Miért is nem történt még szemléletváltás Petőfi Sándor eltűnése és 1849 utáni költészete ügyében?

Dr. Németh Pál írása

Itt az idő, most vagy soha talán túlzás, de Petőfi Sándor legnagyobb költőnk születésének 200. évfordulója és az 1848-as forradalom közelgő 175. évfordulója alkalmából a legidőszerűbb, hogy Puskás „Öcsi”-hez, Bartók Bélához, Szentgyörgyi Alberthez és sokan másokhoz hasonlóan neki is bocsássuk meg a külföldre távozást (ráadásul: ő ha életben maradt, amire sok adat van, súlyos sebesülten vitték el és utána is alkotott).

Megéri-e ezeket a verseket eltitkolni, mert akkor megdől a császáriak által kreált segesvári elhalálozás, amit ők maguk sem hittek, hisz még évekig köröztették a költőt?

Érzékeltetésként és „ízlelgetésre” bemutatok néhány 1849 után írt verséből pár sort. „Juliskára gondolok” kezdetű, Szibériában kelt versében felesége szemeiről azt írja:

Két csillagnak ragyogása

Mennyei fény villanása.

Dr. Szuromi Lajos mondásával élve: Ki más írhatta volna ezeket?

Ugyanezt kérdezhetjük pl. Én vagyok az örök kérdőjel kezdetű, Vengerszka-Széloban magyarul írt és aláírt verséből szemezve:

Kiáltó vagyok a pusztában,

Szomjazó lelkek üdítője, –

Magyar igéknek örök hirdetője.

Az álmaim című versből kiemeltem egy olyan versszakot, amely a költő személyére is rámutat:

Büszkén harcra kerekedtem

Gonoszak, fondorak vesztére,

A népemet én vezettem,

Valék prófétája s vezére.

Szerintem itt egyértelműen 1848. március 15-ére utal.

Rabság, szabadság... kezdetű és a költő által magyarul írt és aláírt versnél is lehetne kérdezni, ki más írhatta volna (néhány sort szemezve):

Mi vár reám és mi vár reátok?

Ökölben a gondolat, terv

Távol az örök hó mezején.

Oroszról magyarra fordítva is kitűnik, hogy nem akármilyen magyar költő írta a Vajon ki volt Buda és Pest(a)? kezdetű verset, s ebből az utolsó négy sor:

Ezrével lovasok vonultak

S a kék Dunához jutottak.

Megismervén dicső múltjukat

Visszafelé tettem meg útjukat.

Egy J. D. Vinokur gyűjtéséből oroszról fordított, szerinte Petőfitől származó nem teljes vers:

Nem jár hőstettemért

Jutalom vagy dicsőség.

Teljesítem kötelességem,

Mert küzdeni a honért

Szent kötelesség.

Sajnos csak a költő kényszerlakhelyéről származó gyűjtésből van meg a Szomorú volt az életem... című vers is, amelyből kiemeltem egy versszakot:

Előjönnek a leélt évek.

Fölsejlik számos árnyalak.

Elbúsít, a képekre nézek,

A rámák üresen állanak!

Feltételezhetjük, hogy nem tőle származik?

Még számos ezekhez hasonló költeményt ismerhetnénk meg, ehhez azonban az szükséges, hogy három alapvető kérdésben – amelyeket a politika folyamatosan és károsan befolyásolt – szemléletváltás történjen meg.

Mi ez a három alapvető kérdés?

Nem igaz annak a császári tisztnek a nyilatkozata, aki Petőfi Sándor halálát igazolta (még akkor sem, ha nyilatkozatát kétszer módosította).
Nem igaz, hogy egyetlen 1848-49-es honvéd sem került a cári Oroszországba, s ha senki, akkor Petőfi Sándor sem.
Nem igaz, hogy nem kell kutatni Petőfi Sándor 1849 utáni költészetét.

Miért is?

Általában a Petőfi ügyekben azért van szükség szemléletváltásra, mert erősen halványodik annak a jelentősége, hogy elesett, vagy sebesülten esett-e fogságba a költő. Ma már sokkal fontosabbá vált felkutatni azokat a neki tulajdonított, illetőleg visszaszármaztatni a mások által megszerzett, eltulajdonított (mert ilyenek is vannak) verseket, amelyekkel nemzeti költészetünk bővülhetne. Ehhez az irodalomtudósokat végre nem visszafogni, hanem bátorítani kellene.

Az eddigi álszent beidegződések károssá váltak, és a nemzetnek ma már nagyobb érdeke fűződik az igazság kiderítéséhez, mint a Habsburg-ház által kreált és sajnos máig ható eltussolási háló fenntartásához, amelybe a politika a tudományt erőteljesen belekényszerítette.

Miért is?

Azért, mert „... nem engedhette a császári önkény, hogy életben maradhasson az, aki szavát és kardját felemelte a szabadságért”. Ennek érdekében titkosított, titkolt és megsemmisített iratokat, megfélemlített tudósokat, lejáratott tanúkat, cenzúrázott, és felemelte azokat, akik ebben szolgalelkűen kiszolgálták.

Ne hagyjuk, hogy ez tovább folytatódjon. Ne gondoljuk, hogy ma már senki sem fél, ne gondoljuk, hogy nincs megfélemlítés, lebeszélés. Közelmúltban is tűntek el fontos iratok, nemrégiben sem engedték grafológusnak, hogy 1849 utáni versnél elmondja a véleményét, még húsz évvel ezelőtt is volt olyan tudós, aki csak halála utánra merte engedni tudományos levelének közzétételét.

Ma már ugyan nincsen olyan lehetőség, hogy odaszólnak a szovjet elvtársaknak, vagy a moszkvai nagykövetségnek, hogy mit ne engedjenek, vagy milyen eredmény az elfogadható. Talán nincsenek Kürti Gáborhoz, Matolcsy Jánoshoz hasonló visszarendelések és sorsok, de lehet, hogy csak naiv vagyok. Most is vannak olyanok, akik azt mondják, ne kutassunk Szibériában, miközben az ügyesek elorozzák Petőfi verseit, a mi hagyatékunkat. Ezért is mondjuk, a politika ne hátráltassa, ne akadályozza, hanem segítse a tudósokat az igazság feltárásában.

Azért akarjuk a szemléletváltást, mert az igazság feltárásával és bizonyításával a nemzeti örökség Petőfi hagyatéka, akár lényegesen bővíthető lehetne. Sokan mondják: az országot és Petőfit az igazság nem fogja megalázni.

Miközben lehetőségeihez mérten, irdatlan távoli fogságában, a költő tovább alkotott, még azt is meg kell neki bocsájtani, ha kilátástalan, kiszolgáltatott és reményt vesztett helyzetében egy idő után elkezdett orosz nyelven is írni és magánéletében is tovább lépett. Fogadjuk el tőle, mint ahogy hasonlót másokkal is megtettünk. Keressük meg, fedezzük fel, és tudjunk örülni 1849 utáni mindkét nyelven írt költészetének.

(Megjegyzés: sok esetben „osztrák” szó helyett „császári”, „orosz” szó helyett „cári” kifejezést használok, és az utóbbit az országnév elé is odateszem. Miért is? Azért, mert az említett két ország kutatásaira és irattáraira rászorulunk, s ilyen módon is célszerű enyhíteni a téma iránti érzékenységüket.

Másik megjegyzés: Ez az írás a tudósokat is megosztó három témában állami ellenőrzés elrendelését kívánja inspirálni, illetőleg elrendelés esetében a vizsgálati program kialakításához is segítséget nyújthat. A három téma címe úgy van megfogalmazva, hogy azok kideríthetők és bizonyíthatók lehessenek. Nem foglalkozom a szibériai ásatásokkal, de tanulságként levonható, hogy ebben az ügyben magánkutatás és magánfinanszírozás nem vezet eredményre.)

1. Miért is? – Miért is nem igaz Petőfi Sándor halálát igazoló császári tiszt nyilatkozata?

Konkrétabban nyomozati szempontból azért indokolt a szemléletváltás, mert az az igazság, hogy túl hamar, egyetlen lehetőségként csak a segesvári elhalálozást nyilvánították ki.

Ezzel szemben a költő halála nem ott, nem akkor, nem úgy történt, mint ahogy azt az igazolást végző császári tiszt a költő feleségének állította, és csak évek múlva írta le felsőbb utasításra, majd ezt kétszer módosította.

A költőt személyesen nem ismerő császári tiszt mással keverte össze a halottat, amikor a kinézetét körszakállúnak (miközben nem volt körszakállú, sőt az eltűnése előtti napokban spanyolos szakállát is leborotválta), ruházatát fekete nadrágosnak minősítette (miközben Petőfit aznap látó személyes ismerősei világos civil ruházatúnak tanúsították).

A halott mellett talált okmányok (Kemény Farkas jelentése) sem lehettek Petőfi birtokában, hisz egyrészt Petőfi akkoriban nem találkozott Kemény Farkassal, másrészt már korábban átadta volna Bem tábornoknak, aki pont azért küldött futárt, hogy hol tartózkodik Kemény Farkas segítő serege. Azért sem mond igazat a császári tiszt, mert jelentése ismeretében Lüders tábornok a seregével egészen más felé vonult volna.

A császári tiszt hibázott abban is, hogy a halottat nem mutatta meg a Petőfit személyesen ismerőknek.

A költőt keresők a halottak eltemetése előtt sem, és a későbbi exhumálások alkalmával sem találták meg.

Szendrey Júlia, aki 1849-ben – mint ahogy különféle okokból sokan mások is – sokáig kereste férjét, majd naplója szerint Törökországban is keresni szerette volna, de erre nem kapott engedélyt.

1850-ben a császári zaklatások és megélhetése, valamint pesti tartózkodási engedélye miatt férjhez akart menni. Ehhez nyilatkoznia kellett férje haláláról, amelyben a legfőbb hivatkozás az előbb említett császári tiszt szóbeli tájékoztatása volt. Apjának szóló levelében 1850-ben megírta, hogy csak a császári kamarilla és a hercegprímás kemény nyomásának engedve igazolta a halálhírt, miközben az ellenkezőjéről volt meggyőződve.

A császáriak is Petőfi Sándor tovább élésében voltak biztosak és nem saját tisztjük igazolásában, ezért mindjárt Bem után a második volt körözési listájukon, és még 1853-ban is keresték.

Ettől többre jutott Dr. Józsa Antal akadémikus és történész, aki halála után nyilvánosságra hozható levelében megírta, hogy az Erdélyi Magyar Múzeumban olyan fontos adatra bukkant, amely szerint Petőfi Sándor (a feltételezett július 31-i halálával szemben) még augusztus 3-án is jelentett Bemnek.

Dr. Józsa Antal azt összegzi tudományos igazságként: „A kutatás megállapította, hogy a költő a segesvári csatában civilben volt, előre ment, majd Bem hátra zavarta. A csata kimenetelét távolról szemlélte, majd eltűnt szem elől.”

Nyilatkozatok, napló, későbbi tanúvallomások bizonyító ereje nem elegendő, de valószínűsíthető Dr. Józsa Antal szerint is, hogy az 5. cári gyalog hadtest törzskari fogolynaplója nem lett irattározva és átadva a császáriaknak, így mások mellett Petőfi is cári fogságba kerülhetett.

Ez annál is inkább lehetséges, mert a súlyos sebesülteket a cáriak nem szállították a többiekkel Nagyszebenbe, s csak hetek múlva döntöttek a sorsukról. Tanúk: 27. zászlóaljtól Mütter Ferenc százados és a 88. zászlóaljtól Bartha János százados. Ezen kívül Lüders tábornok megjegyzése: ”A betegeket és sebesülteket a helyi lakosság és a helyi hatóság gondozására bíztuk.”

Szerintem, ha a súlyos sebesüléséről, a sebesültként magyar családnál történt ápolásáról, valamint azt követő cári elfogásáról, majd fogolyként történt szállításáról szóló megnyilvánulások helytállóak, akkor (a továbbiakban leírt és szintén megsebesülő Szydlowski esethez hasonlóan, amelyről később írok) a költő a hivatalos iratai szerinti Alexander Petrovicsként a cáriak által megszállt Havasalföldön keresztül igenis a cári Oroszországba kerülhetett. Ezt a saját kezűleg írt és aláírt, valamint más versei alátámasztják.

Összességében, nyomozati szempontból Heydte osztrák őrnagy halotti nyilatkozata teljesen elfogadhatatlan. Szendrey Júlia halottá nyilvánítási nyilatkozatát saját maga hitelteleníti. Dr. Józsa Antal akadémikus és történész levéltári bizonyítéka szerint is Petőfi Sándor nem halt meg 1849. július 31-én. Dr. Rosonczy Ildikó történész által Szydlowskiról feltárt cári irattári iratok alapján, szerintem Szydlowskihoz hasonló módon, az ugyancsak megsebesült költő, ugyancsak idegenes neve alapján, ugyancsak Havasalföldön keresztül, az osztrákoknak át nem adott fogolylista révén a cári Oroszországba kerülhetett.

(Megjegyzés magamnak: Egy általános iskolát végzett gyerek is látja, hogy a halált igazoló császári tiszt parancsra hazudott, vagy összetévesztette a halottat. Ezt tudták a császáriak, hisz ezért köröztették évekig a költőt. Nem is értem, miért kell ezen tudósoknak vitatkozni. Sokan tudják, nem maguktól teszik. Miért kényszerítette a politika erre a megalázó feladatra őket?)

2. Miért is? – Miért is nem igaz, hogy egyetlen 1848-49-es honvéd sem kerülhetett a cári Oroszországba?

Történelmi és történeti valóság szempontjából is szemléletváltásra van szükség, mert nem igaz, hogy egyetlen 1848-49-es honvéd sem kerülhetett a cári Oroszországba, és ha egyetlen sem, akkor Petőfi Sándor sem. (Ezt ravaszul kitalálták és évtizedek óta blokkolták a cáfolatokat.)

Való igaz, hogy a cári–császári varsói megállapodásnak megfelelően nagy többségében átadták egymásnak az elfogott császári és cári alattvalókat. Viszont az érdekviszonyok olyanok voltak, hogy a császáriak akarták a Szibériába deportálást a „veszélyes elemek” távoltartása miatt (mint ahogy ezt a Ferenc József császár által jóváhagyott minisztertanácsi jegyzőkönyv tanúsítja; valamint az, hogy a cárral történt, varsói politikai megegyezése után a kormány jegyzőkönyvbe foglalt utasítást adott a szibériai deportálási hely kijelölésére).

Ennek megfelelően az Orosz Szenátus létrehozott Irkutszki kormányzatban egy új közigazgatási területet az államellenes száműzöttek befogadására. A titkos megállapodás, Lüders tábornok 1849. augusztus 1. jelentése alapján, hatályba lépett (egy nappal Petőfi Sándor eltűnése után).

A cáriak is akarták a gyéren lakott és súlyos munkaerő hiánnyal küzdő kincstári birtoknak számító Szibériába hurcolást az ólom, arany, ezüst, stb. bányák működtetése érdekében. A cári Oroszország kedvező nemzetközi megítélése végett ezt igyekeztek titkolni, de a krími háború kitörésekor, a külföldi hadifoglyok felmérése során keletkezett levéltári iratokból kiderült, hogy igen sok országból (így magyar, német, olasz, lengyel császári alattvalókból is) számos hadifogoly van az eredetileg számba venni szándékozott török, angol és francia foglyokon kívül. Ezek között, a harcokban foglyul ejtetteken kívül, az egyes országok kérésére odahurcoltak is voltak. Ugyancsak lelepleződött a – több korábbi magyar kutató által „nem létező”-nek állított – deportálási helyszín akkor is, amikor a cári amnesztiákat kiadták a „nem létező” helyszíneken raboskodóknak.

A császári és román bosszúállástól nem alaptalanul félő honvédek (főleg a tisztek) kényszerűségből inkább a cári hadifogságot is eltűrték.

Itt nem részletezem azokat a császári és cári tiszti jelentéseket, amelyek szerint nagy létszámú fogolyejtések és -átadások történtek, de az átadásoknál kivételek is voltak, miközben a magyarok a cáriaknak adták meg magukat, számos helyen az oroszok szimpatizáltak a magyarokkal és torzsalkodtak az osztrákokkal, pl. párbajok is voltak. Ilyen kivételek: varsói megállapodás előtt fogságba esettek, súlyos sebesültek listára sem kerültek, Havasalföldön keresztül osztrák megfigyelést kikerülve, idegenes hangzású neveken cári alattvalónak mondva vagy gondolva, hamis okmányokkal, külön megállapodás alapján, illetőleg a cáriak magyar nevű hadifoglyok nevét oroszosították, lengyelesítették, hogy cári alattvalónak tűnjenek, stb.

A hivatalos átadáson kívüli cári Oroszországba kerülés szintén előfordulhatott (I. Miklós cár vissza nem vont utasítása szerint, más ország közbeiktatásával, családegyesítéssel, komáromi menlevéllel, titokban tartott személyes megegyezésekkel, stb.).

Az élet minden esetre sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a „forró nyomon” el sem indult kutatásokból és a gyéren meglevő iratokból meg lehetett állapítani.

Itt kell megjegyezni azt is, hogy a császári kamarilla machinációi támasztotta számos akadálya miatt a történészek – néhány kivétellel – eredménytelenül kutattak.

Forró nyomon Haynau és Bach korszakban elképzelhetetlen volt kutatást végezni. A kiegyezés után a császári ház megkövetelte a nekik megfelelő lojalitást. Az iratok titkosításával, eltüntetésével, megmásításával, elérhetetlenné tételével, selejtezéssel, kiismerhetetlen és távoli helyeken tartásával, stb. elérték, hogy csak a számukra elfogadható tartalmú iratokhoz férjenek hozzá.

(A császári ház ehhez analóg eljárást alkalmazott Rudolf trónörökös halálakor. Akkor is csak olyan iratokhoz lehetett hozzáférni, amelyekből „kisatírozták” a számukra kellemetlen helyzetet jelentő, a trónörökös mellett levő, szintén halott szeretőjének a jelenlétét, akit éjszaka „kiloptak” a trónörökös mellől. Mindezt évtizedekig sikerült eltitkolniuk, egészen a Habsburg ház bukásáig. Szerintem ehhez hasonló, a császári politika által vezérelt eltussolás rejtőzik a Petőfi ügy mögött is, de ha a várt szemléletváltásra sor kerül, már nem sokáig kell várni...)

Gracza György korabeli történetíró véleménye az eltitkolásokról: „Az idevonatkozó iratok a császári titkos levéltárban őriztetnek. A szabad kutató ezekhez ugyan nem fér.”

Aki mégis eljutott a császári titkos levéltárba, tapasztalta, hogy a legérdekesebb iratok hiányoznak, amit pl. Fazekas István delegátus így kommentált: „Az azt tartalmazó dobozt valaki külön jelzés nélkül kiemelte az őrzési helyéről, és eddig nem sikerült a nyomára akadni.”

(Idevágó jelenkor: Az irat eltüntetés napjainkban is folytatódik, pl. Dr. Józsa Antal 2001-ben még arról írt az MTA elnökének, hogy az Erdélyi Múzeum levéltárában megtalálta azt az iratot, amely szerint Petőfi még 1849. augusztus 3-án is jelentett Bemnek. Senki sem akar nyomozni, hogy hova tűnt ez az irat?)

A Horthy korszak alatt a Szovjetunióval kialakult rossz viszony miatt nem lehetett érdemleges kutatás a cári levéltárakban. (A deportálási ügyeket a cáriak is „diszkréten” és nagyon bizalmasan kezelték, de a szibériai levéltáraknál tűzesetek következtében és hajón szállítás közben is tűntek el iratok.)

Csupán a visszatérő I. Világháborús hadifoglyok (akik között a leírások szerint előfordultak veterán 1848-49-es honvédek is) kései nyilatkozatai segíthettek volna a feltárásban, a nyilatkozatok adatainak azonnali, megfelelő ellenőrzése esetén. Ezt természetesen a hivatalos szervek – legalábbis nyilvánosan – nem végeztek el.

(A továbbiakban szándékosan nem írok ezekről a nehezen bizonyítható, nagyon sok visszaemlékezésről – amelyek egy része a korabeli sajtóban megjelent, manapság pedig a Magyarságtudományi Füzetekben fellelhető –, pedig jó néhány nagyon valószínű, de esetenként hiányzik a név, vagy a származási adat, illetőleg a hivatkozás nem pontos. Bizonyítékokat szerezni ezekre ma már legfeljebb hivatalos állami szerveknek lehetne. Ezekre is vonatkozik azonban a mondás, hogy nem zörög a haraszt..., pedig az is igaz lehet, hogy a kiegyezés időszakában pl. gróf Andrássy Gyula vizsgálatot kért I. Miklós cártól a magyar hadifoglyok vonatkozásában, de más magyar politikus ilyen karakán megnyilvánulásáról nem tudunk.)

A II. Világháború után a szovjet érzékenység és az irányukban is érzékelhető túlzott lojalitás miatt nem lehetett (mint, ahogy a „málinkij robot”-ról sem) őszintén beszélni és kutatásokat végezni.

A kiegyezés szellemi háttere lehetővé tette a Petőfi kultusz kialakítását, majd fokozatosan az ünnepi megemlékezéseket, a Horthy időszaktól március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, de álszent módon visszafogták azokat a kutatásokat, amelyeket Jókai Mórtól kezdve nagyon sokan igényeltek.

Ez alól kivételnek számítanak azok az erdélyi ásatások, amelyek eredményeként nem találták meg a költő holttestét. (Ez is eredmény, mert jelezte, hogy a kutatásokat nem egy, hanem több irányban kellett volna végezni.)

Szólni kell arról is, hogy az őszinte kutatásokat a magyar politikusok is nehezítették azzal a nem tudományos, a császáriak iránti túlzott lojalitástól átitatott, behódoló szemlélettel, ami – mai nyelven szólva – „fedősztori”-nak jól hangzott, miszerint: „a hősi múltat ne bolygassuk”.

Ennek a tudósok sorsát, előmenetelét meghatározó szemléletnek megfelelően egyes kutatók fiatal korukban, még kevesebb tapasztalat birtokában, az elvárásokhoz igazodva kimondták a három alapvetést (a segesvári elhalálozást, egyetlen honvéd sem kerülhetett a cári Oroszországba és ebből következően Petőfi nem is alkothatott 1849 után).

Ezek a kutatók később, vezetővé válva is ragaszkodtak fiatalkori megállapításaikhoz, ami több nemzedéken át folytatódva akkor vált károsabbá, amikor már másokat befolyásoltak, olyan iratokat tartottak vissza, amelyekkel nemzeti örökségünk csorbult, indokolt kutatásokat nem indítottak, stb. Azok a tudósok, akik előmenetelüket is feladva törekedtek az őszinte kutatásokra, háttérbe szorultak. Ezért is van szükség szemléletváltásra!

Mindennek ellenére mégis vannak kivételes kutatási eredmények. Például:

Stefan Kováts osztrák kutató rendkívül alapos tanulmányában leírta (s a Századok 1991/ 3-4. megjelentette – a legérdekesebb iratokkal csökkentett tartalommal), hogy a trónfosztást megelőzte Bécs 1849.03.04-i oktrojált alkotmánya, amely nemcsak a nemzetgyűlést oszlatta fel, hanem megszüntette a magyarok 1848. áprilisi alkotmányát is. Arra is talált osztrák levéltári adatokat, hogy a cári csapatok már jóval a Habsburgok trónfosztása előtt harcoltak Erdélyben és Felvidéken (erre Dr. Rosonczy Ildikó is talált terhelő adatokat), továbbá S. Kováts szerint a hivatalos császári segítségkérés is már két héttel a trónfosztás előtt megtörtént (levéltári száma: MRZ 937/1849). Leírja azt is, hogy az I. Miklós cárral történt varsói találkozása után Ferenc József császár utasítást adott szibériai deportálási hely keresésére – mint már említettem –, amelyet a nyilvános megállapodásba természetszerűleg nem vettek bele.

(Nem teljesen idevágó: Hermann Róbert hadtörténésznek /aki egyébként mindhárom felvetést tagadja/ abban igaza van, hogy I. Miklós cár nagy csapatokat vont össze lengyel területen Poroszország megtámadására, ha IV. Frigyes elfogadta volna a neki felajánlott német császári koronát.

Szerintem ez a magyar szabadságharc szempontjából azért volt óriási szerencsétlenség, mert az osztrákoknak sajátjukat bőven kiegészítve „kéznél volt” ez a hadsereg. Ezen túlmenően a havasalföldi felkelést leverő orosz csapatok szintén kéznél voltak, és Erdély felől tudták harapófogóba zárni a magyarokat. Mindezt kiegészítette, hogy a horvát, román és szerb csapatok szintén ellenünk fordultak. A szabadságharc veszte elsősorban az lett, hogy /mint, ahogy Stefan Kováts erre bizonyítékokat talált/ a császáriak sokkal nagyobb cári segítséget kaptak, mint amit kértek.)

Dr. Józsa Antal akadémikus és történész – félbátran, a már említett módon –feltárta, hogyan kerülhettek cári hadifogságba 1848-49-es honvédek (Nyepokojcsickij vezérkari főnök szerint a segesvári foglyok száma meghaladta az 500 főt, amibe nem számolta bele az osztrákoknak átadott listába sem kerülő foglyokat).
Alexej Tyivanyenko orosz akadémikus által átadott hadifogoly levéltári okirat szerint 1867-68-as állapotot tükröző 6 hadifogolytáborban levő 309 rabból még mindig 218 osztrák alattvaló volt, közel húsz évvel a szabadságharc leverése után. (Valaki utána járhatna, hogy a 218 főből mennyi az 1848-49-es honvéd.)

Azt is kiderítette, hogy a többszöri cári amnesztiát kihasználva: „Valami hasonló történt a magyar hadifoglyokkal is. Tömeges hazaengedésük a magyar külügyminiszter orosz kormányhoz intézett kérésének köszönhetően vált lehetővé.”

Az amnesztiával szabaduló honvédek közül többen egybehangzóan kijelentették, hogy „...találkoztak Petőfivel a nyercsinszki munkatáborban...”, mások pedig kiderítették, hogy sokat volt a börtönkórházban. (Ezen adatok a sok egybehangzó nyilatkozat ellenére egy hivatalos vizsgálat keretén belül még megerősítést igényelnek.)

Tyivanyenko tudományos munkatársai magyarok segítségével jöttek rá arra, hogy oroszosították, lengyelesítették a magyar hadifoglyok neveit (pl. Kenig Iván–Kőnig János, Gordoni Julian–Gyula, Knoll Franc–Ferenc, Kiszelevszki Anton–Antal, Piala Ignatyij–Ignác).

Bizonyított egyéni eseteket nézve (ha már ragaszkodnak ahhoz, hogy senki sem kerülhetett az 1848-49-es honvédek közül a cári Oroszországba):

Ráthonyi Móric más országon keresztül álnéven került a cári Oroszországba és az oroszok egyik legismertebb fotográfusa lett.
Dr. Rosonczy Ildikó történész az Orosz Hadtörténeti Levéltárban fellelte Stanislaw Jan Szydlowski esetét 63 lapon tartalmazó dossziét.

Utóbbi fogoly története rendkívül érdekes, mert már 1848 előtt is erdélyinek nevezett huszár ezredekben szolgált, részt vett a szabadságharcban, majd megsebesülve cári fogságba esett, és idegenesen hangzó neve alapján cári alattvalónak hitték, így Havasalföldön keresztül Izmailig, majd Kijevig is eljutott.

Előbbi helyén meggondolta magát, és mégis inkább az osztrák fogságot akarta választani. Lebuktatta magát két levelével, amelyet bajtársainak szándékozott küldeni. Ezt követően egészen I. Miklós cárig került az ügye, amelynek következtében, alapos származás kutatás után visszatoloncolták.

Dr. Rosonczy Ildikónak igaza van abban, hogy ez példa a kölcsönös kiadatási megállapodás betartására, viszont szerintem arra is példa, hogy idegenesen hangzó néven (mint amilyen Petőfi Sándornak is hivatalosan Alaxender Petrovics volt) igenis el lehetett jutni a cári Oroszországba. Szydlowski is csupán azért bukott le, mert már inkább akart visszatoloncolást. Szydlowski azt is leírta, hogy élni akarásuk érdekében mások is hozzá hasonlóan jártak el.

Összességében megállapítható, hogy a történelmi és a történeti hitelesség szempontjából is felülvizsgálatra és szemléletváltásra kényszerülünk, mert nem igaz, hogy egyetlen 1848-49-es honvéd sem került a cári Oroszországba. Ezért az sem igaz, hogy Petőfinek sem lehetett a cári Oroszországba kerülni.

Hiába erőlteti a politika, pont az tudománytalan és felelőtlen, ha a megtizedelt és ilyen gyéren rendelkezésre álló iratmennyiség alapján, továbbá a való életben előforduló sokféle lehetőség ellenére azt állíttatja, hogy egyetlen 1848-49-es honvéd sem kerülhetett cári fogságba. A volt hadifoglyok visszaemlékezései között tényleg lehetnek túlzások, időnként valótlanságok, de azt állítani, hogy mindenki rosszul emlékezik vagy hazudik, ez meg a másik túlzás.

Az Orosz Föderáció Igazságügyi Minisztériumának hivatalos honlapja 2014. 05.12.-én többek között arról is tájékoztat, hogy S. Petőfi orosz hadifogoly volt. (Ennek alapjait tudomásom szerint nem keresték. Vajon, miért nem?)

Szerintem, amennyiben a költő a cári Oroszországba került, az azért történhetett meg, mert személyi okmányai alapján cári alattvalónak hitték (Petrovics név előfordult náluk), és nem tudták, hogy Alexander Petrovics az Petőfi Sándor. A néveltérés miatt a császáriak sem tudtak (egy ideig, vagy később sem) Petőfi fogságba kerüléséről. Ezért szinte kizárható, hogy titkos megállapodás alapján került deportálásra, mert akkor nem körözték volna még éveken keresztül. Ekkora dupla konspirációra nem gondolok.

(Megjegyzem, hogy: hosszú évtizedekig az orosz kutatók Petőfi nevet kerestek, ők pedig azt nem tudták, hogy a levéltárakban Petrovics néven kellett volna Petőfit keresniük.)

3. Miért is? – Miért is indokolt Petőfi Sándor (Alexander Petrovics) 1849 utáni költészetét kutatni?

Azért van szükség Petőfi Sándor 1849-et követő költészetét illetően szemléletváltásra, mert ha tényleg nem halt meg és tényleg alkothatott, akkor kutya kötelessége mindenkinek, aki ebben szerepet játszhat, hogy nemzeti örökségünk gyarapítása érdekében mindenhonnan előkeressék a költőnek tulajdonított verseket és más jellegű írás-műveit.

Miért is?

Azért, mert költészete mérhetetlen nemzeti kincs, nemzeti örökségünk egyik pillére. Az 1849 előtti első verseit kora arisztokratikus verselésének irányítói fanyalgással fogadták. Mégis utat tört magának, mert a „természet vadvirágaként” a nép nyelvén szólva, csodálatos szóhasználatokat, fordulatokat, rímeket, szellemes hasonlatokat, mesteri képsorokat alkalmazott. Versei többségének cselekménye, története, sodrása van, másoknál pedig a gondolatiság tökéletessége ragadja magával az olvasót. Ami ennél is fontosabb, könnyen érthető nyelvezetével,közvetlenségével az emberek szívét érintette meg. Mindenkinek adott valami nagyon szépet: a szerelmeseknek, a természet kedvelőinek, az érzelmeseknek, a harciasoknak és az elkeseredetteknek is. Hazafias költészete nemcsak megmutatta, hogy az elnyomottak mire vágynak, hanem mozgósító erejével a nemzetet is tettekre sarkalta, hisz kimondta, amit ettől szemléletesebben nem is lehet: talpra magyar!

Nem csoda, hogy pár év alatt írt, mintegy 900 verse egyre népszerűbbé tette, sok versét népdalként énekelték, ill. megzenésítették és az évek során 54 ország nyelvére lefordították.

Eddig azt mondták, Segesvárnál meghalt Petőfi, és azt is mondták, hogy a legjobb Petőfi a meghalt Petőfi. Mi van, ha nem így van? Mi van, ha fogságban tovább alkotott? Mi van, ha igaz, hogy súlyosan megsebesülve mégis fogságba esett, és a világtól elzárva reménytelen helyzetbe került, nehéz életkörülmények között lassan gyógyuló sebeivel és légzőszervi betegségével küszködve, az életéből még hátra lévő néhány évében mégis írt verseket, s ha írt, azok is gyönyörű szépek. Mi van, ha ezeket a megírt verseket részben mégis hazaküldte?

Mi van, ha Szibériában írt verseit és írásait nem kerestük, és mások pedig saját nevük alatt jelentették meg a „petőfies” hangzású és csak az általa ismerhető tartalmi jegyeket viselő verseket, sajnos helyenként hozzátoldották saját gyengébb megfogalmazásaikat is (pl. Zajdner, vagy Armando Lucifero, utóbbi a rímeléssel nem foglalkozó szabad verselést oroszról olaszra fordította). Szerintem Petőfi azért választhatta a szabad verselési stílust, mert ekkor még nem érezte biztosan az orosz rímfaragást, illetőleg az orosz szókincse még bővítésre várt.

Petőfinek még mindig lehetnek-vannak kallódó írásai (Varga család leszármazottai, Dragonov, Tyivanyenko, orosz levéltárak és kutatók, Hadügyminisztérium és intézményei, Néprajzi Levéltár, Magyar Tudományos Akadémia, Magyarok Világszövetsége, stb.). Eddig jóformán csak orosz kutatók aktivizálták ebben magukat, miközben a volt Szovjetunióban sok ezer magyar aspiráns megfordult.

Én arra a Petőfire szavazok, aki – ha 1849-nél tovább élt – sanyarú körülmények között, kiszolgáltatottan sem hagyta el magát és költeményeit tovább írta.

Ismételt véleményem szerint, ha meg lehetett bocsájtani Puskás „Öcsinek”, Bartók Bélának, Szentgyörgyi Albertnek, Karikó Katalinnak és sokan másoknak, akkor ezt Petőfi Sándorral se tegyük másképp.

Szerintem szemléletváltásra van szükség, és igenis kerítsük elő azokat a verseket, amikről sokan suttogva mernek csak beszélni.

Miért is? – Azért is szemléletváltás indokolt, mert előkerültek olyan versek, amelyeket Szuromi Lajos irodalomtörténész világszínvonalúnak s gyönyörűnek talált, és azt mondta, ki más írhatta volna, mint Petőfi. Elhallgatták, amit megállapított. Fuksz Sándor, az MVSZ Petőfi Bizottságának elnöke leírta, hogy voltak grafológusok (köztük cseh nemzetiségű is), akik megállapították néhány versnél, hogy a kézírás Petőfié, de a magyar grafológust megfenyegették, hogy ne terjessze ezt. Arról is ír, hogy ez a grafológus az egyik tudományos levéltárban nem hivatalosan látott egész paksaméta Petőfi kézírású verset, sőt, amit ő vizsgált, az a 75. sorszámot viselte. Engedjék meg a politikusok, hogy ezek előkerüljenek.

Nem kellően bizonyítottan, a múlt század első részében 180 Petőfi kézírású, magyar nyelven írt és aláírt verset hoztak haza Oroszországból, és adtak le a Hadügyminisztériumba, de 1919-ben a versek eltűntek (ha igaz, hogy eltűntek, akkor ez azt is bizonyítja, hogy tényleg leadták).

Célszerű megvizsgálni, nem adták-e tovább elemzésre, vagy levéltári megőrzésre. (Elképzelhető-e, hogy a tudományos levéltárban látott 75. sorszámú vers egyike ennek a 180-nak?)

Kerültek elő további orosz nyelven írt Petőfi versek, ill. olyanokat gyűjtöttek orosz kutatók, amelyeket már népdal formában énekeltek. Ezeknél már alaposabb vizsgálat indokolt részben az eredetiség, részben a valódiság szempontjából.

Saját kézírással 1853-ban írt és aláírt, magyar nyelvű „Rabság, szabadság...” kezdetű versét Magyarország legismertebb irodalomtörténésze (aki több évig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára is volt) és két társa hitelesnek ismerte el, tekintettel a költő aláírására, a vers stílusára és forradalmiságára.

Összességében a szemléletváltás keretében állami vizsgálat elrendelése indokolt valamennyi még felelhető Petőfi Sándornak tulajdonítható vers és más írás előkerítése, majd tudományos elemzése érdekében.

Miért is?

Mert az egész társadalom – a tudósokat is megosztó (vélt és valós) igazság – ezt a szemléletváltást várja és elvárja!

Befejezésül azt mondhatom, hogy Petőfi Sándor ennyi idő távlatából sem hagyja magát.

A költő a kezdetektől őt ellenzőknek keményen megmondta és ezzel üzent is:

S kedvetek ha jön kötődni,

Ugy kapkodjatok felém:

A természetnek tövises

Vadvirága vagyok én.

Budapest, 2022. 11. 25.

Utóirat: A szerző ellenőrzési nagydíjas, és mindig is szerette tudni, hogy mi igaz és mi nem. Az eligazodást segítené a tudósokkal közösen végrehajtott állami vizsgálat.

Kapcsolódó írásunk: