Megjelent a Búvópatak májusi száma!
A Búvópatak májusi számának tartalmából
Virágoznak a gyümölcsfák, hazánkban kiváló, reményekre feljogosító választási eredmény született, de mi mindezt az élet természetes rendjének tekintjük. Az viszont rányomja a bélyegét kedélyállapotunkra, és így a Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap májusi számának alaphangjára is, hogy a közelünkben továbbra is háború zajlik. A most megjelent szám borítója (Ország László elektrografikái), és a lapban szereplő néhány írás ennek a drámai helyzetnek a leképezése, de természetesen nem ezzel foglalkozik a teljes összeállítás. Próbálunk hitet és erőt meríteni múltunkból, szerzőink tudásából és tehetségéből.
„Háborús viszonyok. Végső stádium. Amikor már az őrök is áldozatok, a verőlegények is vertek, amikor már nem számít, hogy a rohadó, sáros, véres rongyokon hány érdemrend fityeg. Bevagonírozott emberek. Összepréselt hús és csontok. Hirtelen felfoghatatlan robaj, hatalmas csattanás, meggörbülő vasak, puhafaként szilánkokra pördülő vagonfalak, kisikló szerelvény, bezúduló fagyos levegő, pillanatnyi megváltásként, két keréken guruló kettétört vagon zúdul le a sziklás völgybe, szélben örjöngő gazcsomók között, aztán a szakadék alján megáll. Egymáshoz préselődő testek, hús, vér, csontok. Egy meglepően épen maradt férfi magával ragad egy meglepően épen maradt fiatal lányt, a rongyok, vér és sár közül elővillan hófehér combja, a férfi viszi, cibálja, húzza fölfelé a sziklákon, a testeken át, megmagyarázhatatlan ösztönnel úgy érzi: csak fölfelé lehet a 'szabadulás'.” – olvashatjuk Csernák Árpád drámai erejű novellájában (Isten szakadékos terein).
Radnai István legújabb versét (déjà vu) az ukrajnai háború ihlette:
leszakadt rám az éjszaka vihar lebeg a csillagok előtt fülemben dobol a zaja villám suhan a félelem felől már két háborút romokat megéltem e békés szelíd tájon háttérben futott a vonat nem lánctalp vér sem ered rémálom elfelejtettem imámat leszakadt rám a rémes éjszaka kezem remeg láz is támad hangszórón árad félelem szava álmomban is feltérdelek amíg robajba fullad a gép is ablak törik baljós jelek elkerül a vész megmentesz mégis a falban pihen az akna nem robban fel alszik még az éjjel süket a csend elhallgat ma hajnalig nem téphet semmit széjjel
„Az anyag vallása vagy az új pogányság azt hirdeti, hogy mi vagyunk az anyagba zárt kis isten, rajtunk kívül nincs semmi és senki, illetve csak az, amit két kezünkkel megfoghatunk, és két szemünkkel megláthatunk. Mi vagyunk a világ közepe és cseréljük le Teremtőnket magunkkal. Mi vagyunk a lineáris kezdet és a vég. Mivel az egyetemes énünk fölött az individuális énünk hatalmaskodik, elszakadtunk a tökéletes igazságot, a rendet és a szabadságot'megtestesítő' Egytől. Amennyiben a valláshoz kell a doktrína, az erkölcs és a kultusz (rituálé), akkor az anyagba süllyedt tömegember vallási doktrínája a fogyassz mértéktelenül, mert minden érted van, erkölcse a fizess meg minden fogyasztást, rituáléja pedig, higgy a láthatatlan kéz hatalmának, a politikának, a marketingnek, a médiumoknak, a hitelező bankoknak, a diktatórikus demokráciának, a hatalmi ellenőrzésnek. Ne gondolkodj teremtettséged törvényei szerint élni, mert az élet után nincs tovább.” – írja Hajdu Zoltán Az anyag vallása című dolgozatában.
Juhász Zsuzsanna Kölyökmakula című kisprózájában a legújabbkori tizenévesek bizonyos köreiben eluralkodó hangnemről ír keserű iróniával. „De mondom, alaposak voltak, előttük semmi se volt szent, gátlástalanságuk előtt nem volt semmilyen kultúrgát, korlát, ilyesmi. Hát fikáztak mindent kegyetlenül, a másik anyját, apját, barátnőjét, húgát és bátyját, az ügyességét a sportban, a tudását órán, vagy csak az érdeklődését valami iránt. Mert az érdeklődést magát úgy ahogy volt, lenézték, de a nyitottságot is, a másik felé, a másik ember felé fordulást, s ezáltal a múlt felé fordulást is, és a környezet felé fordulást is, natürlich. Viszont a pénz, talán a pénz felkeltette az érdeklődésüket. De nem az a pénz, amit kaptak, nem a zsebpénznek kapott pénz, ami kicsi volt, kevés volt. És nem a szüleik munkáért kapott pénze, mert az is kevés és kicsi volt a szemükben. Hanem a szerzett pénz, az ingyenpénz volt érték a szemükben, a kicsalt pénz, az átvágásból származó pénz, amikor a gagyiért, értéktelenért fizetett nekik valaki.”
Purgatóriumi levélféle lakitelki barátaimnak címmel Csordás Endre, az MDF egyik alapítója visszaemlékezését olvashatjuk. „1988-89-ben tele voltunk tenni akarással, hittel, úgy éreztük, történelmet csinálunk, és csináltunk is. Elég sokan voltunk, hogy elzavarjuk az MSZMP magyarnyomorító kormányát, csak nem elég sokan ahhoz, hogy megtartsuk, megőrizzük a társadalmi, kormányzati pozícióinkat. Akkor persze még azt hittük, hogy mellénk áll a nemzet. Csak azt nem tudtuk, hogy már csak egy ország maradt, a Nemzetet rég a Gulágra, Recskre, a Hortobágyra száműzték, és akik maradtunk, bizony sokunkban megfogyott a hit. ’90-ben egy negyvenöt éves rémálomból ébredtünk. Azt hittük, hogy rendszert váltottunk, de pár év múlva kiderült, már kevesen vagyunk ahhoz, hogy kívánt szabadságunkat, értékeinket megtarthassuk.
Eufórikus hangulatban teltek napjaink. Tárgyaltunk, naponta üléseztünk, röplapokat gyártottunk. Szegény nyomdász Gyuri (fiatalon meghalt) az egyetem nyomdájában sokszor éjszaka, egy-egy üveg borért vállalta a sokszorosításokat, szidva engem, a Fórumot, mert az állásával játszott – de a szíve mélyén velünk volt.”
(...)
