LYUKAK A TESTEN – In memoriam F. L. (Deli Mihály új naplójából)

Tavaly ősszel Frankfurtban, a „múzeum rakparton”, különös fotókiállítás nyílt: Hany Augenhinter (45 éves) fotóriporter képeit láthatta az érdeklődő közönség. Már a címe is elég kihívóan provokált: „lyukak a testen – emberi nyílások”. Ezeket a fényképeit a kiállítási katalógusban munkásságának egyéb megnyilvánulásai közül finoman kiemelte és hangsúlyozta. Óvatos és érzékeny önmeghatározásában a ’gyűjtő’, ’megfigyelő’, ’kutató’, ’rátekintő’ kifejezéseket használta, mintegy előre kijátszva bemutatójának sebezhetőségét, elébe menve az ízetlen, értetlen és támadó kritikáknak. Sejtelmesen költői, és hűvösen távolságtartó módon, falat próbált építeni maga köré; nézzék csak a képeket, beszéljenek a képekről, az alkotó nem érdekes. Így táncolt el az utóbbi időben mindig, maga elé kapva különleges fotóit, elrejtőzve zavarba ejtő riportjai mögé. Pedig remegett a vágytól, hogy szeressék, hogy súgva dicsérjék, hogy csillogó tekintetek ragyogjanak rá. Mindig más volt, tetten érhetetlen, magányos utazó, akinek szakadt cilinderéből keserű titkok röppentek föl, de közben hetykén és könnyedén nevetést csalt a fanyalgók arcára, s egy mosolyt is kért a gyűlölködőktől. Mintha visszaszólt volna: „Csak kitaláltam…” – és futott tovább lihegve, hozta a kis (fekete-fehér) „színeseit”, portrékat, életképeket, groteszk kompozíciókat. – Emberi leleteit, és szakmailag kifogástalan jelentéseit a mélységek fölött átlebbenve húzta elő titokzatosan fájó lelkéből. Mindig tökéletességre törekedett, mert kényes volt a technikai és szellemi minőségre, és így bújhatott el a legbiztosabban az irigyek, a kötekedők elől. Hadba keveredett majdnem mindenkivel, bár nyíltan senki nem állt elébe. Szigorúan a háta mögött. Pontosan tudták, ki ő. Hiszen az érték, a minőség, a tehetség nem képes rejtőzködni, egyszerűen megszületik és előlép; van, mint egy hegy, amit kikerülnek, megmásznak, megfúrnak vagy lekoptatnak, csak egyet nem lehet, kiegyenesíteni alatta a földet.

Amikor a sötét laborban, félig kómában fekve a kövön, rányitották az ajtót, és meghallotta riválisa hangját: „Takarítsátok el végre ezt a büdös mocskot!” – rádöbbent, képei már nem védik, ettől kezdve az élete a tét. De nem tett semmit; fájdalmaiba, és különös látomásaiba merült, ott biztonságban érezte magát. Folyton kételkedett és verejtékezett, hogy munkái egyediségük ellenére szabályos fotók-e? Hiszen mindegyikben irritálóan feszült az űzöttség, a világ természetes aljassága, az ösztönös bántások korma-mocska. Reá hullott minden, ő volt ez a világ, az ő élete, – a mindenek-közöttiség, a kitaszítottság, az ártatlan szembesítés, amit nem lehet sem elhessenteni, sem szó nélkül hagyni, csak belerúgni, kigúnyolni, megalázni és eltaposni. Hogy miért adott alkalmat erre? Mit tehetett? Ő használható volt, szakmailag tökéletes és precíz, s a kép mégis mindig több lett: több és más. Rájött, hogy a szentek csalnak: mindig megússzák, túlélik, fennmaradnak. Ő azonban a pokolba ragadt, pedig nem akart áldozat lenni. Viszont a műnek ára volt. A ketrec bezárult, és mintha ezt a pillanatot várta volna: megállt, nem menekült többé. Nem hajolt el, nem lavírozott, nem védekezett, egyszerűen megvetette magát, testét kitárta és mélyen önmagába nézett. – Ekkor már visszafordíthatatlanul legyőzte az alkohol, és más narkotikumok.

        Egy falucska nevelőintézetéből került a városba, ahol tizenöt éves koráig fegyelmezett paraszti munkára nevelték. (Apja eltűnt Amerikában, édesanyja két éves korában meghalt.) Az igazgató szerint valamelyik este látott a TV-ben egy filmet, (nem emlékezett, hogy mit), és attól kezdve megváltozott. Addig csendes volt, figyelmes és mozgékony, nem rebellis, inkább egészségesen igazságszerető. Ez hamarosan átalakult. A szorgalma megmaradt, de tele lett feszültséggel, fojtottsággal, várakozással. Látszott rajta, hogy készül valamire. Aztán egy reggel otthagyott csapot-papot, és belevetette magát a városi életbe. Egy újsághoz került küldöncnek, aztán anyagmozgatónak, szállítónak, közben kisegített a laborban, elvitték riportokra, és lassan nyakig benne volt a lapcsinálásban. Mintha csak formát, keretet, műfajt keresett volna magának. Gyerekkori árvaságából azonban sosem tudott kivergődni, ott fogadták be, oda vonzódott, ahol nem a feltörekvés, az élet legyűrése volt a fő szempont, hanem a vágyak romboló redukálása, a makacs vegetáció. Igazán köztük tudott ellazulni, elereszkedni; közben menekült tőlük. De nem jutott messzire, csak a bulvárlapok link, felszínes, színes-hazug világába, ahol a hír, a meghökkentés, a címlap a mérvadó. Minél mélyebbről meríteni, és látványosan kicsapni a pultra, robbanjon, mint a petárda. Az ő képei, kommentárjai és történetei azonban kényelmetlenül, tükröt tartva szétfeszítették a „sajtószabadság” hasábjait. Mégis, itt ásta be magát; kellett nekik egy mutogatni való vadember, aki magát sem kímélve beletaposott a lelkiismeretükbe, ezért kényszerűen azt is elviselték, hogy a hamisan lakkozott hazugságaikra/féligazságaikra időnként ráfröccsen a vér, a szar. – A régi haverok között kezdett tiszteletreméltó értelmiségivé válni, az újak között azonban árvaházi proli maradt. S noha a kocsmák világában változatlanul szerették, az újságnál egyre több irigye lett. Nem tudott szabadulni a törzshelyétől, szüksége volt arra a bűzre, a zsibbadásra, a kilátástalanokra, az édes pokolra, az élet aljára. Verssorokat tűzött a fényképei mellé, és ez is egyre jobban irritálta a szakmát. Ráadásul néha köpött a „jólfésült expozíciókra”, tényközlő riportjai festőivé váltak, amiért vagy fintorogva kiröhögték, vagy értetlenül legyintettek. Írásainak koszlott naturalizmusa néha-néha átcsapott a mesevilágba. Rengeteget hadakozott a szerkesztőkkel; föléjük magasodott. Pedig sokszor nem is tudta, mit művel. Ösztönösen tökéletes volt. Egy halálra ítélt zseni. Egy nevetségesen szelíd szamuráj, akin hovatovább senki nem mert nevetni: már saját testének szegeződött a kardja.

       Így indult, ideges kétségekkel, túlérzékeny lélekkel, tarthatatlanul fölizzódva, és az utak hamar fogytak előle, ideje felgyorsult. Negyven évesen, a szakadékhoz közeledve jelentkezett első talányos fényképeivel. „száj” – ez volt a kiállítás címe; több ezer emberi szájról készült százhatvan válogatott fotó. Nem keltett visszhangot. Egy semleges híradáson kívül, két kiállítási kritikában megemlítették, mint érdektelen és reménytelen kísérletet, a másikban pedig, mint a mindent elárasztó baromságok egyikét. A bemutató nem vetett hullámokat. Nem engedték kitörni. Akik ismerték és szerették, azokban az éberséget elnyomta az aggodalom, és nincs mit szépíteni, szellemi leépülését sejtették a bemutatóban. Pontosan kidolgozott koreográfia szerint, hamarosan következett az „orr” című tárlat. Most már többen gyanút fogtak. Valami történt Hany körül. Voltak, akik előre köszöntek, óvatosan kerülgették. A ketrec ajtó kitárult, de ő nem mozdult. Többek értékrendjében az anekdotázás szintjére süllyedt („Ismerem azt a marhát…”), mások várakozó listára tették. Nem keresték, nem számítottak rá, ha jelentkezett, többé-kevésbé méltányosan bántak vele. Egy kis csoport viszont, egyre reményt vesztettebben, és egyre tehetetlenebbül járt-kelt körülötte. „Meddig bírja még?” – néztek egymásra. Mély, depressziós tompaságok váltakoztak, követhetetlen iramú csapongásokkal. Képek bújtak elő belőle, költői kínlódással, szívfacsaró leleplezésekkel, de sosem a vájkáló naturalitással. Sosem erőltette a bulvárakadémikus szociót. Önmagát látta mindenben. Ami kirajzolódott, az Hany legbensőbb létének pislákoló, és csillogó fénye volt. Önarcképe egy vágóhídra hajtott sörös lóban, egy üres villamosmegállóban, elrongyolódott óvodásokban, egy vagonnyi megfagyott krumpliban, egy döglött kutyában…

       Valahogy kezdte elhagyni barátait; s bár lépései vitték volna őket magukkal, ők csak toporogtak. Amikor a közelébe kerültem, már megérintette a halál. Már át-átlépett. Mesélt odaátról, üzent, és képeket küldött. Elkéstem, ahogy mindenki lekéste őt. Hiszen egészen más vonaton ültünk. Csak addig szeretett bent lenni a szerkesztőségben, amíg ő volt a központ, amíg mesélhetett, amíg mindenki figyelt rá. Ha elfáradt, vagy megérezte a közönyt, a türelmetlenséget, észrevett egy utálkozó grimaszt, gyorsan eltűnt. Nem viselte el, ha nem szeretik. Önmagával a hátán menekült. Tudtuk, fél órán belül merev részeg lesz, vagy belövi magát.

       1990. október 30-án megnyílt gyűjteményes kiállítása, az elmúlt öt év anyagából. A „lyukak a testen – emberi nyílások”, eddigi működésének foglalata lett. A „száj”, az „orr”, a „fül” című kiállításainak gondolata összegződött, majd kétszáz képben. Az eredeti címet nem engedték kiírni, ezért lett ’Lyukak a testen’, ami szabatosan fedte a mondandót. Pinák, faszok, segglyukak – erről szólt. A megnyitó természetesen botrányba fulladt. Erkölcscsősz nénikék bemázolták a kirakatot, két esztéta összepofozkodott, ráadásul Hany az utolsó pillanatban eltűnt. A megnyitó csúszott háromnegyed órát. Pár házzal odébb, egy lépcső mögötti pincebeugróban találtam rá. Karján friss tűszúrás. Próbáltam fölrázni, áttámogattam a galériába. Nem engedett orvost hívni. Fogta a karomat, és amikor mások felé nyúltak, a fülembe súgta:        

       – Ne engedj nekik!

       Olyan erővel markolt belém, hogy nem is engedhettem. A megnyitó közben hátrahúzott: – Vigyél haza légy szíves – súgta elhaló hangon.    

       Kioldalaztunk a teremből, fogtunk egy taxit, mentünk két sarkot. Akkor megállította a kocsit: – Kösz, innen már hazatalálok. – Kiugrott, párat lépett és összecsuklott.

       – Ne, ne hívj mentőt! Ne hívj mentőt! Magamnál vagyok! Hallod, ugye? Teljesen magamnál. Csak fáj. De kibírom. Ne hívj mentőt. Inkább kísérj haza. Lefekszem és jó lesz. Jól leszek. Gyere.

       Bal karját átfontam a nyakamon, a hóna alá nyúltam, és vonszolni kezdtem haza. Néha lehúzott, mintha sárban járnánk, később jött mellettem, mintha csak sétálnánk. Egy kukatárolónál véreset-rózsaszínűt hányt, ettől megkönnyebbült. Bizonytalanul, akadozva beszélt, de logikusan.   

       – Voltam egyszer egy templomban, riporton. Ismertem a helyet, jártam már ott gyerekkoromban. Restaurálták az oltárt. Megtámadta a szobrokat valami gomba vagy szú. Olyan lyukacsos lett az egész, mint a szivacs. Ha rosszul nyúltak hozzá, szétporladt. Középen állt a kereszt a megfeszített Krisztussal, a tövében pedig Mária, a kis Jézussal, amint éppen leülnek pihenni a keresztnek dőlve. Mint egy fa alá. Kissé extrém és szokatlan ötlet, hogy Mária pont a kereszt alatt pihent. Föl se nézett, csak a kisdeddel foglalkozott. Mintha a történetre egy lavór citromlevet öntenénk. A karácsony összenőtt a húsvéttal. Nem csodálkoztunk rajta, a dolog kerek volt, mint egy pogácsaszaggató. Akkor még nem látszott, hogy ennyire tré. Nekem újnak és frissnek tűnt. Pedig már bőven ették a tetvek. Miért is jutott eszembe…? Ja, a lyukakról, hogy mindannyian tele vagyunk lyukakkal. Sok-sok millió lyukkal. A bőrünk pórusai! Na? Igazam van? Igazam, he?

       Kaján huncutsággal, gyermetegen vigyorgott. Nem tudtam, nevessek-e vagy komolyan vegyem? De hát így volt. Igazat mondott.

       Ettől a naptól kezdve többet volt kórházban, mint szabadon. Bent is fényképezett, ha időnként kiengedték, akkor is. A gyógyszerektől néha napokig, egyfolytában aludt, meg kellett etetni, és közben sem nyitotta ki a szemét. December végén fogadkozott, hogy meggyógyul, figyeljem meg. Szilveszterkor sem fog inni. És valóban, sikerült. Csak gyenge füveket szívott. Február végén aztán összeroppant. Alig tudták életre kelteni. Harmadnap magához tért; nagyon komoly és elszánt volt.      

       – Csodálatos dolgokat láttam! De nincs mit tenni. Itt hagytam a gépet. – Fanyar arckifejezéssel mosolygott. – Nem tudom a kettőt összehozni. Ha itt vagyok, azt látom, ott meg ezt akarom. De igazán a kettőt együtt. Ezt, kicsit úgy! Hülyének tartasz te is? Nem? Biztos? Nekem ez nagyon fontos. Abszolút fontos. Ez a lényeg. Ezt más nem tudná, nem merné. Kimegyek innen nemsokára, egy csomó kiállítás van a fejemben.

       Vizenyős szemével mohón, bólogatva nézett rám, hogy mondjam, igen, igen!

       – Tudom, Hany. Mindenre képes vagy. Hogyan segíthetnék? Mondj valamit.    

       – Csak figyelj…   

       – Jó.  

       – Figyelj rám. És ne hazudj. És sose mondd azt, hogy semmi baj! Attól a falra mászok. Igenis baj van. Nagy baj. De nem megy másképp. Ez már így marad.

       Baljóslatú volt és nagyon tiszta. Látta a végét.

       Utoljára 1992. március 27-én találkoztunk, az Alte Oper előtt. Belém karolt: – Gyere, beúszunk egy kicsit a mocsárba.

       Elkanyarodtunk a Deutsche Bank metálos tornyai előtt, a narkósok parkja felé.

       – Intakt vagyok, elhiszed?    

       – El. 

       – Kibírom.   

       – Jó.

       A földön, a padokon, a bokrokban csupa narkós gyerek. A dzsekik szárnya alatt pénzt és port cseréltek. Egy bakancs talp alatt fecskendő szisszent. Gyanús színű löttyöt kínálgattak körbe. Néhányan visszahúzódtak a bokrok mögé, de általában már oda se. Hany köszöngetett nekik. Sokan ismerték. Megölelték, megcsapkodták. Ingatta a fejét, nem tart velük. Remegett a keze. Percenként bekapott egy nyugtatót. Nem használt. Izzadt.

       – Jól vagy? – kérdeztem.     

       – Igen, mindjárt elmúlik – mondta. Mesélni kezdett. – Ezeknek mind ismerem a farkát, a seggét, a punciját! Miért van, hogy ők megértették? Sokáig azt hittem, csak a száj a fontos. Mert azon szívunk be mindent. Levegőt, ételt, italt. Azon karattyolunk. Sok hülyeséget. Aztán a kagylód, ahogy kígyózik be a muzsika, a szavocskák, a hazugságok mérge, zeng és kong az agyadban. Na, meg az orrunk. Az illatok meséje, a föld bűze, a lefosott virágok, az álmok szaga. Csakhogy ezzel nincs befejezve. Ki is kell üríteni. Mindent. Ki-be. Ez ugyanolyan fontos.

       Váratlanul az egész park meglódult. A hátunk mögött rendőrautók bekerítettek egy csoportot.

       – Nem érdekes! – rántott rajtam egyet. – Szóval lassan jutottam idáig, és egyszerre megálltam. Van egy pont a testen, ami nem világos. Ami tulajdonképpen nyílás, nem úgy, mint a többi, de éppenséggel nagyon is. A szem! A gukkerod. Igaz? Mert itt már nem a primer, nyers, materiális dolgok jönnek befelé. Itt van egy furfangos üveggolyó, amiben minden megtörik. Fejre áll, aztán talpra, a színek meg szétfolynak a gondolataidban, megfeketednek, de az emberben még a korom is ragyogni tud. Tehát fölmerül a kérdés, hogy ez a képözön, ami beléd áramlik, mit tesz veled, és hogyan távozik? Vagy végleg beléd ragad? Másrészt világos, nem lehet különválasztani semmit. A nyílások összedolgoznak. S ez mindennek a lényege! Azt hiszem ez a lényeg… De… Szóval a tovább lépés… A jövetelünk, meg a menetelünk. A lélek ki-bejárkálása. Ha van ilyen ki-bejárkálás. Van, mi?! Nem? – Esdeklően nézett rám, mintha válaszomtól sok függne. Mintha igenlésem vagy tagadásom mindent eldöntene. Az egész jövőjét, sorsát, jókedvét, reményeit, az életét.

       – Nem, nem?! Vagy szerinted is egy döglődő állat vagyok? Veszett narkós, alkoholista tetű, egy fasz senki?

       – Ugyan, Hany! Miért bántod magad? Miért nem hiszel magadban? Ezt kell csinálnod, csak ezt, bárki bármit mond. Senkivel ne törődj!      

       – Gondolod? Igazán ezt gondolod?  

       – Igazán, és ne kényszeríts, hogy örökké mondogassam. Tudod te is. Szard le az embereket.   

       – Kösz. Ez nagyon jól esik! – Megfogta a karomat, megszorította. Mintha öt ujjával öt szöget vert volna belém. Éreztem verítékben úszó remegését. Erőt, bíztatást próbált belőlem szívni. De ugyanígy fogta a poharat is, a kanalat, a fecskendőt. Ujjpercei szinte kidudorodtak. Hátunk mögött lárma támadt, megbolydult a tömeg. Oda se pillantott, húzott magával. – Ne, nem érdekes. – Mély levegőt vett, remegése alábbhagyott. Boldogan csillogott a szeme. Mint egy gyerek, fürdött buzgósága dicséretében. S közben őszintén szerény volt.     

        – Ezek a nyílások nyitottságot jelentenek. Kinyílást egymásra. Egy orr, egy száj, egy punci, egy ánusz a legőszintébb megnyilatkozások!  Már a szóban benne van. Noha itt vagyunk a legsérülékenyebbek. De többről van szó. A bőrünk milliónyi pórusáról. És tovább, nincs megállás. Az akaratunk, a gondolataink, a sugárzásunk, vágyaink, emlékeink… Ránézünk valakire és összerezzen, belépünk valahova, és ránk nevetnek. Kitalálunk valamit, elképzelünk valamit, és többek leszünk. Kimondjuk, odatesszük önmagunkat; kitépjük a májunkat, a szívünket, és odaejtjük az asztalra. És ha végleg elapad a vérünk, talán ott marad a kettéhasadt árnyékunk, mert ezek is nyílások, – megnyílások, rések, szakadékok, döfések, vágások, lyukak, kráterek… Szóval maga a pokol… Vagy az a rohadt mennyország…!? – megrezdült a hangja.

       Már messzebb kanyarodtunk a tömegtől, de morgó, zavaros sustorgásuk egyfolytában körbevett. Kiabálást hallottunk, sikoltozást, aztán egy lövést. A dördülés pillanatában Hany megrándult. Fogai között sziszegte:

       – Ne nézz hátra! Ne nézz hátra! – Előreszegett fejjel rángatott… öt… hat… nyolc lépést… megtettünk néhány métert. S akkor egyszerűen elém zuhant. Száján görcsös, fájdalmas erőlködés, szeme pedig két könnyben úszó, írisz magú gyémántocska, amint éppen megkövül a halálos borostyánban. Aztán még két lövés hallatszott. A park kiürült, a rendőrök tusakodtak pár megvadult gyerekkel. Kerestem a pulzusát, nyakán a verőeret, óvatosan megemeltem a fejét… – Tehetetlenül térdeltem mellette. Meglazítottam nyakán az inget, letöröltem homlokáról a hűs verejtéket, elsimítottam a haját. Nem törődött velünk senki. Babráltam, néztem az arcát. Bármit mozdítottam rajta, egyre léhábbnak tetszett.

       Ölembe vettem a fejét, lezártam a szemét. Soha, semmit nem kapott ajándékba. Mindenért megkínlódott, megszenvedett, a vérét adta; íme, így ért meg a halálra. Tudtam, hogy már csak percek maradtak, aztán idegen kezek szétmarcangolják, elégetik, belekaparják egy dobozba, és pénzért átvehetjük. Majd észrevétlenül eltűnik a holtak sokadalmában. Esetleg fotó- vagy sajtótörténeti kuriózum lesz, emléke halványuló hullámokat vet, akiben vet. Mert minden elveszik. Szétszakad, ami az egyedüli fontosság illúzióját kelti az életben, hogy együtt vagyunk, itt, így, most, közösen az ég alatt. A híd feszesen ível, és leomlik. Állunk a parton egy darabig, – aztán visszahúzódunk, befelé.

Deli Mihály ismét elképesztően tartalmas, elegáns új könyve szintén magánkiadásban, magánforgalomra született, ezt se keresse, nem kapható! (a Szerk.)