1973.
Fritjof Capra: A fizika taója Tercium Budapest 1990.
Jon Fosse: Melankólia Kalligram Budapest 2012.
Tich Thien.An: Zen Philosphy, Zen Practice, Dharma Publishing 1975. Berkeley, California
John Ruskin: A XIX. Század viharfelhője Tipotex, Budapest 2018.
Miranda Fellows: The Life and Works of Esher, Paragon Books 1995. Bristol
Martin Heidegger: Lét és Idő Gondolat Budapest 1989.
Első rész:
