szept. 24.

Magi Zsolt László: 175 éve tűnt el forradalmár és szabadságharcos, híres költőnk: PETŐFI SÁNDOR (5)

„Én vagyok az örök kérdőjel"

– vers 1851-ből Petőfi Sándor aláírásával

Nemcsak Petőfit vitték el az oroszok, hanem több ezer honvédet is!

Mivel jelentős emberveszteségeik voltak, ezért nem adtak át minden magyar hadifoglyot az osztrákoknak!

A szabadságharccal kapcsolatban egy meglepő tényről ritkán esik szó: 1849 nyarán Magyarországon az orosz intervenciós sereg sokkal több katonát veszített a kolerajárvány és más betegségek miatt, mint a csatatereken!!! Ivan Fjodorovics Paszkevics óriási hadseregét megtizedelte a ragályos kór! 543 orosz katona halt meg az ütközetekben és 313 később a sérülések következtében, vagyis összesen 856-an. Kolerában és egyéb betegségekben viszont az elhunytak száma elérte a 11.028 főt! Tehát majdnem tizenháromszor (!) többen pusztultak el különböző megbetegedésekben, mint a harctereken!!! A rendkívül esős, nyári időjárás és a rossz élelmezés is hozzájárult a kórokozók gyors terjedéséhez!

A teljes veszteséglista tehát: 11.884 orosz katona! (Sajnos, a magyar lakosság és a honvédség körében is tombolt a kolerajárvány!)

Az orosz hadsereget a legnagyobb veszteség június 29-e és július 5-e között érte: ezalatt a néhány nap alatt 2.000 beteg emberük halt meg!

1849 nyarán a cári hadseregnél 30.000 magyar hadifogoly volt! Ebből "15.000 megszökött!" ‒ mondták az oroszok… Az tény, hogy sokan hazaszöktek… De vajon nem az történt, hogy nem akarták őket teljes létszámban átadni az osztrákoknak, hanem többségüket titokban elvitték Oroszországba?! Az biztos, hogy nemcsak lengyel származású foglyokat hurcoltak magukkal az Orosz Birodalomba, hanem magyar honvédeket és civileket is!

Sajnos, sok történészünk és irodalomkutatónk tévesen, vagy a szovjet megszállás idején (1945-től 1991-ig) félelemből kategorikusan azt állította, hogy 1849-ben egyetlen magyar szabadságharcos sem került a honvédseregből szibériai hadifogságba! A varsói megállapodás értelmében az oroszok becsületesen, "korrektül" átadták őket az osztrákoknak!

Csakhogy a nagy emberveszteséget pótolniuk kellett!!! A kételkedő kutatóink a fogolylistákat hiányolták. Balajthy András amatőr kutató viszont a következő válaszlevelet kapta a Szovjet Minisztertanács Levéltára főigazgatójától, E. M. Kozsevnyikovtól:

"...megvannak az Ön levelének függelékében említett, az orosz hadsereg 1849-es tevékenységére vonatkozó anyagok és a magyar hadifoglyok hiányos névsorai.” (1986. július) Megjelent: a ”Budapest” 1988. márciusi számában.

Kiss Károly cikkének címe: Petőfi Szibériában. Egy legenda nyomában. Miért bajlódtak volna a cári katonák minden magyar név leírásával? Az oroszoknak nem cirill betűs magyar nevekre, hanem sokkal inkább munkaerőre volt szükségük! A "le sem papírozott" szerencsétlen foglyokat elhajtották a Kárpátokon és az Urálon túlra ‒ Szibériába ‒ főleg kényszermunkára!

Dora Kacnelszon Drohobics nevű ukrán városból azt közölte, hogy a csitai levéltárban négy évig kutatott, és 1849-es magyar hadifoglyok szibériai száműzetésére talált anyagokat. (Heves Megyei Népújság, 1989. január 12., Pécsi István ‒ Zahemszky László: Segesvártól Szibériáig? Hol halt meg Petőfi? VIII. Magyarok Szibériában)

Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, burját tudósnak, a történelemtudományok kandidátusának levéltári dokumentumai szintén azt bizonyítják, hogy az oroszok 1849-ben nagy számban vittek magyar hadifoglyokat a Bajkálon túlra! (Új Magyarország, 1991. december 10., Petőfit megtalálták)

A következő tények alapján határozottan állíthatjuk, hogy igenis hurcoltak el magyar hadifoglyokat a győztes cári csapatok 1849-ben! Csank Csaba salgótarjáni tanár és Nehéz Zsíros Mihály újságíró,műfordító, amatőr kutató 1991 áprilisában, a szibériai levéltárakban fontos, bizonyító erejű dokumentumokra lelt! A kelet-szibériai főkormányzó 1850. évi titkos leveléből az derül ki, hogy a megyei kormányzóktól jelentést kért a nagyon nagy számban érkező foglyok elhelyezéséről, és egyben írásban közölte velük, hogy a transzportokat a fagy beálltával a Bajkál-tó jegén viszik át a keleti partvidékre!

A. V. Tyivanyenko talált "a levéltárban az Irkutszki Konzisztóriumból származó anyagot, mégpedig a barguzini katolikus szerbeknek a templomukat meggyalázó magyarok elleni panaszlevelét! A dokumentum 1851 januárjából kelteződik. Ugyanebből az évből datálódik még egy másik okmány, amely a barguzini papokra kirótt büntetésről tudósít, amit azért kaptak, mert helyi pravoszlávokat eskettek össze más hitűekkel..." (Kárpátontúli Ifjúság, 1990. december 3., V .V. Pagirja: Egy kutatás krónikája)

Egy másik dokumentumból azt tudjuk meg, hogy az 1851-es évet követően szinte hermetikusan lezárták Szibériát… (Vasárnapi Hírek, 1991. augusztus19., Borzák Tibor: Petrován, a titkos ember… Honvédhuszárok Szibériában)

Több olyan eset, "tárgyalás" leírását is megtalálta Csank Csaba és Nehéz Zsíros Mihály a szibériai levéltárakban, melyekben az áll, hogy az idegen állampolgárt a "lázadásban való részvételért" kényszermunkára ítélték.

1851-ben 187.000 száműzött volt Szibériában, 1852-től 1862-ig újabb 70.500 fogoly érkezett az Urálon túlra, tehát még az 1863-as lengyel felkelés előtt! (A hetven és félezer elhurcolt között vajon hány magyar lehetett?!)

A veszedelmes foglyoknak nem írták le a nevét, hanem egy rejtélyes számmal jelölték őket az iratokban! (Talán Petőfit is?!)

1851-ben jelent meg Szentpéterváron Paszkevics tábornagynak, a magyarországi intervenciós cári csapatok főparancsnokának Menykov hadtörténész által megírt könyve, amely az 1849. évi magyar lázadók elleni hadjáratról szól, és amelyben magyar hadifoglyokról esik szó. (Erről később részletesebben is írok.)

Egy 1855-ös forrás szerint nemcsak a cári rendszer ellenzői kerültek Szibériába, hanem a "nemzeti szabadságmozgalmak résztvevői is”. (Vasárnapi Hírek, 1991. augusztus 19.)

Egy 1857-es orosz ellátmányi listán a téli ruházatra kiutalt pénzösszegek mellett sok olyan oroszosan leírt osztrák alattvaló neve látható, melyeket magyar emberek viselhettek! Egy biztos: őket a magyar szabadságharc leverése után és az 1863-as lengyel felkelés előtt vitték el Szibériába!

1867-ben Jókainak A Hon c. újságja 170. számában olvasható Bartha János hadnagynak, volt fejéregyházi-segesvári sebesültnek az írása:

”Vegyesen lévén a várban magyar és muszka sebesült tisztek, hallám, hogy az ispotályból (= kórházból ‒ M. Zs. L.) is vittek ki felüdült (= felgyógyult – M. Zs. L.) fiatalabb honvédeket magukkal az utóbb kivonult muszka csapatok…”

1871-ben Sz. V. Makszimov Szentpéterváron megjelent Szibéria és száműzetés c. háromkötetes művében a II. kötet 2. rész 376. oldalán olvasható:

"... a '48 utáni magyarok egy része Szibériában szekéren kereskedett, de lebuktak, mert vámpecsét nélküli, valószínűleg lopott áru és hamis pénz volt náluk. Pénzhamisítással vádolták őket... Talán két székely góbé megszökött a kényszermunkatelepről, lopott lóval és 8 ezer kilométerről szeretett volna hazamenni. Nem sikerült..."

Csak nem Kossuth-bankó volt náluk, mert hogy nem ők gyártottak hamis pénzt, az biztos!

A Vasárnapi Újság 1877/17. számában, a 268. oldalon jelent meg egy olvasó írása, aki 1867 októberében Ároktőn ‒ a település a Tiszacsegével szemben lévő folyóparton van ‒ találkozott olyan emberrel, aki 1849 óta ‒ 18 év után! ‒ akkor tudott hazakerülni Szibériából, és – szerinte ‒ még több száz honvéd maradt ott! (Ezt Ferenczi Zoltán írta le.)

Az Egyetértés c. lap szintén 1877-ben egy Szatmár vármegyében élő öregemberről ír, akinek a honvéd fiát 1849-ben hurcolták el Szibériába.

1906-ban jelent meg Budapesten Farkas Emőd: Honvédhuszárok Szibériában c. elbeszélése. (A döbbenetes történet Barna Jónás: Rákóczi árvái c. könyvében található.) Arról szól, hogy az 1860-as évek közepén egy lengyel gróf megszökött Szibériából, ahova az 1863-as lengyel felkelésben való részvétele miatt került. Pestre érkezve, elmondta, hogy Petőfi Szibériában élt! Az újságok nagy cikkekben foglalkoztak ezzel a rendkívüli hírrel, Jókai pedig A Hon c. lapjában azt követelte, hogy diplomáciai úton derítsék ki a hír valóságtartalmát!!!

Gróf Andrássy Gyula, miniszterelnök azonnal intézkedett a bécsi orosz nagykövetségen keresztül, és II. Sándor orosz cár utasította a szibériai kormányzókat: nézzenek utána, vannak-e magyarok Szibériában.

Kiderült, hogy Paszkevics herceg 275 magyar huszárt száműzött Szibériába 1849 őszén! Azonban már csak hárman éltek közülük! (Mayer Lajos Zsombolyáról, Tóth Ferenc Székesfehérvárról és Lehoczky István Lőcséről.)

A szibériai kormányzó elmondatta az egyik őszhajú aggastyánnal odakerülésük történetét:

"Amikor Világosnál letettük a fegyvert, egy orosz tábornok szemlét tartott ezredünk fölött, és kiválogatta a délceg tiszteket és közhuszárokat… Összesen 275 embert válogatott ki... Majd kozákok fogtak körül bennünket és …Varsóba kísértek."

Ott Paszkevics herceg németül beszédet intézett hozzájuk. Azt akarta, hogy tanítsák meg az oroszokat a magyarok harcmodorára. De a huszárok nem akartak hazaárulók lenni, ezért aztán Paszkevics dühében Szibériába száműzte őket! 1852-ben érkeztek meg az iszonyatos körülmények közé: éheztek, fáztak, egy lándzsával medvére kellett vadászniuk, és havonta 22 állatbőrt kellett leadniuk!

Az éhség, a hideg, a betegségek és a medvék tömegesen pusztították el őket. Végül már csak hárman maradtak életben és tudtak kiszabadulni a rabságból!

Ebből is látszik, hogy az orosz vezetés nem tartotta be az osztrákokkal kötött (szóbeli?) megállapodást! Nem adtak át nekik minden magyar hadifoglyot!

Az I. világháború alatt és után számtalan magyar hadifogoly találkozott Szibériában rendkívül idős, 1849-ben elhurcolt honvédekkel, vagy azoknak a leszármazottaival. Sőt még a II. világháború után is, 1948-ban a Gulágon (kényszer-munkatáborban) Rózsás János három olyan rabtárssal találkozott, akiknek a dédapja magyar volt, és akik a szabadságharcunk leverése után kerültek ki Oroszországba.

Udvardi István írja le az 1991. október 7-ei Új Magyarország c. újságban: Biztos, hogy vittek! A cikkében idéz édesapja katonanaplójából:

”Verhnye Udinszk (Ulan-Ude), 1917 nyara: ..Egyik nap egy öreg orosz állított be, magyarokat keresett. Hallotta, hogy magyarok is vannak a táborban. Igen örült, midőn megtalált bennünket, mert amint állította, ő is hozzánk tartozik. Apja ugyanis magyar volt, akit az oroszok 1849-ben a szabadságharc leverése után magukkal vittek, mert egy csomó magyart elhurcoltak és ezek idővel, háromévi vergődés után (!) a Bajkál-tó környékén telepedtek le.”

(Lusztig) Lengyel Géza, I. világháborús hadifogoly "Annyi baj legyen (Nicsevo)" c. riportregénye 1931-ben jelent meg. A szerző Szpasszkoje faluban találkozott a 83 éves, siklósi születésű Csépe Kálmánnal, aki mint ”1849-es hadifogoly került ki és most itt él. Abból a kétszáz Mátyás-huszárból való, kit az oroszok kihoztak magukkal és többet vissza sem kerültek…”

Tarczali dell' Adami Géza ny. m. kir. vezérkari őrnagy, a Magyar Vöröskereszt kelet-szibériai hadifoglyokat 1920-ban hazaszállító küldöttségének volt a vezetője. Csak a Bajkálon túlról, Kelet-Szibériából 120.000 magyar hadifoglyot váltott ki az állam. Tarczali sok fogollyal beszélt, és az 1916-os svéd Vöröskereszt térképén még szerepelt egy ”Vengerka” (= Magyar – M. Zs. L.) nevű település, amelyről így ír Megváltás Szibériából c. könyvében:

”A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve… Egyik-másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica, a vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorka hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: »Jóccakát, koma!« (1849-ben szakadt oda egy maroknyi honvéd. Ott is ragadt…)”

Markovits Rodion: Szibériai Garnizon c. (8 fordítást, 1986-ban a 14. magyar kiadást megért) könyvében ‒ először 1927-ben jelent meg románul – szintén szó van két magyar faluról:

"... Berezovka (oroszul kimondva: Berjozovka = Nyírfás ‒ M. Zs. L.) mellett van egy kis falu Szibériában... idehozták a foglyokat az oroszok... három és fél évig (!) gyalogoltak, míg ideértek. Ma is tudnak magyarul. Itt hagyták a negyvennyolcas hősöket… Itt hagyták Petőfi Sándort…” (!) (Berezovka Verhnye Udinszk külvárosa.)

"Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja… vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk 66 évét ülik.” (!) (1915 körül)

"A vagonban (az egyik hadifogoly) megtudta, hogy Kuenga mezővárosban tényleg árulnak paprikát. Mégpedig Szegedi Róza (!) veje árulja. Maga Szegedi Róza egy '48-as honvéd unokája."

Markovits Rodion, I. világháborús hadifogoly 1922-ben szabadult a szibériai lágerből, és a kollektív riportregényében nemcsak a saját tapasztalatait meséli el, hanem fogolytársaiét is.

Szibériát megjárt, I. világháborús hadifoglyaink nemegyszer találkoztak olyan eloroszosodott emberekkel, akik magyar családnevet viseltek, mert apjukat vagy nagyapjukat Magyarországról vitték el 1849-ben. (Pl. Balog, Varga, Kerekes, Horvát, Farkas stb.) Az Újság c. napilapban, 1939. július 30-án, Strém István, volt I. világháborús hadifogoly két 1849-es hadifogoly leszármazottjáról ír:

„Az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradíciója volt: mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt. Hogy' vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig… A bűnösöket kettesével, járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák és kancsukák közt... Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkutszkig, Verhnye Udinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Különben a hadifogoly meg is nősülhetett, s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáló lelkű szibériai nemzedéknek, de hírt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt. (!)

Megjártuk mi is a száműzöttek nagy szibériai útját és ott sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol ‒ ha nem tévedek ‒ a múlt század derekán (az 1850-es években ‒ M. Zs. L.) az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval, melynek a neve: Magyarov volt,megdobbant szívünkben a semmi mással sem igazolt bizonyosság, hogy a ’48-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül. De nemsokára kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogoly tiszteket... és míg állt a vonat ‒ órákig, néha napokig ‒ boldogan és lelkesen vitte lakására »honfitársait«. Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre sivárabb viszonyok között, mialatt a férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (= Magyarország – M. Zs. L.), miféle emberek azok a vengrik… A nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát, és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is.”

„Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet is, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz-tizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokból kiabálta: »Kgye magyari?« (= Hol vannak magyarok? ‒ M. Zs. L.) »Itt vagyunk!« ‒ szóltak ki a hadifogoly tisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda, és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszélgettek vele, azt hiszik, negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk...”

Stelczer Lajos, volt I. világháborús hadifogoly, Pozsonyban 1942-ben adott ki egy kis füzetet Magyarok Szibériában címmel. Az utolsó, 20. oldalon írja:

„Érdekes dolgokat tapasztaltak azok, akik messzebb vidékre jutottak el ... találkoztak a '49-es szabadságharc után Oroszországba hurcolt magyarok ivadékaival...”

Az I. világháború idején Cibakházán (Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében) telepedett le egy orosz hadifogoly, aki egy 1849-ben elvitt magyar utódjaként született Oroszországban. (Szabad Szó, 1990. augusztus 14.)

Sőt olyan esetek is előfordultak, hogy Szibériába került, I. világháborús hadifoglyok még élő, idős, 1849-es hadifoglyokra bukkantak! A lágerekben gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy hol itt, hol ott találkoztak Paszkevics tábornagy csapatai által 1849-ben elhurcolt magyar honvédekkel, vagy utódaikkal.

Még három történet a magyar hadifoglyok elhurcolásának bizonyítására:

Mesterházy Andrást, honvéd strázsamestert, rendkívül ügyes gyógykovácsot a Csendes-óceánnál (!), Usszurijszkban temették el 1895-ben, 71 évesen. A kalandos élettörténete Karikás Frigyes: ”A járatos ember” c. kötetében olvasható. A novella címe: Mister-Gázi. (Ez lett az oroszoknál a Mesterházy névből!) Mesterházy Andrást Erdélyben fogták el, 25 éves korában. Az elbeszélésben Karikás Frigyes, volt I. világháborús hadifogoly ‒ többek között ‒ ezeket a megdöbbentő mondatokat írja le:

"Paszkevics tábornok kozákjai 1849-ben több ezer honvédet hajtottak el a magyar földről. ... egy részük Szibériába került. A Tobol folyón az 1850-es évek elején szállítottak északra magyar honvédeket. Öreg szibériai lakosok mesélik, hogy a Léna déli torkolatánál is találkoztak magyarokkal ezekben az években. Járt magyar honvéd az Angarán is, sőt egy részük magába Irkutszkba is elkerült..."

Mesterházy András hosszú száműzetése alatt naplót vezetett, és abban több magyar fogolytársának a nevét is megemlíti, akiket a nagy kolerajárvány idején temetett el: Cégler (Cigler?) felcsert, Kahán (Kohán?) Lajost, Bitter Jánost, Korocsányi (Karácsonyi?) Gábor honvéd hadnagyot és Boró tüzért, akit egy kocsmai verekedésben vertek agyon!

Az elbeszéléskötet először 1932-ben jelent meg oroszul a Szovjetunióban (!), magyarul pedig 1957-ben hazánkban.

A második rendkívül érdekes történet a magyar foglyok elhurcolásának igazolására:

Egy Csenger községben élő parasztember mesélte el ezt a megható esetet, amelyet édesapjától hallott. (Apja Szibériában volt hadifogoly az I. világháborúkor.) Szibérián átutazva, Csitán sokáig állt a vonat. Az ablakban nézelődtek, s egy 90 év körüli, hosszú, fehér szakállas muzsik állt meg előttük. "Ennek is hány unokája harcolhat ellenünk!" ‒ szólt az egyikük… Az öreg szeméből lassan peregni kezdtek a könnyek, majd megszólalt magyarul (!), és elmesélte, hogy 1848-as honvéd volt, a debreceni csatában esett fogságba 1849 augusztusában, s kihozták Szibériába, később megnősült, orosz felesége lett és sok gyereke. Jöttek is az unokái, és ő közben sírva hálálkodott az Istennek, hogy meghagyta érnie, hogy még életében találkozhatott magyarokkal. "Jól itt hagytak bennünket!" ‒ mondta, miközben hullottak a könnyei.

Tehát nemcsak az erdélyi csatákban, hanem Debrecennél is ejtettek foglyokat az oroszok, akikkel nem számoltak el az osztrákoknak!!! Közben a hivatalos vélemény a mai napig az, hogy a cár korrekt volt, nem vitt el idegen alattvalókat, betartotta Ferenc Józsefnek adott szavát! Ha nincs róla hosszú levéltári névsor, akkor ezek az emberek, ezek a hadifoglyok mind hazudtak?!

Még Petőfi Sándor unokaöccsét is elvitték!

Egy 1920-as esetet mesélt el Kubinyi Ferencnek (Új Tükör, 1988. január 31.) dr. Feri Sándor, aki a Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként ment nyugdíjba 1957-ben, mert nem vállalta az 1956-os szabadságharcosok elítélését!!! Az interjú 1986-ban készült. A 91. éves, szellemileg friss öregúr elmondta, hogy 1915-ben joghallgatóként behívták katonának. Tizedesként került az orosz frontra. Az I. világháborúban, 1916 júniusában, a Bruszilov-offenzíva idején esett ‒ sok katonatársával együtt ‒ hadifogságba: Szibéria, bányamunka, fakitermelés és vasútépítés következett. Az 1917-es forradalmi változások után a Vörös Hadsereg soraiban harcolt egészen 1920-ig. A tífuszból felgyógyulva, Petrográdra került és a volt osztrák-magyar nagykövetség épületében, a Szmolnijban, Lenin székhelyén teljesített őrszolgálatot. Közben segített az I. világháborús hadifoglyok hazatelepítésében is.

Egyik augusztusi délelőtt ‒ éppen ő volt az őrparancsnok ‒ a kapunál megjelent egy koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vén muzsik. A bejáratnál őrséget álló katona az őrparancsnokért ment, hogy mi legyen az öreggel. Dr. Feri Sándor – akkor még Fuchs Sándor ‒ odament a kapuhoz és megkérdezte a fura figurától, hogy mit akar? – Az öreg azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. – Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? – mondta neki az őrparancsnok. – De én hadifogoly vagyok! Nem érted? – Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? – Az! Én magyar honvéd voltam, 1849-ben estem orosz fogságba! – Erre Fuchs Sándor próbára tette: magyarul kérdezte tőle, hogy azóta itt élsz mint fogoly? – Nem itt – mondta törve a magyar nyelvet – hanem Szibériában. Hát te magyar vagy? Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról… az anyáink voltak testvérek. (!) Mariska néne volt a nagynéném.

Fuchs Sándor tovább faggatta az öreget, aki kb. hat vagy hét évvel volt fiatalabb költőnknél. Mindent tudott a Petrovics családról! Az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Gyalogosan terelték át őket a Kárpátokon. Aztán egy szekérre került hajtónak, így egy év múlva élve érkezett meg Szibériába. Mivel tíz év múlva sem sikerült hazakerülnie, megnősült és családot alapított. Később teljesen egyedül maradt: két lánya férjhez ment, a felesége pedig meghalt.

1915-ben magyar hadifogolytábor létesült a faluja közelében és az öreget tolmácsnak hívták oda. Évek múlva a magyar hadifoglyoktól értesült arról, hogy vége lett a háborúnak és mehetnek haza. Ekkor döntött úgy, hogy 90 évesen hazatelepül.

1920-ig 71 évet töltött hadifogságban! Az I. világháborús hadifoglyokkal együtt érkezett meg Magyarországra: szülővárosába, Félegyházára, ahol rövidesen meg is halt. Kívánsága teljesült: hazai földbe temették el!

A sok ezer elhurcolt magyar hadifogoly között ott volt híres költőnk, Petőfi Sándor is! Nem esett el sem a fejéregyházi-segesvári csatában, sem pedig utána, a meneküléskor! A fia, Petőfi Zoltán szerint „eltűnt Segesvárnál”, Jókai véleménye viszont az volt, hogy ”fogságba került”. (Már a medgyesi csata második napján is – 1849. március 3-án ‒ kevésen múlt, hogy Petőfit az oroszok el nem fogták!!! (Magyar Nemzet, 1987. június 9.)

Nehéz Zsíros Mihály szovjetunióbeli tanulmányaikor találkozott egy ulan-udei irodalmárral, aki elmondta neki, hogy "Petőfi Sándor ott volt fogságban a Bajkál-tó mellett." (!)

Takács Péter is ezt írta a Határszél c. újság 1989. augusztus 11-ei számában:

"Meglehet, hogy Petőfit a kozák lovasok fúvó paripái nem a túlvilágra küldték, a világszabadság örök mezejére, hanem Szibériába hurcolták rabszolgaságba, száműzetésbe…”

Petőfi élete ott folytatódott Alekszandr Sztyepanovics Petrovics néven.

Újranősült, utódokat nemzett és még hét évig élt Barguzinban:1856 májusában halt meg!

1928. július 15-én a Ceglédi Napló írta: Miskolczy Márk budapesti lakos Ufában volt hadifogoly. Találkozott Ufában olyan aggastyánnal, aki elmondta neki, hogy Petőfi Sándorral együtt raboskodott!!!

A fentebb felsorolt írások, visszaemlékezések mind egyöntetűen bizonyítják az 1849-es magyar hadifoglyok oroszországi elhurcolását és száműzetését. Van tehát tényalapja annak, hogy a cári hadsereg nem adott át minden magyar hadifoglyot az osztrákoknak, hanem az emberveszteségeik pótlására magukkal vittek sok elfogottat!

Egyébként a Varsóban 1849. május 21-én megkötött megállapodásban csak arról van szó, hogy a magyar szabadságharcban tömegegesen részt vett és az osztrák hadsereg által elfogott minden lengyelt az osztrákok „kiszolgáltatnak”, vagyis átadnak az oroszoknak. De arról nincs szó, hogy az oroszok átadnának minden magyar hadifoglyot az osztrákoknak! Ezt talán csak a cár ígérhette meg (szóban!) a 18 éves osztrák császárnak! Azonban: „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!”

A Petőfi-kutatók és a hadtörténészek évtizedekig elhallgatták és makacsul tagadták az 1848-49-es magyar szabadságharc résztvevőinek orosz intervenciós katonák általi elhurcolását!

Csak dr. Józsa Antal hadtörténész, c. egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora írta meg határozottan 2001. január 21-ei levelében dr. Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökének:

„meggyőződésem, hogy vittek ki hadifoglyokat 1849-ben Oroszországba, elsősorban az V. orosz gyaloghadtest hadműveleti területéről.”

Még Bona Gábor hadtörténész nyilatkozott úgy, hogy

"Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy 1849-ben vihettek ki Szibériába embereket… netán többen az orosz sereggel menekültek el az országból." (Az osztrák megtorlástól félve.) (Új Magyarország, 1991. szeptember 24.)

Ezek után van még olyan kutató, aki azt állítja, hogy 1849-ben a cári hadsereg nem vitt el magyarokat Oroszországba? Remélem, hogy nincs, mert az vagy tájékozatlan, vagy szándékosan nem mond igazat!

(innen folytatjuk)

Előző részek: