Megjelent a Búvópatak márciusi száma!
A Búvópatak 2022. márciusi számának tartalmából
Miközben a Búvópatak kulturális és társadalmi havilap márciusi számának ismertetőjét írjuk, és az 1848-as forradalom hőseire gondolunk, beárnyékolja ünnepi perceinket, hogy háború zajlik a közelünkben, egy olyan országban, ahol magyarok is élnek.
Mielőtt elkezdenénk az ismertetőt írni és olvasni, mondjunk el egy imát az ott élőkért, és azért, hogy minél kevesebb ártatlan áldozata legyen ennek a háborúnak.
Márciusi számunkat megpróbáltuk derűs írással nyitni, Németh István Péter Följegyzés a Mákvirágok kertjéből, avagy az utolsó diákcsíny című irodalmi tárcájával, amely Petőfi Sándorra irányítja a figyelmünket.
„Neves kortárs filozófusunkkal, Gáborral, egy alföldi laktanyában s ugyanabban a században voltam előfelvételis kiskatona. Ő tán géppuskás volt, szakaszából Antal, a jövendő debreceni diák s irodalomtörténész pedig a mesterlövész. Többször átmentem a körletükbe, hiszen pápai osztálytársam, Csaba is ott volt, akiből csillagász lett. Gáborral Budapesten – a leszerelésünk utáni hirtelen elröppent augusztus végén – a kollégiumban, vagyis a Ménesi úti ménesben újra találkoztunk. A Móricz Zsigmond és a Gellért tér között a Bartók Béla úton megannyi tréfát eszeltünk ki, amit – az avantgardistáktól kölcsönözve a szót – akcióknak neveztünk el. Volt ebben humor, de polgárpukkasztás is. Nem hiába járt előttünk Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán (az Esti Kornél-novellák hősei ők) a Hadik kávéházba.”
Stancsics Erzsébet írása (Táncsics, a magánember) az 1848-as forradalom egyik emblematikus alakját, a távoli rokont idézi meg:
„A legjobb szándék is meghiúsul, a legidőállóbb érték is elenyészik, ha a forgalmazásának nem találjuk meg a módját, ha nem vagyunk képesek felhívni rá az emberek szétforgácsolt és lankadó figyelmét. Valahogy így vagyunk Táncsiccsal is, akiről mindenki hallott valamit, innen-onnan, ezt-azt, legtöbben csak annyit, hogy kiszabadították a börtönből. Van, aki ismeri néhány művének címét, sőt azt is tudja, hogy írásaiért állandóan zaklatták, üldözték, bebörtönözték.”
Kígyóméreg Sodoma szőlőjéből címmel Viczián Miklós osztja meg gondolatait egy bibliai idézet kapcsán az Olvasóval.
„Mi a 21. században élünk. Ebben a korban, és ebben a földrajzi, társadalmi környezetben kell képviselnünk ezt a legfőbb kincset, a normaszöveget– mint a példázatbeli ember a szolgáinak a talentumokat –, hogy vigyük ki a világba, hirdessük, hogy van abszolút rend, van abszolút út, amely az (örök)életre vezet, és van abszolút igazság, amely ezen az úton tart: Jézus Krisztus maga az Út, az Igazság és az Élet. Ő képviseli az isteni Normát! Ne veszítsük hát el normalitásunkat, és figyelmeztessünk erre mindenkit, akivel csak találkozunk életünk folyamán! Vissza a Normához… akkor fel fogjuk ismerni a Sodoma szőlőjéből való, kígyóméreggel tönkretett hamis bort is.”
Ma Krisztus agyaggalambjai
szárnyra keltek, Júdás meg ott
maradt a széttaposott darabok
között, ott maradt, mint magányos
barbár a szétdúlt csatamezőn;
sápadó öröm lángolt arcán,
mert hiába rombolt, - nem halt
meg a repülés, nem voltak
igazi áldozatok a homokrét
közepén, s a napsugárral festett
délután udvarán csak ő térdelt
ott, ő, egy fekete folt, vergődve
önnön, megroggyant árnyékán.
Az életre hívott agyaggalambok
ott ültek a templomablak párkányán,
hol az égből hulló vakolat kék
homályba vonta a látóteret, s ott
maradt a megkínzott törmelék
alatt Júdás és az elárvult gyűlölet.
A légben a pillanat fényes selyem-
fonalán egy távoli hang a végtelen
mélyből égre hívta a madarakat.
– Csontos Márta Jézus és az agyaggalambok című verse is olvasható a legújabb számban.
Napüdvözlet címmel Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista tanulmányában a legújabb kutatási adatokat foglalja össze a sztyeppei lovasok napüdvözletével kapcsolatban.
„Az életet adó Nap kultusza szinte minden nép életében fontos szerepet játszott. A rendelkezésre álló forrásadatok alapján elmondhatjuk, hogy az éltető és meleget adó égitest tisztelete talán már az emberiség legkorábbi időszakától kezdve a világ majdnem minden kultúrájában kimutatható volt. A régi sziklarajzok alapján úgy tűnik, hogy már az első emberi közösségek kezdetleges imáikba foglalhatták a szabad szemmel jól látható planétát, a Napot. Sajnos, ezekről a korai kultuszokról csak töredékes adatok maradtak ránk, néhány sziklarajzon és néhány régészeti emléken kívül semmi más konkrétumot nem tudunk mondani. Van azonban egy olyan különleges szokás, amely kifejezetten az eurázsiai sztyeppei lovas népekre jellemző: ez a napbanézés. Ez a szokás az ókortól kezdve egészen napjainkig megtaláljuk Belső-Ázsiától egészen a Kárpát-medencéig.”
Hallgassál a tányérodra című tárcájában Lukáts János egy hangtál jelentőségéről ír.
„Egy dunántúli sokadalomban találkoztak először ezzel a különleges nevű eszközzel. Viola meglátta, rákérdezett, és azonnal a szívébe fogadta. Kézbe vette, latolgatta a súlyát, simogatta a hideg rézedényt. Óvatosan Krónira sandított, a balga férfiú persze semmit sem értett a dologból. Az árus nem nézett ki se hindunak, se egyiptominak – Viola úgy hallotta, ezek a népek használják a hangtányért –, tisztességes dunántúli kézműves képe volt. Ujjával megkocogtatta az edényt, visszanyújtotta az árusnak, és sóhajtva eltávoztak a sokadalomból.”
„Ne hagyjuk habok martalékává
Létüket enyészni végzetbe torkolássá!
De hisz mellettük magasodik
A visszanéző Turul, szárnyával védelmezi
A zuhatag árnyékát elhagyókat
Kiket botjával figyelmez a Hegy Táltosa
Ütemesen dobolja: erre gyertek, ne arra
Télnek jön még tavasza, ha hallgattok szavamra!”
– Jajcei vízesés címmel Csontváry festményére írt verset Valek Tünde.
Kaszás István Direktor Feri című novellájában diákéveire emlékezik.
„A falakon belül, nagy nyilvánosság előtt meghatározhatatlan belső önfegyelem szűrte meg a saját, és a tanáraink mondanivalóját. Amit otthon hallottunk, azt véletlenül sem kevertük azzal, ami a katedráról hangzott el. Az intézményben a felszabadulásra emlékeztünk, a málenkij robotra elhurcolt Katica nénitől csak a dúlásról és meggyalázott nőkről hallottunk. A kollégiumi szakács néni, ha valamit kerestek, és tőle kérdezték hol van, reflexből rávágta: – elvitte az orosz. A tanári szobában évtizedeken át egymással szemben ülő két szigorú tanárnő nem tudhatta a másikról, hogy ugyanabban az egyházi iskolában végeztek. Nem mertek róla beszélni.”
A nemzet közös ihlet címmel az OLVASÓLÁMPA rovatban Tusnády László G. Fodor Gábor könyvét ajánlja az Olvasó figyelmébe.
„A címben szereplő szállóige József Attilától származik. Egy szörnyen meghasonlott világ nagy költője a rendet kereste, a megoldást a végtelen nagy útvesztőben. A tőle vett gondolat a nemzet lényegét ragadja meg a lehető legtömörebben. G. Fodor Gábor „Az Orbán szabály” című könyve járvány idején látott napvilágot. Miniszterelnökünk küldetése, munkája, gondolkodása, tevékenységének a titka jelenik meg előttünk. Feltárul az a mélység, amely nemzetünk létének az alapja, és minta azok számára, akik még nem vesztették el a magasság reményét. Azt az áldást, amelyet csak az anyanyelv tud megadni: egy-egy nép eredeti művelődése. Csak ezzel az értékkel, csak ilyen kincsek birtokában lehet mások lelkéhez közel jutni. Különben az ember arcnélküli tömeggé válik. Sötét országúton vágtat. Nem igazi közösséget talál, hanem önmagát is elveszti.”
(...)
Comments