LEVÉL A HÓBÓL – Holcsik Szabolcs verse

LEVÉL A HÓBÓL

Szeretteim, nektek írom levelem.

Utolsó szavaim ezek, bocsássátok meg nekem!

Haza én már innen nem érek,

Holnapra boldogabb sorsba megtérek,

Biz a közelbe sem jutok,

Addig írok, míg tudok.

Édesanyám, ne sírjon, hasztalan az értem,

Örüljön inkább, hogy ily sokáig éltem.

Húsz már éppen vagyok, elég volt ennyi,

A doni föld fog engem végleg betemetni.

Szerelmetes mátkám, most hozzád szólok,

Szívem örökké tied, legyén emlékemmel boldog.

Mert minket a pap már meg nem esket,

Itt hagyom a messzeségben e meggyötört testet.

Bátyád, s öcséd sem fázik, már nem is éhesek,

Lelkeik holnapra tán haza is érnek.

Őrzöm őket, vigyázok rájuk, ahogy ígértem,

Mikor még otthon, téged ölelve, erre esküdtem.

Édesapám, szerető fiad utolsó szavai téged hívnak,

Kérlek, fogd kezem, míg elesett bajtársaim nem hívnak!

Azután engedj el, s hagyj nyugodni puha hóban,

Légy rám büszke, ha jó gyermeked voltam.

Családom! Isten véletek,

Én már lassan nem fázom, nem éhezem, nem félek.