Petőfi és a magyar kollektív tudat (Pasztuha-Tocsek Zénó írása)
„Az öreg Istennek adassék tisztelet, Ki hadszekerén jár magas felhők felett, Megűzi a rosszat lángtollu nyilával, Jókra viszont jót ád két teli markával.”
/Arany János: Buda halála/
Varga Domokos György főszerkesztő minap megjelent terjedelmes esszéjében tette fel a hipotetikus kérdést: miért is vagyon lánglelkű, legnagyobb nemzeti költőnk: Petőfi Sándor, s az ő teteme s szelleme a vélt vagy valós ’mélyállam’ fogságában. Megpróbálkoznánk egy másik gondolatkísérlettel magyarázat gyanánt.
E gondolatkísérlet bevezetőjének szánt Arany-idézet nem véletlen, nem talány. Egyenesen Petőfinkre mutat. Minden magyar Petőfijére, akivel minden magyar, kivétel nélkül – 15 millió – azonosulni tud.
A kora középkor időrendjét az utóbbi húsz évben többen megkérdőjelezték (kitalált középkor). Ebben nem kívánunk állást foglalni, mert ehhez minden egyes vonatkozó ásatásnál jelen kellett volna lennünk, s ennek függvényében minden egyes korabéli okiratot ismernünk kellene. A kérdést így nyitva hagyjuk, és ennek megfelelően haladnánk tovább.
A vélt vagy valós problémás időrend Padányi Viktor munkássága nyomán (ld. Dentumagyaria) – tudta nélkül – úgy nyer értelmet (vagy zavart?), hogy Ő maga három „történeti” ’Csabát’ azonosít a ’kora’ „magyar” történelemben, abban, ahol a fentebb jelzett időrendi problémák talán-talán fennállnak. Nézete szerint a ’csaba’ név(szó) egyfajta köznév, ami mindig a legkisebb – jellemzően a harmadik! – fiút jelenti a kora magyar és (rokon) történelemben. Így a sok kérdőjellel terhelt kora magyar középkorban is.
Miért fontos mindez Petőfi szempontjából?!
Petőfi egy – újkori, XIX. sz.-i – ’csaba’! Egy – jelenleg még – utolsó ’csaba’. Várjuk a legújabbat… Jönni fog! Üzenjük!
Mit jelent ez?
Dömötör Tekla, Ipolyi Arnold, Kandra Kabos számtalan aspektusból vizsgálta a magyar „ősvallást” és a magyar (ős-) kultúrtörténetet. Egy dologgal igazán konkrétan nem számoltak: Petőfi ’nemzeti dalának’ „magyarok istenével”.
Márpedig Petőfi Nemzeti dalát olvasva a ’magyarok istenét’ még élő, létező valóságként éljük meg. ’Neki’ „esküszünk”.
Légből kapott Petőfinél? ’A kisujjából szívta?’ Bizton állíthatjuk, hogy nem.
Egyes nézetek szerint még Kölcsey Himnusza is ’Neki’ szólt, ’Hozzá’ íródott, ahogy élő valóság volt, amikor a kuruc korban is hozzá fohászkodtak.
A „magyarok Istene” a magyar kollektív tudat manifesztációja. Ezt testesíti meg maga Petőfi.
A jelenleg magyarnak nevezett nép és mindenkori rokon népei kollektív tudatának megtestesülése – röviden – a magyarok Istene.
Ez részben, és az írott történelemben: Atilla; kisebb részben, és erőteljesen a székelységnél: Csaba, a mindenkori legkisebb fiú. A székelység kollektív tudata ’Csabában’ testesül meg. A legújabb korban – Trianon után, és traumájának nyomán – az összmagyarság kollektív tudatává is kezd válni.
Azaz Csaba, mint magyarok istene, mint magyar kollektív tudat.
Megmagyarázhatatlan Szent László szerepe. Legenda övezi, ami freskónkban ölt testet, dalokban zeng. Holott nincs annyira kézzelfogható jelentősége a magyar történelemben, mint sok más (későbbi) személyiségnek, mégis különleges tisztelet alanya. Ennek magyarázata, hogy a Csaba és Atilla utáni kornak Ő volt az emblematikus figurája, a Magyarok Istene szerep, a kollektív tudat megszemélyesítője. Legendák és templomi freskók örök XIII.-XV. sz.-i témája Gömörtől Udvarhelyig.
A magyar középkorban Ő volt a magyar kollektív tudat, a magyarok istenének a manifesztációja.
Látni kell, hogy minden kisebb történelmi korszak megalkotta, megszemélyesítette a maga „magyarok istenét”, minden korban áthagyományozódott e szerep egy konkrét történelmi személyiségre. Kellett e kézzel fogható magyarok istene!
Rákóczi Nagyságos Fejedelem, majd talán Kossuth... Bár vele ilyen-olyan indokok alapján szembeállíttatott Széchenyi gróf… mégis a magyaros lüktetésű és szövegű nóták előbbiről, nem utóbbiról szólnak. A magyar néplélek bizonyosan nem csalatik. Bölcs! (De magunknak nem ellentmondva, nem kívánjuk kiélezni ez utóbbi vitát.)
Iméntiek nyomán a vélt konklúzió úgy hangzik, hogy Petőfi Sándor, a lánglelkű költő, minden hajdan volt, és elő, majd leend magyar lelkének megzengője, egyben a magyar kollektív tudat megtestesítője, csúnya magyar szóval manifesztációja, egy jelenbéli Csaba, egy mai Szent László, abban a modern korban, mikor már bőven nem divat sem ’Csabának’, sem ’Szent Lászlónak’ lenni.
István és Koppány, Kossuth és Széchenyi vitára ad okot. Petőfi minden vita felett áll.
Veszélyes lehet – no nem nekünk –, ha egy vitamentes, vitákkal nem övezett személy, egy modern Csaba, egy modern Szent László manifesztálja a magyar kollektív tudatot – a kőkemény jelenben.
A dölyfös magyar egót a legkönnyebb ízekre szedni. De jajj annak, aki az egységes, kollektív magyar tudattal találja szembe magát. Azzal az igazi igazság-, és szabadságkereső ’nyilasi’ mentalitással!
A fehéregyházi síkon nem meghalt, barguzinban ’feltámadott’, vitáktól mentes Petőfi képes a kollektív magyar tudatot egy irányba terelni, ’Csabává’, ’Magyarok Istenévé’ lenni. Ritka történelmi pillanat. De a mélyállam minden egyes szegmense elemeiben tudja, hogy rá – mint a mellérendelő jégkorszaki maradék – ez a legveszélyesebb, és 6000 éves tobzódását – akár egy ’feltámadott’ Petőfi által, de – megállíthatja.
Petőfi utólagos barguzini halálában egyesítheti a magyarságot, vele a jégkorszaki mellérendelő gondolatot, és jajj annak, aki ezzel találja szemben magát – bárki is legyen az.
Kapcsolódó írásunk:
A szóban forgó könyv I. részének közvetlen elérhetősége:
