Megjelent a Búvópatak szeptemberi száma! – Ünnepi köszöntő

„A magyarság életfája oly hatalmas, hogy egy-egy nagy ág megmutatásával könnyen eltakarhatjuk azt a nagy és terebélyes létforrást, mely mindenségünk szimbóluma. Örök emlékeztetőnk ez nehéz napjainkban. Megnyugtató lombzenéje segít erőt gyűjteni a vigasztalanság koromsötét éjszakáján is. Nyelvünk teremtőereje, népünk megmaradásának a hite repes az ég felé, és a szeretet mindennél erősebb hatalmát hirdeti minden eredeti képe, verssora, tiszta forrást idéző mondata.” – írja A csodák hordozója című, Babits halálának nyolcvanadik évfordulójához kapcsolódó tanulmányában Tusnády László a Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap szeptemberi számában, melyben egyebek mellett gazdag képösszeállítással és írásos anyaggal számolunk be az idei Búvópatak-estről.
Az Együd Árpád Kulturális Központban tartott zenés irodalmi esten Csorba András, a lapot kiadó Búvópatak Alapítvány kurátora mondta az ünnepi köszöntőt. Egyéni hangvételű beszédében az elmúlt tizenkilenc év legemlékezetesebb pillanatait is felelevenítette. (Beszédét alább, az ismertető után teljes terjedelmében közöljük – Szilaj Csikó)
A 2021. évi Papp Árpád Búvópatak-díjat Tusnády László költő, műfordító, az irodalomtudomány kandidátusa vette át, laudátora Madarász Imre italianista, irodalomtörténész volt. „Tusnády László tüneményes, csodaszerű, kivételes életművével századokat, nemzeteket, diszciplínákat, műfajokat köt össze egyetlen monumentális, szerves szintézisben. Sem tömörebben összefoglalni, sem visszafogottabban méltatni nem tudnám erényeit. Nem véletlenül, hanem sorsszerűen, példaképként, programadóan lett kedvenc korszaka a reneszánsz és legkedvesebb klasszikusa Tasso, akinek hőseposzát, pásztorjátékát és szerelmes verseit lefordította, s akiről életmű-monográfiát, életrajzi regényt és komparatisztikai értekezést egyaránt írt. A szellemi szférában is mindinkább eluralkodó szakbarbárság, egysíkúság, egydimenziósság idején és ellenében sokoldalú „reneszánsz ember”, a „minden egész eltörött” válságkorában a teljességre törekszik, vagy néz legalább – és figyelmeztet.”
A víz, a víz. A létezés oka.
Az élet anyja, mégis újszülött.
Fut és szökik, miként az üldözött,
locsog, csacsog, de nem beszél soha.
Szelíd apáca. Léte áldozat,
vagy épp szeszélyes és kacér kokott,
ki mérlegelni tán sosem szokott,
és elborít, miként a kárhozat.
Miként Attila anyja, egyre hord
szennyes ruhát, mit majd kékítve old.
Patakként kisleány, folyóként hölgy.
Majd átölel, magából bőven ont, vagy eltaszít, találkát visszamond. Pohárban kishúgom, tengerként szörny.
– Szonett a vízről címmel Bozók Ferenc verse is olvasható a legújabb számban.
Újabb részletet közöl a lap Megrekedt ÉN-fejlesztés címmel Varga Domokos György készülő kettőskönyvéből (Isten logikája – Az Élet logikája). „A puhatestűek törzséhez tartoznak azok a polip és tintahal fajok, amelyek bámulatos mutatványaikkal, találékonyságukkal képesek elkápráztatni az embert, a teremtés csúcsát, koronáját. Csak néhány ezek közül:
ESZKÖZHASZNÁLAT. Pl. a félbevágott kókuszdió tengerfenéken meglelt héját magával cipeli, s szükség szerint rejtekhelyül, védekezésül használja.
„SZABADULÓMŰVÉSZ”. Pl. ha befőttes üvegbe zárják, egy irányba végzett, módszeres mozdulatokkal képes belülről letekerni az üveg tetejét.
MIMIKRI. E tekintetben egyfelől képes arra, amire az élővilág viszonylag nagy számú teremtménye szintén: igazodva környezete színéhez, mintázatához, álcázza, elrejti magát. Másfelől azonban némelyikük (történetesen az utánzó polip, tudományos nevén Thaumoctopus mimicus) még olyasmire is képes, ami a hatalmas élővilág egészét tekintve is olyan páratlanul varázslatos és hihetetlen mutatvány, hogy okkal vívja ki vele az ember bámulatát: könnyedén felveszi azoknak a veszedelmes állatoknak (pl. a mérgező lepényhalnak, a tűzhalnak, a medúzának vagy a tengeri kígyónak) az alakját és mintázatát, amelyeket a ragadozók rendszerint elkerülnek.”
Újrakezdés című novellájában Szentgyörgyi László egy erdélyi újságíró rendszerváltozás utáni élményeiről ír.
„egyhelyben toporgó idő
ilyenkor tán a fű se nő nem őszül tovább
hajad szakállad egykedvűen lógatod fejed
árnyékod az éjszakára készül
lelappad sörödön a hab valahogy így
hunyászkodik meg az élet is az öreg testben”
– Fecske Csaba Vasárnap délután című versével jelentkezik a szeptemberi Búvópatakban
(...)
CSORBA ANDRÁS
Ünnepi köszöntő
Balatoni horgászstég-deszka alján, a fodrozódó vízről visszatükröződő nyári napnak a pillanat törtrésze alatt elillanó, mindig megszülető és elenyésző, egyszeri csillanása vagyok.
Az első mondat tehát megvan. Szerintem szép is. A viccbéli dadogós jut eszembe, aki féléves logopédiai kezelés és gyakorlás után megtanulta hebegés nélkül elmondani, hogy „a japán flotta gyakorlatra kihajózott a Sárga-tengerre!” Majd bizonyos önkritikával megemlítette, hogy szép-szép, meg nagyon örül is, de ezt a mondatot azért nem lehet mindenre a-alkalmazni, ké-ké-kérdezni és vá-vá-vá-válaszolni vele. Mindegy, az első mondat megvan. És nekem egyre jobban tetszik… Na, de mi lesz a többivel?
Mondjam-e el, hogy miként került a csizma az asztalra? Mit keresek én itt, most a mikrofonnál? Ahelyett, hogy az ajtókat nyitogatnám, csukogatnám, a vendégeket és/vagy a fellépőket kísérgetném?
Áruljam-e el, hogy Gera Katit és Csernák Árpádot nagyon régóta ismerem és tisztelem? Térjek-e ki arra, hogy hosszú évek során örömmel segítettem ezeknek a rendezvényeknek létrejöttében? Vagy azon elmélkedjek hosszan, mennyire egyetértek a lapot alkotóknak és a Búvópatak hűséges olvasóinak meggyőződésével, világszemléletével?
Akkor kellett volna mindezen agyalni, és nagyon udvariasan, ám határozottan megköszönni, majd elhárítani Árpád felkérését, amikor az megtörtént. Viszont előzenekarnak lenni sem utolsó dolog. De milyen műfajban?
Mert azt érzem, hogy magasröptű irodalmi szöveggel előállni itt, irodalmárok, irodalmat értők és szeretők körében, az maga lenne az önként vállalt Taigetosz, csak odaútra. Hanem, hát akkor mivel vezessem be a 19 éves Búvópatak mai estjét?
És homlokon csókolt a múzsám: annyi emlék van a winchesteremben az elmúlt évek hasonló rendezvényeiről, hogy ezeket kell elővezetnem, szabad idomításban, háló nélkül.
Lehet, random – muszáj néhány mai divatos szlenget belevenni, mint ahogy szótárt nem igénylő idegen szavakat is –, nem időrendben jönnek az élmények, de számomra emlékezetes mindegyik!
Jut eszembe, megfigyelték-e, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb, a legtöbben saját magukról kezdenek el beszélni hasonló helyzetben: „– Mondtam is X.Y. művésznek, ne adja fel, folytassa, mert van némi tehetsége. S lám, s így születtek meg aztán későbbi munkái. Persze ha nem támogatom, akár anyagilag is, akkor szerény közbenjárásom nélkül, ma nem lenne ott, ahol méltán van, a csúcson!” Vagyis „én, én én”, blabla. Rizsa.
Így persze én is szerepelek a nosztalgia – divatos szóval retró fílinges – sztorikban, mert ugye HA ÉN NEM VAGYOK, akkor esetleg ”a feledés homálya lesz a sorsuk, kihullnak az emlékezet rostáján, az enyészeté lesznek, mindjüket feledvén…” Ha ÉN itt és most nem mondom el őket! Na! Ha nem vigyázok, rögtön bele irodalmiaskodok a bevezetésbe.
Mire is gondolt a költő? Például arra, hogy milyen csodálatos volt a találkozás az egykori, a Fő utca 12-es szám alatti Vaszary Képtárban – vagyis nem itt, hanem a korábbiban. Szóval a találkozás a világ egyik legvonzóbb és legszebb hangú operaénekesnőjével! Beszélgetni, magyarként, magánemberként az allűröktől abszolút mentes Pitti Katalinnal az est végi, már közönség nélküli félhomályban, úgy, hogy a galéria falai közt még szinte hallható volt nemzeti imádságunk, meg a székely himnusz, és a többi általa énekelt csodaság! Abszolút – idegen szó kipipálva!
Másik estünk is bevillant, amikor egy másik csodás helyszínen találkozhattak a Búvópatakosok: az 1067-ben felszentelt Szentjakabi Bencés Apátságban. Vagyis a középkori falmaradványok között, ahonnan messzire zengtek Petrás Mária népdalai, Döbrentei Kornél versei, gondolatai. Mi, szervezők csupán egy dologról feledkeztünk meg, de arról halálosan: nem intéztünk világítást… A naplemente után aztán elkezdődött „az afro-afrikaiak harca a sötét alagútban” hiszen csak a falakhoz vezető utacskák voltak némileg megvilágítva. Mondanám, hogy úgy telt el az est hátralévő része, mint az őskeresztények vagy az ősmagyarok együttlétei. Mondanám, de azért sem mondhatom, mert az említett őseinknek sokkal több sütnivalójuk volt, no meg fáklyájuk, mécsesük, szövétnekük, s nem üldögéltek a sötétben…
A Búvópatak közönsége nem mozdult, varázslatos este volt. Játék a sötétben…
A számomra legütősebb történet is a Fő utcai Vaszary-hoz fűződik. Egy rendhagyó zseniális teátrumi műsorhoz.
Egy korabeli kaposvári programajánlóból idézek:
„2009. augusztus 27. Vaszary Képtár, Búvópatak est „Csak egy éjszakára” irodalmi est. A kor tanúja és a műsort összeállította: Takaró Mihály irodalomtörténész. Szereplők: Juhász Róza színművész, Madách Színház, Oberfrank Pál színművész, Vígszínház, Gados Béla színművész, Bárka Színház. A Búvópatak hetedik születésnapja alkalmából rendezett Búvópatak-esten kerül átadásra a 2009. évi Búvópatak-díj (Gera Katalin szobrászművész kisplasztikája). Az est házigazdája Csernák Árpád, a Búvópatak főszerkesztője.”
Idézet vége.
Lám csak, kiderül a 12 év előtti programból, hogy Oberfrank Pali, későbbi Papp Árpád Búvópatak-díjas barátunk előtte is, meg azóta is töretlenül vendégünk, közreműködőnk a mai napig. Az Isten áldja meg ezért is!
Szóval 2009. augusztus 27. délután. Rekkenő hőségben, a Vaszary kicsi nagytermében vagy 200 szék, s mindegyiken ültek. Ma úgy mondanánk „nyáj aktivitás” volt, vagyis legalább 200 vendég melegítette még saját testhőjével is a szauna-szerű alkalmi színháztermet. Ehhez adódott még a lánykori nevén Somogy Áruház előtti-mögötti napégette bitumen-terecskéről beömlő, letaglózó kánikula. Vagyis a három kinyitott ablakon is forróság áradt be, csak galériánknak az Anker-ház függőfolyosójára tárt többi nyílászáróján jött be némi szippantható nitrogén/oxigén/argon keverék.
Itt jövök ÉN a történetbe: aki emlékszik még a helyszínre, az tudja, hogy két bejárata volt a Vaszarynak, a hátsó a cselédlépcsőházra nyílott. Illetve az zárva volt rendszerint. Gyors egyeztetés után, kezdés előtt megbeszéltük a szereplőkkel, hogy mik lesznek a „járások”, vagyis színházi argóban azok az útvonalak, amelyeken „színpadra”, itt értsd, esetünkben dobogóra kerülnek. Ahogy azt a műsor forgatókönyve megkívánta.
Szóval elkezdődött a „Csak egy éjszakára”, amiből jobbára foszlányokat láttam és hallottam, hiszen a közreműködőkkel pendliztem az első, meg a hátsó bejárat-kijárat között, a képtár lenti, földszinti raktárából az első emeleti nagyterembe, meg vissza. A tároló helyiség volt az alkalmi öltöző, s a művészek párszor hátulról, a mosdók irányából közelítették meg kisebb közelharcok árán – mindig arrébb csúsztak székeikkel a nézők – a színpadot. Szóval, így aztán csak nagyon kevés élményt szereztem magáról az előadásról, de a katarzist, a drámai csúcspontot pont láttam-hallottam! Gyóni Géza címadó, ikonikus versét mondta éppen Oberfrank Pál, a publikum forró hangulatban, lélegzetét visszafojtva hallgatta. Majd jött egy, színpadon és filmen egyaránt kulisszahasogatóan, erőltetettnek tűnhető pillanat. Ha ezt később úgy mesélik el nekem, komolyan nem hiszem el! Oberfrank, a vers utolsó előtti sorával: –„Magyar vérem ellen soha-soha többet!” Kis hatásszünetet tartott, a végső, súlyos, utolsó mondat előtt. Síri csend, még a belváros is néma lett egy pillanatra, az autók nem zajongtak, a kinti járókelők is lábujjhegyen járhattak éppen, az anyukák tenyerükkel födhették be csimotáik piciny ajkait, megállt a világ, a Föld nem forgott tovább! A némaságba viszont belehasított egy mobiltelefon egyébként is halálba kergető sivítása nagyjából a harmadik sorból, középen. A hívott hölgy a legnagyobb lelki nyugalommal benyomta a zöld gombot, s jól hallhatóan azt mondta:
– Most egy előadáson vagyok, majd visszahívlak!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – mondta végül szemrebbenés nélkül Palink a költemény és a műsor végső mondatát. És a fantasztikus produkciót, az előadás és a művészek sikerét, a sokáig tartott vastapsot ez a dramaturgiailag egyébként pont a megfelelő helyen bejött intermezzo sem tudta megzavarni!
Emlékeznek még mivel kezdtem?
„Balatoni horgászstég-deszka alján, a fodrozódó vízről visszatükröződő nyári napnak a pillanat törtrésze alatt elillanó, mindig megszülető és elenyésző egyszeri csillanása vagyok.”
És a Búvópatak Alapítvány kuratóriumának büszke tagja!
Köszönöm figyelmüket!
Elhangzott a Búvópatak-esten, 2021. augusztus 24-dikén, Kaposváron, az Együd Árpád Kulturális Központban
Comments