Naplóbölcsességeim – 74.

74.

Magunkba beszorítottan élünk,

és sokkal kevesebbet beszélünk,

ugyanattól és közösen félünk,

túlélést egyénileg remélünk.

Korábban nem ismert vész zuhant ránk,

nem segítenek gyógyszerek, mantrák,

ráadásul olyan érzés hat ránk,

ha lenne is segítség, nem adnák.

Vagy beadni más céllal szeretnék,

hogy kik is, arról nem szól a refrén,

„legyen a múltunk kitörölt emlék,

ember a Földön csak ritka vendég”.

Elfelejtettünk tiszta tudományt,

évtizedekig ettük a homályt,

építettünk mennél nagyobb hodályt,

cipeltünk nagy fegyverzet rakományt.

Ideje lenne hinni egymásban,

nemzedékek hűséges sorában,

készülni rá, ami jön nem vártan,

boldogulni emberiség várban.