Megjelent a Búvópatak augusztusi száma!
Tenyerembe hajtaná fejét
a bükkerdő, a néma rengeteg.
Takarója a felhős, tarka ég,
s ezer levél álmát álmodja meg.
Álmában együtt járjuk a vadont,
csend és örömszó kézen fogva száll.
Zöld ághegyére száz rügyet kibont,
a napsugár naponta ránk talál.
Hűvös kérgéhez hajtom homlokom…
Mozdulni nem, de mégis: együtt szállunk.
A végtelenség percét morzsolom,
napfény füröszt, és cinkeszó az árnyunk. – Lukáts János Testvérek című verse is olvasható a Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap augusztusi számában.
Az ebben a hónapban tizenkilencedik születésnapját ünneplő folyóirat szerkesztői, fellélegezve a hosszantartó súlyos járvány enyhülő szakaszában mindenképpen szerettek volna egy életigenlő, az átlagosnál derűsebb lapszámot létrehozni, ugyanakkor nem megfeledkezve a magyar történelemről.
A dunai mesterdalnok című lírai kisprózájában Czigány Ildikó a teremtett világ apró csodáira emlékeztet minket. „Egy kőrisfa alatt álltam, csak néhány bogár táncolt körülöttem, de sehogy sem sikerült meglátnom a hang „hordozóját”. Azóta többször visszamentem a verőcei utcába, lehúzott ablakkal, némán várakozni az autómban, és pár perc múltán valóban el is kezdődött a koncert, sőt, meg is mutatták magukat a szürkésbarna, jelentéktelen küllemű madarak. Nem is nézni kell őket. Hanem hallgatni. Milyen sejtelmes ez a magyar nyelv! Hallgatni valamit és hallgatni, azaz nem szólni egy szót sem. Üldögéltem zebegényi, kisoroszi, horányi, dunakeszi, gödi és leányfalusi ligetekben, sőt a déli Dunát sem hagytam magára, felkerestem szigetszentmártoni és áporkai partokat.”
Varga Domokos György készülő kettőskönyvének (Isten logikája – Az Élet logikája) újabb részletében mélytengeri lelki és szellemi magaslatokba viszi az Olvasót Emberfeletti állati értelem címmel. „…gömbhalainknál – még ugyancsak az ösztönös ÉN világában – a kiemelkedő lelki és szellemi képességek és készségek nem csupán a fajfenntartást szolgálják, hanem egy olyan szintű (színvonalú) létfenntartásra (életmódra) is lehetőséget teremtenek, amely emberi mércével mérve is boldogulásként, sőt értelmes életként értelmezhető. A hím nemcsak, hogy megépíti közös fészküket, az ivadékok megóvására szánt hatalmas védművet, hanem az eleinte önállótlan (úszásképtelen) ivadékok őrzéséből és etetéséből is rendesen kiveszi részét. S akkor még nem is ecseteltük szóban forgó gömbhalainknak azt a nagyon is figyelemre méltó szokását, hogy násztáncuk során a hím az ajkai közé fogja a nőstény pofáját...”
„Mi legyen a felhőkkel,
mi legyen, ha nem jó
helyen állnak?
Mi legyen, ha ebben
a szétdúlt, letarolt
rezervátumban Isten
hátat fordít a világnak?” – Mi legyen…? címmel Csontos Márta verse is olvasható a most megjelent számban.
Veres Piroska Az öreg úr című novellája egy örökbefogadás megható történetét mondja el. „A korán kelt nap már szépen felszárította az udvar s a virágágyások harmatát. Most, a Hegyes déli oldala felől nyilazza a tornácra kiült öregúr kopaszodó fejét. Lajos nagyságos úr tüdeje tele van a reggel friss levegőjével. De ezekről ő tudomást sem vesz, hiszen kávéja mellett egy köteg újság és még két paksaméta irat hever. Annyira belemerült már egy ideje a hírlap olvasásába, hogy kávéja is kihűlt, akárcsak tojásos reggelije. A rigók már régóta lopkodják cseresznyéjét a kerítés melletti fákról, kocsisa félórája befogta a lovakat s az udvar kavicsán vár az indulásra.”
Magyar, emeld föl arcodat! címmel Petrusák János Szent István korába visz el bennünket. „Géza fia István nem volt szép férfi. Bőre is fehérebb a nálunk megszokottnál, de arccsontja kiálló, nemzeti jellegű. Arca viszont beretvált, mint a nyugati lovagoké, és gesztenyeszín haja is olyan formára vágva, mint az övék. Szája keskeny, vértelen, szinte erőszakos. Álla is kemény, akaratos. De a szeme! Ész, értelem, remény és a jövőbe vetett szent hit csillogott benne. — Mondd hát, te magyar ifjú, mondd el nékünk, mi történt itt köztetek!
Az idegen lovag máris kezdte mondani, sőt kiáltani nagy sérelmét, de István egy türelmetlen kézlegyintéssel elhallgattatta. Lenézett az előtte térdeplőre.”
Ralovich Béla Papok, gyógyítók, orvosok című tanulmányában a hazai orvosképzés történetét dolgozza fel. „...hazánkban is szerzetesek oktattak először és egyházi személyek képzése volt a céljuk. Az is tény, hogy Szent István királyunk érdemei a hazai oktatási rendszer megszervezése területén elévülhetetlenek. Az oktatás három szinten: a) kolostorokban, b) templomokban/plébániákon és c) székesegyházi/káptalani iskolákban indult el. Szt. István támogatta a szerzetesi kolostorok létesítését (Pécsvárad (998), Zalavár, Zoborhegy, Csanád, Bakonybél). Ezt a tevékenységet az őt követő többi királyunk is folytatta (Tihany, Garamszentbenedek, Mogyoród, Somogyvár, Szekszárd, Báta, Kolos, Meszes, Földvár, stb.). Ezek a létesítmények voltak az ún. királyi apátságok. A kolostorokban vagy monostorokban éltek a bencések, akik istentiszteleteket tartottak, térítettek, oktattak, gyógyítottak, gyógynövényeket termeltek és vándorokat is fogadtak.”
Lukáts János Az elfelejtett Pusztamarót című írásában a magyar történelem egyik olyan csatájára emlékezik, amelyet jobban kellene ismernünk, amelyet nem szabadna elfelejtenünk, ugyanis az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatavesztés és Buda eleste után a megmaradt fősereg és az ország déli részéről menekülők ebben a völgyben sáncolták el magukat szekérvárakkal és vették fel a reménytelen küzdelmet a törökkel. „Az árok, a sánc nem volt a törökök ínyére való, sorra zuhantak bele, letaposták egymást, a nyakukba lángoló szalmacsóvákat kaptak. Aztán szeptember 15-re megérkeztek az ágyúk. Körülvették a szekértábort, és össztüzet zúdítottak jobbról-balról, minden oldalról. Az ütközet nem tartott sokáig. A szekérlánc szétszakadt, a szekerek lánggal lobogtak, a réseken özönlöttek be a janicsárok, a menekülőket a szpáhik kaszabolták. Úgy mondják: huszonötezren maradtak holtan a maróti csatatéren, vérbe fagyva. fejüket levagdalták, alig maroknyi ember menekült el Győr felé, a Duna felé. Azért három napig védték ingatag szekérvárukat, és nehezítették meg a török győzelmi menetelést. Kétszer annyian vesztek el, mint Mohácsnál. Az utolsó fegyveresek és a gyenge fegyverzetű ellenállók.”
Dante könyvvel a kezében című tanulmányában Tusnády László a nagy olasz géniusz szelleme előtt tiszteleg, aki az egész emberiséget fogta össze műveivel. „Egyszer egy szent életű hittanár megkérdezte hittanórán kis tanítványait, hogy szerintük milyen a pokol. Leginkább az örök tűzről beszéltek, és a bölcs ember azt mondta nekik, a pokol sokkal egyszerűbb, képzeljenek el olyan gonosz embereket, akikkel egy órát sem tudnának együtt eltölteni, és kiderülne, hogy örökre velük kell lenni. Ez a bölcs pap tudta, mit beszél. Hitéért hat évet szenvedett Szibériában.”
Az OLVASÓLÁMPA rovatban Stancsics Erzsébet Beszélgető-könyvecske címmel Udvarhelyi András interjúkötetét ajánlja az Olvasó figyelmébe, melyet a neves italianistával, Madarász Imrével készített, akinek 1984 és 2020 között közel 100 újságban 1780 publikációja, 34 könyve jelent meg, több mint 150 könyv megjelenésénél bábáskodott, 300 könyvet szerkesztett, egy regényt írt és az olasz irodalom legavatottabb hazai kutatója, népszerűsítője, és aki az augusztus 24-én a kaposvári Együd Árpád Kulturális Központban megrendezésre kerülő Búvópatak-est vendége lesz, ahogyan Tusnády László is.
Száraz Miklós György Székelyek című képes népismereti enciklopédiájáról Mezey László Miklós írt recenziót.
Zsigerből hívő és hazafias költészet címmel Takaró Mihály legújabb kötetét mutatja be Pósa Zoltán. „A Génemlékezet című kötet másik vezető szólamát képezik a feltétel nélküli hazaszeretet költeményei. E horizont egyik emblémája a Hazám vers, amely a múltból jelenünkbe ívelve tár föl a jövőbe mutató grandiózus összefüggéseket. A trianoni sokk nemzettestünk feldarabolásával is demonstrálja a bűnös és barbár nyugat visszataszító hálátlanságát az ország iránt, melynek hősei védték Európát is tatártól, töröktől, a bolsevizmustól, később, ameddig lehetett a totalitariánus náci és a bolsevik terrortól, és 1956-ban az szovjet megszállás és a kommunista kór tovább terjedésétől.”
(...)
Commenti