NEM TUDOM VERS, magyarázó függelékkel, I. rész ‒ Gyimóthy Gábor a Rengeteg Rejtélyről
- dombi52
- jún. 28.
- 34 perc olvasás
Gyimóthy Gábor a Titokzatok, Talányok, Tények, de főleg a Rengeteg Rejtély világáról.
(Megjegyzés: az idegen eredetű szavak helyesírásánál az észszerű magyar kiejtéshez igazodtam.)
Nem tudom vers
(Magyarázó függelékkel)
Volt-e tényleg ősrobbanás?
Nem tudom.
Hogy’ keletkezett az élet?
Nem tudom.
Van-e élet más bolygókon?
Nem tudom.
Volt élet a Marson egykor?
Nem tudom.
Hogy’ épült a Nagy piramis? 1
Nem tudom.
Mi lehetett Puma Punku? 2
Nem tudom.
A kőgolyók hogy’ készültek? 3
Nem tudom.
A perui csoda-falak? 4
Nem tudom.
Az olmék óriás fejek? 5
Nem tudom.
Hogy’ készültek a Moaik? 6
Nem tudom.
Egyiptomi gránitvázák? 7
Nem tudom.
És Bálbek kőhasábjai? 8
Nem tudom.
Nandzsing melletti kőbánya? 9
Nem tudom.
Longjú-barlang hogy’ jött létre? 10
Nem tudom.
A gránit „bika-koporsók”? 11
Nem tudom.
Mi lehetett a Szabu-tál? 12
Nem tudom.
A „kőkorsók” Szulavézin? 13
Nem tudom.
A bronz dodekaéderek? 14
Nem tudom.
Mik az UFÓk fönn az égen? 15
Nem tudom.
Van tudata a műésznek? 16
Nem tudom.
Ámde mindezt – most neked megsúghatom
avagy akár hangosan is mondhatom,
ezzel nem vagyok egyedül, angyalom –,
más se tudja és nem csak én nem tudom...
Zollikerberg, 2026 V. 28.
Titokzatok, Talányok, Tények,
de főleg
Rengeteg Rejtély
Az 1-es pontig világos, hogy mit nem tudok és mi az, amit rajtam kívül sem tud senki. Remélem azonban, hogy némelyik talány ezek közül nem marad soká megválaszolatlanul. Talán még én is megérem egyik-másiknak a kiderítését.
A számozott pontok esetében viszont sajnos nem tudom, hogy a „tények” valóban tények-e, azaz, hogy azok mennyire tények? Ugyanis az adataim a világhálón elérhető könyvekből származnak, vagy ugyancsak az ott kerengő videókból, amelyek a könyveknél rendszerint jóval frissebbek. A baj csak az, hogy ezeknek az adatforrásoknak a hitelességét, tudományosságát a gyakran egymásnak ellentmondó állítások erősen kétségessé teszik. Néha nehéz kihámozni belőlük, hogy végül is mi az, ami hihető! Gyakran valamilyen személyes elmélet a videó elkészítésének az indítóoka, amitől aztán gyanús „bizonyítékok” sorakoznak benne. Ráadásul a beszélő szövege – nagyon gyakran – nincs összhangban a videón (sokszor újra-meg-újra) mutogatott képekkel.
1) Innen kezdve azonban nem árt a magyarázat. Mindegyik ősi, nagy piramis csodás építmény, de leginkább a csodák közé tartozik a három gízehi piramis és persze köztük is a „Nagy Piramis”, Keopsz (vagy más nevén Kufu) piramisa a leginkább figyelemre méltó. A másik nagyon nagy piramis – amelyről soha nem beszélnek! – Kefren fáraó piramisa, alig kisebb „kőrakás” Keopszénál. Sőt, miután kicsit magasabban áll, magasabbnak is tűnik, és rengeteg képen, filmen, videón tévedésből azt mutogatják és tekintik Keopsz piramisának. Arról lehet fölismerni, hogy a csúcsán még látható az eredeti, külső burkolat maradványa. Ilyen nincs a Keopsz-piramison.
Hogy főleg – sőt, szinte kizárólagosan – Keopszé játsza a főszerepet, annak több oka is van. Az egyik, hogy benne nagy termek vannak (az egyiket csak a „myón-röntgen” mutatta ki, abba még bele se kukkantottak!), óriási, pompásan megmunkált, gránit hasábokkal körülvéve. Ezeknek a hasáboknak a kibányászása is csoda, a megmunkálása is az (4500 évvel ezelőtt az aranyon és ezüstön kívül az egyetlen fém, ami – úgy, ahogy – szerszámnak volt használható, a puha vörösréz volt!), és a szállítása is az, a közel 800 kilométernyire lévő Asszuánból. További csoda ezeknek a hatalmas tömböknek a fölcipelése és elhelyezése az akkor már egy bizonyos magasságot elért piramis-kezdeten.
Egy másik ok „a π beépítése”. Ha a piramis alapjának körvonalát elfelezzük, akkor annak a hossza úgy viszonyul a piramis magasságához, mint a kör kerülete a sugarához. Tehát – mondják az okosok – az óegyiptomiak „ismerték a π-t”. Hát persze, hogy ismerték, hiszen csak egy kört kell rajzolnom a homokba, arra egy kötelet fektetnem, megmérnem a hosszát és meg kell még mérnem a kör átmérőjét. Aztán egy osztás és kijön a π, mint a két szám viszonya. Érdemes kipróbálni, mondjuk egy 3,5 méter sugarú körrel. A kör hossza 22 méter lesz. Azt elosztom a 7 méteres átmérővel és 3,142...-t kapok. A π pedig 3,141... (Ez ugyanilyen egyszerűen működött volna, bármilyen, óegyiptomi mértékegységgel is.) Az egy ezrelék eltérés sokkal finomabb munkáknál sem játszik szerepet, hátmég egy óriási piramis építésénél.
Igenám, de az okosok azt is állítják, hogy ez a piramisba szándékosan beépített viszonyszám! Mármint a π. Na itt aztán jön egy sor bökkenő. Először is, mi okuk lett volna erre? Hiszen, mint a fönti példa mutatja, ezt a viszonyszámot gyerekesen egyszerű kiszámítani. Semmi esetre sem olyasmi, amivel dicsekedni lehet. Hogy ismerték a π-t az 50. tizedesig? Azt a piramisból nem lehetett volna kiolvasni, sőt, az egyszerű 3,14 század sem „látható” a piramisban, piramison, vagy a piramisból! Ahhoz pontos méréseket kell végezni, hogy kiderüljön. Amikor a piramis elkészült, sima, fehér mészkőlapok fedték. Föl sem lehetett mászni rá! Tehát, nemhogy a piramis magasságát, de a háromszögű oldallapjának a magasságát sem lehetett volna megmérni, valami mérőszalaggal.
A másik bökkenő, hogy egyáltalán nem biztos a pontos π, ami a piramis méreteiböl adódik. A magassága extrapolált, azaz megközelítőleg mérhető méretekből kiszámított érték. Ugyanis hiányzik a csúcsa. Az alapnégyzetének az oldalhossza sem adható meg centiméter pontossággal, pedig a Gúglban úgy van megadva: 230,33 méter! A piramis nem éles gúla, hanem méteres kőkockákból áll. Hogy lehet akkor centiméter pontossággal megadni, hogy hol volt a sarka? Ugyanez vonatkozik az oldallapok rézsűszögére, amely a másik adat, melynek pontos értéke lényeges a magasság meghatározásánál. Nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy a Gúglban található méretek azért olyanok, amilyenek, hogy számolgatásukkal kegyetlenül pontosan jöjjön ki a π!
A Nagy Piramisba rengeteg adatot (rengeteg csodát!) magyaráztak bele. A számmisztika valósággal táncolt örömében. Ehhez csak annyit, hogy különböző méreteket ismernek „egyiptomi hüvelyknek” és „egyiptomi könyöknek”. És a piramison és belsejében rengeteg méret mérhető. Csak ki kell keresni a megfelelő méretet, amit aztán a megfelelő hüvelykkel vagy könyökkel kell addig szorozgatni, amíg az meg nem felel Földünk valamilyen méretének (ezt természetesen mai, metrikus mértékegységeinkkel is meg lehet tenni), és a számmisztikusok bukfencezhetnek a gyönyörtől. Azonban van még egy összefüggés, amely tényleg „benne van” a piramisban. Ha a piramis négy oldallapjának területét elosztjuk az alapterülettel, Fí-t, azaz ɸ-t kapjuk meg, ami 1,618..., az aranymetszés arányszáma. És ez pontosan így is van, csakhogy ez nem „külön csoda”! Minden négyzetalapú, szabályos gúla, amelynél az alapkörvonal hossza úgy aránylik a kétszeres magassághoz, mint a körkerület az átmérőhöz, ezzel a szép viszonnyal van megáldva (akár tetszik neki, akár nem).
Szerény véleményem, hogy a beépült π egyáltalán nem szándékos, hiszen akkor azt a többi nagy piramisnál is megpróbálták volna elérni. Inkább azt hiszem, hogy fél oktaéder alakú gúlát akartak csinálni, de az nem sikerült. (Az oktaéder – ha a golyót nem tekintem – egyike az öt „legszabályosabb, mértani testnek” és a fele gyönyörű gúla.) Keopsz piramisának építését három nagy piramis előzte meg, ha Dzsószer lépcsős piramisát nem számolom. Mindegyiket valószínűleg Sznofru építtette, aki valószínűleg Keopsz apja volt. És a három közül – megint csak valószínűleg – a „Törtfalú” piramis volt az első. Alsó fele oldallapjainak dőlészöge (tehát ahogy elkezdték építeni) mindössze 5’ 16”-nyire tér el a fél oktaéder oldallapjainak dőlésszögétől. (Ez az – a rézsűszögnek is nevezett – szög, amelyet a piramis oldallapjai a vízszintessel zárnak be.) 6’ lenne egy tized fok! Nem gyanús ez iszonyúan? A Keopsz piramis rézsűszögénél a Kefren piramis rézsűszöge már meredekebb, amitől „hegyesebb” piramis lett belőle és már jobban megközelíti a fél oktaéder alakját! A Keopsz piramis rézsűszöge: 51 fok, 50’, 34’’. Mondanom sem kell, hogy ez a nagyon pontos adat is a piramis többi méretének a „megadásából” következik, amelyeket nagyon pontosan úgy „mértek”, helyesebben úgy határoztak meg, hogy a π kegyelenül pontosan legyen kiolvasható belőle. A Kefren piramisé: 53 fok, 10’. Ez a dőlésszög a fél oktaéder esetében 54 fok, 30’ lenne. Nem hiszem, hogy ez a meredekítés a Keopsz dőlésszögéhez viszonyítva, ne lett volna szándékos. És ez már csak 1 fok 20’-nyire tér el a fél oktaédertől, amit talán „megcéloztak”. De egyáltalán nem biztos, hogy ebben igazam van. Ugyanis Mikerínosz piramisának rézsűszöge megint csak 51-52 fok (nem lehet pontosabban megadni, mert a piramis nem egészen szabályos), pedig azt harmadikként építették a három nagy, gízehi piramis közül. Ám lehet, hogy ott inkább a Keopsz-piramis „stílusának” utánzása volt a fő cél.
Végül pedig fontos hangsúlyozni, hogy a Keopsz-piramisnak hatalmas piramis elődei is voltak. Tehát ne itt kezdjük az építésére, vagy a fölépíthetőségre vonatkozó ámuldozást. A hatalmas elődök: Ddzsószer fáraó lépcsős piramisa, a „Törtfalú” piramis, a Mejdúmi piramis és a „Vörös” piramis. Ami pedig a vele kapcsolatos belemagyarázásokat illeti, azok egytől egyig bődületes baromságok! Nem azért baromságok, mert én mondom, hanem mert baromságoknak kell lenniük, abból az őrült egyszerű okból kifolyólag, hogy bármilyen célból építették is (sokan kétségbevonják, hogy fáraó-sírnak szánták), sima kőfelülettel zárták le, amit véglegesnek szántak, és véglegesnek tekintettek. Egyáltalán nem azért építették, hogy a távoli utókorban, colstokkal méricskélő egyének mászkáljanak benne és azok a méreteket össze-vissza kerekítve, szorozgatva, osztogatva, mindenféle világcsodáját állíthassák az eredménekről! Nem azért zárták le, hogy azt valaki kinyissa! Nem volt rajta ajtó, kapu, bejárat! Akkor pedig miért rejtettek volna bele olyan adatokat, amelyekről, mai állítások szerint – titokzatos módon – tudomásuk volt, vagy kellett, hogy legyen?! A múmiájikat sem azért balzsamozták és fáslizták agyon az örökkévalóság számára, hogy azokat mi most szétszedjük és megpróbáljuk kicsalni belőlük a DNS-eiket és hogy vizsgálgassuk esetleges betegségeiket... És a piramis nem „gép”, nem „erőmű”, nem idegen lények számára „rezgéseket leadó” műszer, vagy adóállomás, nem vevő, amellyel idegenek jeleit foghatjuk, hanem egy – bár sok szempontból csodálatos – közönséges kőrakás, mint ahogy kevésbé csodálatosak, de ugyancsak bámulatosak „elődei” is, később pedig „utódai” is: Kefren és Mikerínosz piramisai. Hogy vajon a „myon-röntgen” által fölfedezett, óriási üregben mégis valamit az utókor számára rejtettek volna el? Nagyon-nagyon nem hiszem, de akkor, ha ilyesmiben hiszünk, nem vajongatni kell, hanem odamenni, kinyitni és megnézni! Ez már csak azért is fontos lenne, hogy elmúljon, vagy legalábbis enyhüljön a belemagyarázkodási őrület. És lehet, hogy ott nyugszik a fáraó múmiája, esetleg a tutankámoni aranykincseknél is gazdagabb kincs-körítékkel. Engem az üres, nagy terem, az üres szarkofággal erősen emlékeztet valamire. Azt hiszem Ausztráliában él egy madár, amely valamilyen föltűnő helyen épít fészket. A fészek messziről látható és az is látszik rajta, hogy teljesen üres! A cseles madár tulajdonképpeni fészke az üres fészek alatt van, rejtett, oldalbejárattal...
Viszont visszatérek a lényegre: hogyan építették a Nagy Piramist? Hiszen az, amit eddig írtam, csak elkalandozás volt. A Keopsz piramis és hangsúlyozottan Kefrené is, sőt a hatalmas előd-piramisok is, nagy kőkockákból állnak, amelyeket nem lehet emberi erővel egyszerűen fölemelni és egymásra rakni, majd – az egymásrarakás előtt – egyre magasabbra cipelni, ahogy épül a piramis. Azokat valahogy csúsztatva kellett vonszolni, vagy esetleg fahengereken görgetni. Csakhogy ehhez sima, kemény és nem túl meredek felület kell. Voltak olyan elméletek, melyek szerint rámpát csináltak, amin aztán a köveket vonszolhatták volna. Ám azt nem lehet homokból csinálni, ráadásul a piramis emelkedő emeletei miatt, folyton hosszabbítani kellett volna, hogy ne kelljen egyre meredekíteni, tehát, hogy megmaradjon az az emelkedése, amelyen a kővonszolás még lehetséges. Ez állandó rámpa-építést jelentett volna, és mert a nem túl meredek rámpa tömege (térfogata) végül nagyobb lett volna, mint a kész piramisé, nehezen elképzelhető, hogy ilyen utat választottak volna, amelynek mellesleg semmilyen megmaradt nyoma sincs.
Egy másik elmélet szerint a rámpa maga a piramis volt, amelynek a széle csigavonalban emelkedett és azon körbe-körbe, szépen föl lehetett volna vonszolni a köveket. Nem rossz elmélet, csak éppen semmi sem utal ilyen csigavonalra a jelenleg látható piramison, piramisokon, pedig a végső, szélső köveket is azon kellett volna, csak azon lehetett volna fölvonszolni. Elképzelhetetlen – hogyha lett volna ilyen csigavonal-rámpa – hogy azt utólag valahogy eltüntették, mert szégyellték, hogy csak ilyen ravasz trükk bevetésével tudtak piramist építeni. Ez márcsak azért is valószínűtlen, mert a kész piramist sima kőlapok fedték. Az alatt nem látszott volna a nagy kőkockák csigavonala.
További rejtély, hogy a kőkockák faragásakor rengeteg kőtörmeléknek kellett keletkeznie, mégpedig a közelben, mert a kőfejtő is a közelben van. A kőbánya falából nehéz a köveket már kocka formában kifejteni. Hova lett a lefaragott kőhulladék? Elszállitották volna valahova messzire? Az külön- és nem kis munka lett volna. Könnyen lehet – ilyen elmélet is létezik –, hogy a piramisok csak kívülről tűnnek szép, nagy kőrakásoknak, belül – ahol csak lehetett – a kőtörmelékkel töltötték ki a teret.
Érdemes még megemlíteni a harmadik gízehi piramist, Mikerínoszét. Jóval kisebb ugyan a másik kettőnél, de a kezdete (alapja) meglehetősen magas szintig, nem mészkőből, hanem nagy gránit tömbökből áll. Ha valaki nem tudná, a mészkő és a gránit megmunkálási lehetőségei nagyon különböznek. Egy kis hasonlat: csak egy bugylibicskám van, és az első esetben ki kell vágnom vele egy két centiméter vastagságú mogyoró cserjét. Ez lenne a mészkő megmunkálása. A másik esetben ki kell vágnom vele egy bükkfát, amelynek a törzse húsz centiméter átmérőjű. Ez lenne a gránit megmunkálása...
Igen, a Mikerínosz piramis jóval kisebb, csakhogy ha egy 3-4 tonnás kőkockát föl tudok cipelni 10-15 méterre, akkor azt 100-120 méterre is föl tudom cipelni... Megfordítva: 3-4 tonnás kőkockákat 10 méter magasra sem egyszerű följuttatni!
Olyan elmélet is létezik, melyszerint a piramisok nem is faragott mészkő tömbökből állnak, hanem betonszerű, öntött kőkockákból. Franciaországban létezik egy geopolimér intézet, melynek elnöke Joseph Davidovits 2002-ben különböző mű-mészkő kockákat önttetett, olyan anyagokból, amelyekből Gízeh környékén rengeteg létezik, mint például sziksó (nátriumkarbonát), nátron (egész sivatag létezik belőle) és persze mészkő törmelék. És olyan eszközök segítségével, amilyeneket az óegyiptomiak ismertek és használtak. Az öntőforma fadeszkákból állt, amelyet négy óra után szedhettek le a kövekről, és azokon nem látszott a faerezet, a deszka lenyomata. Viszont teljes megkeményedésük (ahogy mondja, a hideg Észak-Franciaországban) három hónapig tartott, mert száradással járt. Ám ez a forró Egyiptomban sokkal gyorsabban történhetett volna meg. Különböző méretű és felületi-durvaságú köveket öntöttek. Az egyik 4,5 tonnás volt, de voltak kisebbek is, 1,3 tonnássak. E köveket – állítólag – nem lehet megkülönböztetni a piramisok kőkockáitól.
Hát ha ez így van, akkor nem kell csodálkoznunk az építési módszeren: a kőkockák anyagát vödrökben vihették föl és önthették helyben a tömböket! És nem kellene azon csodálkoznunk, hogy a környéken nincs (lefaragott) kőtörmelék, hiszen nem is faragtak követ! Továbbá nem kellett volna legalább 200 éve azon törnünk a fejünket, hogy vajon hogy’ került az a rengeteg, nagy kő egymásra, több mint 140 méter magasságig!
Csakhogy nem vagyok biztos benne, hogy az öntött kövek a valódi kövektől annyira megkülönböztethetetlenek lennének, hogy évszázadok óta ne lett volna valaki, aki rámutatott volna a turpiságra. Vagy ha ilyen eddig tényleg nem volt, hogy ne lenne ma olyan hiteles (tudományos) módszer, amivel pillanatok alatt ki lehetne mutatni, hogy terméskövekről, vagy műkövekről van szó...
Tehát marad, amit a versemben állítok, nem tudom (nem tudjuk!), hogy hogyan építették a piramisokat. Nem csak a nagyokat, de még az olyan viszonylag „nyeszletteket” sem, mint Mikerínosz piramisa...!
2) Mi lehetett Puma Punku? (Pumapunkunak is írják, jelentése: puma kapuja.) Bolíviában, 3800 méter fölötti magasságban található romok, nem messze a Tivanaku kultúra maradványaitól, de mintha e két kultúra nem tartozna össze. (Megjegyzés: az általam itt Svájcban megmászott, legmagasabb hegycsúcs kicsit magasabb 3600 méternél...) Nagy kőtömbök hevernek ott össze-vissza, mintha az rombolás eredménye lenne. Vagy mintha valami épülőben, készülőben lett volna, amit hirtelen abba kellett hagyni. Néhány teljesen egyforma, furcsa alakú kőtömb miliméter pontossággal azonos méretű. Jellegzetes sok, egyforma H-alakú kőtönb, amelyek rendeltetése – „mihaszna” alakjuknál fogva –, különösen töprengető. Nem lehet tudni, hogy kik építették, mikor és miért. Elméletek persze hemzsegnek, de annyira csupán csak találgatáson alapul mindegyik, hogy egyiket sem érdemes megemlíteni. A kőtömbökből túl kevés van ahhoz, hogy belőlük – mondjuk a Mesterséges Értelem segítségével képzeletben – észszerű épületeket lehetne összerakni. Sem haszonépületet (raktárt, lakóházat), sem vallásos célra használt épületet (valamiféle templomot) nem lehet a tömbök alakja alapján elképzelni. Itt is – mint rengeteg más ősi kőépítmény esetében – fölmerül a megmunkálás kérdése. Biztos hogy a készítőiknek legföljebb bronz szerszámai voltak, amelyekkel nagyon nehéz (mondhatjuk: lehetetlen) olyan szögletes bemélyedéseket, pontos, keskeny hornyokat, vagy fúratokat csinálni, mint amilyenekkel tele vannak az ott heverő kövek. Ezért aztán itt is szóba került, hogy a kövek nem faragványok, hanem öntvények. És ebben az esetben, úgy tűnik, erre bizonyítékok vannak. Igaz, hogy nem fényesre csiszolt kövekről van szó, és emiatt nehezebb megkülönböztetni a valódi követ a műkőtől, de nekem mégis rém furcsának tűnik, hogy erről ma még vitatkoznak és még mindig nem állapították meg egyértelműen, hogy mi az igazság.
Miután egy éves kőfaragó inaskodás áll mögöttem, abból, amit a videókból láttam, biztosra veszem, hogy öntvények, és nem faragott kőelemek. Egyrészt a több kőelem miliméter pontossággal azonos méretei, másrészt pedig olyan részletek a köveken, amelyeket nemhogy bronzvésőkkel és kézi munkával, de modern szerszámokkal és gépekkel is nehéz, nagyon nehéz lenne elvégezni, elég bizonyíték az öntvényekre. Sajnálom, hogy nem jártam ott személyesen és nem láthattam e köveket közelről, de mondom, ezesetben elég sokat láttam a videókon a meggyőződésemhez: nyugodjunk bele, Puma Punku kőcsodái (talán nem mindegyik) öntött műkövek, úgynevezett geopolimérek.
Ha az összevisszaság rombolás eredménye lenne, akkor nagyon valószínűtlen, hogy azt emberek követték volna el. Ledöntögetni valamit ugyancsak nagy munka, hát még széthordani a ledöntögetett kőtömböket. A szándékosan lerombolt épületeket rendszerint tűzzel pusztították el. Itt tűznek nyoma sincs. Egy elmélet szerint a nem messze lévő, óriási Titikaka tó valamikor még sokkal nagyobb volt és ha abba belezuhant volna egy kisbolygó, a tóból kilöttyenő vízár végezhetett volna olyan pusztítást, amilyet Puma Punku romjai mutatnak. Lehetséges. 40-50 méter átmérőjű kisbolygók őrült pusztítást tudnak végezni, mint láttuk a Tunguzka vidékén, vagy Cseljabinszknál.
Egy elméletre szeretnék kitérni, amely (nem csak Puma Punku esetében) időnként előtörő rögeszméje valakiknek: „Az épületeket a csillagok állása szerint építették”. Eltekintve attól, hogy a romok alig mutatnak „valamilyen” állást, honnan tudja az illető, aki szerint Puma Punkut – ha jól emlékszem – 17 000 évvel ezelőtt építették, hogy akkor milyen csillagok és hol álltak, amelyek állása szerint valakiknek gusztusa támadhatott volna épületeket elrendezni? A csillagok – noha „álló csillagok” címen futnak – tényleg futnak, és bár emberéletkorok mértékében nincs szemmel látható elmozdulásuk, 17 000 év alatt egy olyan alakzat, mint a Göncölszekér, teljesen fölismerhetetlen csillagképpé zilálódik szét. A másik dolog, amit ezek a „csillagok állása szerint működő” elméletszülők nem gondolnak meg, hogy rengeteg csillag van! Mai ember (sajnos már nem csak a városokban), ha fölnéz az égre, még lát néhány csillagot. Például – ha szerencséje van – látja a Göncölszekeret. Gyerekkoromban, ha fölnéztem a falunk fölötti égre, nagyon kellett keresgélni ezt a csillagképet, mert annyi csillag ragyogott, és azt olyan fényesen tették, hogy a Göncölszekér szinte fölismerhetetlenül tűnt el közöttük. És ez nem túlzás! Hogy micsoda csillagragyogás lehet Bolíviában 3800 méter fölött, azt elképzelni se tudom. Na most akkor, rettentően szeretném tudni, hogy ott milyen feltűnő csillagkép volt látható 17 000 évvel ezelőtt, amelynek alakjára valakinek eszébe jutott az épületeket elrendezni? Szóval, ez nyílt és súlyos marhaság, mint ahogy például az is, hogy a gízehi piramisok állását az Orion csillagkép alapján határozták meg.
Egy másik, újra meg újra előretörő mese, hogyha valamit a kőépületek, vagy a kőmegmunkálás esetén nem tudunk megmagyarázni, hogy azt a Földre tévedt, más bolygóról származó értelmes lények („istenek”) csinálták. Itt az első bökkenő, hogy – szerintem – a csillagok közötti utazás, az őrületes távolságok miatt lehetetlenség. És pedig nemcsak ma az, hanem minden elképzelhető technikai fejlődés után is az marad! Ennek az egyszerű és szomorú következménye az, hogy más bolygón sem sikerült odáig fejlődni – mégha miliárd évvel előttünk járnának is – hogy onnan ide tudtak volna jönni!
A másik súlyos bökkenő – hogyha valamilyen csodalényeknek (isteneknek) sikerült volna legyőzniük a lehetetlenséget –, hogy idejöttek volna fölépíteni egy „Puma Punkut” (a perui csoda kőfalakat, megcsinálni a húsvétszigeti kőmukikat, a kosztarikai kőgolyókat, a bálbeki kőhasábokat, stb., stb., stb.) és utána maguk mögött semmilyen egyéb nyomot nem hagyva, elmentek – vagy visszamentek – a fenébe??? Mindezt esetleg csupán csak azért, hogy legyen okunk az évszázadokig tartó ámuldozásra és bámuldozásra?
Persze vannak, akik nem külbolygókról idetévedt istenek mesterkedését látják mindebben, hanem egy előttünk már létezett, de aztán letűnt, nagyon magasan fejlett társadalom tevékenykedéseit. Itt is az a kérdés, hogyha létezett volna is ilyesmi, hogy lehet az, hogy semmi más nyomuk nem maradt?
Ha ilyesmi létezett, mikor létezett? Nagyon valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen, hogy a Vénuszon már egy miliárd évvel ezelőtt működött egy olyan civilizáció, mint a miénk ma. Onnan idejöhettek, az nem csillagközi utazás, hanem csupán bolygóközi, amilyenre hamarosan mi is képesek leszünk és átruccanunk a Marsra.
(A bolygóközi és csillagközi utazások nagyságrendbeli különbségének szemléltetésére előszedem kedvenc homokszemes példámat: képzeljük el, hogy egy homokszem egy kilométernyi távolságot jelent. Továbbá, hogy egy köbmiliméterbe tíz homokszem fér bele (ez nagyon finom homok!). Akkor egy köbcenti homok 10 000 szem, egy köbdeciméter homok tízmilió homokszem, és 60 milió homokszem lenne egy 10x10 centiméter alapú, 60 centi magas homokoszlop. A Mars, ha közel van hozzánk 60 milió kilométernyire van. Ezzel szemben egyetlen egy nyomorúságos fényév 9,5 – mondjuk kerek számmal – tízbilió kilométer. Ez a homokszemes példám alapján 1000 köbméter homok lenne, azaz, egy tíz méter élhosszúságú homok-kocka! Tessék nyugodtan utánaszámolni. Remélem érezhető a különbség, különösen akkor, ha a bolygó, amelyen fejlett civilizáció tombol – ahonnan idejöhetnének, ha tudnának –, nem egy, nem tíz, nem száz, hanem ezer fényévnyire lenne! Ez az ezer fényév Tejútunk átmérőjének csupán egy százaléka, szóval az ott szinte a szomszéd csillagunk lenne...)
A Vénuszon aztán sajnos elromlott az éghajlat és ott ma a pokol uralkodik. Tehát a bökkenő ott van, hogyha a földi kőcsodákat nézegetjük, kiderül, hogy azok legföljebb néhány tízezer évesek lehetnek, semmi esetre sem néhány százmilió, vagy akár egy-két miliárd évesek. Akkor pedig a vénusziaktól (ha egyáltalán léteztek volna) nem származhatnak. Ott talán már 500 milió éve nem létezhetett élőlény.
Hasonló baj van a minket „jóval megelőző, fejlett civilizációval”. Mennyivel előztek meg minket? Egymiliárd évvel? Akkor nem származhatnak tőlük az – esetleg – néhány tízezer éves kőcsodák. Ha meg százezer évvel ezelőtt léteztek, akkor miért nem maradt meg tőlük semmi, de semmi a kőcsodákon kívül, feltéve persze, hogy azokat ők csinálták?
Tehát, mindent összegezve, Puma Punkuról nem tudunk mást, mint hogy létezik...
Az alábbi videó címe: „Végre megoldódott Puma Punku rejtélye”. Erről persze távolról sincs szó! Ilyen egy tipikusan rettenetes videó: rengeteg fölösleges duma, tele ismétlésekkel. Rengeteg mellébeszélés és a szöveg – jellegzetesen – soha nem arról szól, ami a képen éppen látszik! Ugyanazoknak a képeknek az ismételt mutogatása! Összekeverése a Tivanaku kultúra maradványairól készült képekkel. És a szöveg is félreérthetetlenül azonosnak tekinti a két kultúrát, közben folyton bizonyítékokat hoz föl, amelyek esetleg arra mutathatnak, hogy a két kultúrának van valami köze egymáshoz (valószínűleg semmi közük sincs egymáshoz). Szinte ijesztő, hogy a szövegnek és a képeknek sincs semmi köze egymáshoz. A „Napkaput”, amely valószínűleg a Tivanaku kultúra műve, legalább tizenötször mutatja be a videó, anélkül, hogy egyszer említené a szöveg, mi az, amit látunk! A videó végefelé hosszabban van szó a Napkapuról, de akkor véletlenül sem látszik az, amiről szó van! A leglényegesebbet a Napkapuról meg sem említi, ugyanis azt, hogy a belefaragott figurák őrületesen hasonlítanak a maja, azték, azaz középamerikai stílushoz, pedig az onnan sokezer kilométernyire van!
A videó kétszer is bemutat egy állóképet a Napkapuról, amelyen nem a kapuról van szó, hanem arról, hogy Puma Punku kövei 1400 évvel ezelőtti geopolimérek! Erről a szövegben egy büdös szó sincs! Kétszer is bemutatnak egy rajzot, amelyen mintha vörös házak lennének föntről nézve. Szó sincs arról, hogy az mi, és mi köze van Puma Punkuhoz? Aztán látni, amint egy nő, valószínűleg laboratóriumban, egy pohár méretű üvegben zöld trutymót piszkál... Az vajon mi? Gyanítom, hogy ott a geopolimérekről kellett vona szólni. Édes pofa a szöveg, amikor arról beszél, hogy „kísérleti régészek” azt állítják, hogy a kövek megmunkálása nem boszorkányság, csak „kalapácskövek” kellenek hozzá (ezek öklömnyinél nagyobb, gömbölyded kövek, amelyekkel más köveket lehet paskolni, ha az embernek nincs okosabb dolga), „kővésők” (ilyet még életemben nem láttam!), „homokdörzsölés” (az vajon mifene? Szereti a homok, ha dörzsölik?) és persze idő! (Ezek a „kísérleti régészek” nem sikerültek. Valódi régész egyikükből sem lett...) A szöveg ezt a marhaságot kétszer is elmondja (mintha a marhaság egyszer elmondva nem lett volna elég nagy...). Jujjj, de szeretnék látni egy ilyen kísérleti régészt, aki nekem ezekkel az eszközökkel egyetlen egy kis belső derékszöget farag, mondjuk andezitba! A homokdörzsölést már kegyesen elengedném neki, ha sikerül a faragványa... Közben, mindjárt a videó elején látni egy lényeges részletet, amiről – persze – nincs szó a szövegben. Egy követ úgy vágtak ki (bár szerintem öntvény), hogy abba csak föntről lehetne egy trapéz keresztmetszetű követ belecsúsztatni. Azt a követ, noha a bevágás oldalt nyitott, oldalirányban nem lehetne kihúzni. Fa-megmunkálásnál ezt hívják fecskefarok illesztésnek.
A lényeget öt perc alatt lehetett volna bemutatni és elmondani. A videó eredetije amerikai (ezért mondogat a magyar beszélő folyton és minden ok nélkül Puma Pankut!) Érdemes figyelni a néhány kövön bemutatott, lépcsőzetes mélyedésekre, amelyeket teljesen egyértelműen díszítésnek szántak. Erről a szöveg nem szól. Azt is érdemes megfigyelni, hogy a rengeteg, ott heverő, egyforma kőből megpróbáltak a Műész segítségével épületeket összeállítani (ezek a szürke képek). Azokon is teljesen egyértelműen látszik, hogy értelmetlen, hasznavehetetlen épületek lennének. A szöveg erről is mélyen hallgat, pedig az egész videónak ez lehetett volna az egyik, leglényegesebb következtetése! Ugyanis ez arra mutat, hogy nem kész épületek romjait látjuk, hanem olyasmit, amihez még nagyon sok, egészen másformájú kő kellett volna, hogy abból értelmes, valamire használható dolgot lehessen fölépíteni... Mégis érdemes végignézni a videót, mert itt-ott fontos adatokra lehet bukkanni benne. Például itt hallok először homokkőről! Az összes többi videóban, amit eddig láttam, csak gránitról és andezitról beszélnek. Sajnos sok videókészítőnek, mert nem szakember, ami kő, az gránit...
3) Kosztarikában (nem látom be, hogy ezt miért ne írjam magyar kiejtés szerint) kereken háromszáz kőgolyót találtak eddig. A legkisebbek csak néhány centiméteresek, a legnagyobbak átmérője két és fél méter. Ezeknek a súlya eléri a tizenöt tonnát. Néhány mészkőből, homokkőből van, de a legtöbbjük gránit. Eltekintve attól, hogy a gránit megmunkálása önmagában csoda, ott, ahol a golyókat találták, a környéken sincs gránit. A golyók rendkívül pontosak. A nagy, méteresnél nagyobb golyókon, a szabályos gömbtől – ha jól tudom – csupán miliméteres eltéréseket mértek. Kik csinálták? Mikor csinálták? Hogyan csinálták? Miért csinálták? Jó, az utolsó kérdés azzal válaszolható meg, hogy valószínűleg vallásos okból. Abból kiindulva, hogy az emberiség a fő energiáját és legjobb tudását mindig csak két dologra pazarolta: egymás lemészárolásához alkalmas fegyverekre és vallásos célokból és célokra emelt épületekre. Gondoljunk az atombombára és az elképesztő katedrálisokra és bazilikákra.
Valószínű, hogy a „golyók vallása” kicsiben kezdődött. Valaki talán imádkozott valamilyen istenhez – a legvalószínűbb, hogy a napistenhez –, és imájában valamit kért tőle, sőt, talán meg is ígérte egy golyó elkészítését, ami így fogadalmi tárgy lehetett, ajándék napistennek. Néhány centiméteres golyókkal kezdődőhetett. Azoknak az elkészítése se könnyű dolog, kemény kőből, nagy pontossággal. A nagy golyók esetében talán már egy egész falu kért a napistentől, mondjuk esőt, és ha megkapta, legyártották a golyót. Vagy megfordítva, a golyóval próbálták kiengesztelni a napistent, aki súlyos aszályt zúdított rájuk, vagy árvizet. Ez elképzelhető válasz lenne a miértre, de a kik? Mikor? És hogyan? ‒ megválaszolatlan marad... Természetesen itt is fölmerülhet a gyanú, hogy nem valódi kövekről van szó, hanem valamiféle geopolimérekről. De ez több okból is valószínűtlen. Lehet, hogy egy bizonyos követ egy bizonyos geopolimér a megkülönböztethetetlenségig tud utánozni (mint esetleg a nagy piramisok mészkő kockáit), de a fönt fölsorolt kőfajták mindegyikét biztos nem lehet geopolimérekkel „hamisítani”! A másik ok rém egyszerű: amíg egy kőhasábhoz öntőformát csinálni gyerekség, pontos gömbhöz csinálni ilyesmit rettentően nehéz lenne. Ezenfelül egy tizenöt tonnás kőgolyó öntőformája talán húsz, vagy akár harminc tonna súlyú is lehetne... Tehát a kőgolyók terén sem tudunk semmi lényegeset.
4) Kőfalak Peruban. Amit Kuzkó mellett Szakszajhuamánnál, Olantajtambónál és Macsu-Picsunál látunk (a neveket szigorúan a kiejtésük szerint írom, magyarul!), az hatványozottan elképesztő! Ilyen kőfalakat csak varázslattal lehet építeni! És ezt nem tréfából mondom! És ha valaki azzal a (szerintem) marhasággal jön, hogy azok a falak egy régen előttünk létező kultúra alkotásai, akkor meg kell magyaráznia, hogy vajon egy „régen előttünk létező kultúra” mitől tudott varázsolni??? Ugyanis, ha valami lehetetlenséget nem mi csináltunk (vagy az egy-két ezer évvel előttünk élt elődeink), akkor az az előttünk akárhány évezreddel élő kultúra számára is lehetetlenség lett volna, hacsak nem tudott valóban varázsolni! A falak nagyon kemény kövekből állnak, andezitből, gránitból, amelyek tűzhányók által kiöklendezett anyagok (az andezit az Andokról kapta a nevét), tehát nem olyan gyerekesen könnyen megmunkálható kövek, mint a homokkő vagy a mészkő. A „gyerekesen könnyen” persze viszonylag értendő. A vicc ezekben a kőfalakban egyrészt az, hogy nem síkoldalú, derékszögű hasábokból állnak, mint amilyen a tégla, hanem mindenféle alakú és méretű kövekből, amelyek azonban ijesztő pontossággal illeszkednek egymáshoz, ahogy mondják: késpengét sem lehet közéjük dugni! Másrészt pedig, hogy a kövek hatalmasak, soktonnássak, olyanok, amelyeknek nem csak a megmunkálása és a falakba illesztése, hanem a kibányászása és a – részben – nagy távolságokra szállítása is csoda!
Hallottam olyan elméletről, mely szerint az inkák (vagy az elődeik) kitaláltak valamilyen növényi trutymót, aminek segítségével a kőfelületeket meg tudták puhítani, és azok olyan jámboran lágyak lettek, mint mondjuk a csokoládé fagylalt. Nagy marhaságnak tartom, de mondjuk, hogy nincs igazam. Akkor mi az, ami ezzel a lágyító anyaggal megoldódott volna? A kőfelületek megmunkálása (ilyen csodaanyag használatára, egyébként semmilyen jel nem mutat), de se a kibányászás, se a szállítás, se a többi kő közé való beilleszés nem oldódott volna meg. Hiába tudom a követ könnyen megmunkálni, egy tíztonnás tömböt tízszer (vagy hússzor, vagy sokkal-sokkal többször) kellene a többi közé rakni, kivenni faragni rajta, újra belepróbálni és ezt addig csinálni, illeszteni, amig az olyan pontos nem lesz, mint amilyenek ezek a perui falak! Tessék ezt megpróbálni kis, öklömnyi kövekkel! Vagy, hogy még sokkal könnyebb legyen, marharépából faragott „kövekkel”, amelyek alakja hasonlít a perui falak köveihez. Hihetetlen gyorsan derül ki a föladat iszonyú nehézsége!
Miért csinálták hát ezeket a falakat így? Három oka lehetett. Az egyik, hogy sokkal több munka lett volna szabályos és egyforma méretű hasábokat faragni. A másik ok, hogy a kövek így szinte egymásba kapaszkodnak és sokkal kevésbé zilálódnak szét földrengés esetén (ami ott nem ritka!), mint a szabályos hasábok. A simán egymásra rakott kövek könnyebben szétcsúszkálhatnak. A harmadik ok az én elméletem (lehet hogy nagy marhaság!), nem csak Peru esetében, hanem szinte az összes többi talányos esetben. Azért csinálták – és azért úgy, ahogy csinálták – mert volt valamilyen módszerük, amivel ezek a munkák, amelyek előtt mi értelmetlenül bámulva állunk, nem estek nehezükre.
De ne gondoljuk, hogy hasábalakú köveket nem tudtak faragni. Tudtak és faragtak is. És még valmit tudtak, ami még az óriási, „alaktalan” és pontosan illeszkedő köveknél is sokkal elképesztőbb. Képzeljünk el egy függőleges falat, mondjuk lágy viszaból, amibe egy hasábalakú tárgyat tudunk belenyomni, és utána azt a tárgyat ki is tudjuk venni. Marad a helyén egy pontos és szabályos üreg, amelyből kivettek egy hasábalakú tárgyat. Pontosan ilyen üregeket, „hasábhiányokat” látni az olantajtambói kőbányában! Azokat a hasábokat úgy, hogy ilyen üreg maradjon a helyükön, csak kivarázsolni lehetett! Mert nehéz elképzelni, hogy ezeket az üregeket azért faragták így, hogy az utókor bambán elképedve bámuldozzon előttük! Viszont kétségtelen, hogy még sokkal nehezebb elképzelni, hogy onnan tényleg egy hasábalakú követ varázsoltak ki, amelynek a helye szép, sima, szabályos falú és hátfalú „hasábhiány” lett! Ilyesmit, ha fölül nyitott, sajtból, vagy marharépából lehet csinálni, mert, az oldalt és alul elvégzett bevágások után, késsel a hasáb mögé tudunk nyúlni, De ez lehetetlen, ha az üreg fölül is zárt és a hiányzó hasáb-üregnek a fedő felülete is látható (és mégcsak nem is marharépából van, hanem kőből)...
Még egy további érdekességet is érdemes megemlíteni. Nem mindegyik, falbaépített kőből, de jónéhányból két bütyök dudorodik ki a tömb alsó felén. Egészen alul csak kevés kövön vannak bütykök és azok gyakran fél dudornak tűnnek, mintha a követ alulról rövidítették volna a bütykök közepénél. Szerintem nagyon-nagyon érdekes, hogy néhány, kevés, óegyiptomi kőfalnál is vannak ilyen „kétbütykös kőhasábok”.
Sokszor megemlítik, hogy e falak építőinek nem voltak acél eszközeik, hanem legföljebb csak bronz szerszámaik, vagy még azok sem! Igen, ez a kövek megmunkálását még elképzelhetetlenebbé teszi, de csak azt! Tehát, ha tényleg lett volna egy régi kultúra, amely már acél szerszámokkal dolgozott, a kövek szállítása és azokkal a falak építése éppen olyan nehéz lett volna, mint acélszerszámok nélkül. Mert ugyebár, azt nehéz elképzelni, hogy a korai civilizációnak hernyótalpas szállítóeszközei és emelődarui is lettek volna, amiből egyrészt nem maradt meg egyetlen egy anyacsvar sem, másrészt, azokkal mást sem csináltak volna mint csodafalakat...
Szakszajhuamánnál, Kuzkó közelében három sor, egymás mögé épített, cikk-cakkban vonuló csodafal van. Céljuk nyilvánvalóan védőfal. A cikk-cakk arra jó, hogy az ellenséget, amely a fal „cikk-szakaszára” akar fölmászni, az arra gyönyörűen rálátó „cakk-szakaszról” szépen le lehet nyilazni. Csakhogy, mennyi ideig tarthatott egy ilyen – tulajdonképpen lehetetlen – fal fölépítése? Évszázadokig építették és „remélték”, hogy majd jön egy támadó ellenség és akkor majd valami hasznát veszik ennek a cikk-cakk-falnak? Az építést nyilván azért kezdték, mert már volt támadó ellenségük. És ha a fal építése évszázadokig tartott volna, az építése alatt hogy’ védekeztek volna? Teljesen világos, hogy a fal számunkra nemcsak lehetetlennek tűnik, de ráadásul, józanul rövid idő alatt kellett fölépíteni tudni! A legnagyobb kő a szakszajhuamáni falban kereken 4x5 méter. Nem tudom, milyen vastag, mert a vastagsága belenyúlik a falba. Ha gránit, vagy andezit, akkor köbméterenként 3 tonna. Tehát, ha csak egy méternyire nyúlna a falba 60 tonnás lenne, ha két méter vastag, akkor 120 tonna! Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen... Ilyen falat nem lehet építeni valamiféle, szupertechnika nélkül! Hacsak nem kezdünk hinni a kövek helyetti geopolimérekben, illetve abban, hogy egyes, durva megmagyarázhatatlanság mögött nem megcsinálhatatlan, szállíthatatlan, fölemelhetetlen, vagy a többi közé illeszthetetlen kövek állnak, hanem műkövek. Marcell Fóti (aki valószínűleg amerikai, de még eléggé magyar ahhoz, hogy a nevét hangsúlyozottan ó-val írja), megírta a The Natron Theory című könyvet, amelyben nem csak a piramisok köveinek előállítási receptjét írja le, hanem még egy csomó más kőfajta hamisíthatóságát, például a gránitét és a bazaltét is. Nem tudom, mit gondoljak a dologról. Igaz, hogy a perui kőfalak kövei nem csiszoltak és fényesítettek és ezért talán nem egyszerű megkülönböztetni a műgránitot és a műandezitot a valódiaktól, de olyan hatalmas köveket, mint amilyen a legtöbb e falakban, önteni se lenne könnyű. Másrészt, ha két alaktalan kő kőzé – ügyes technikával – egy harmadikat tudok önteni, akkor megszűnik a falak építésének szembeötlő „lehetetlensége” és már nem kell csodálkozni azon, hogy a kövek közé késpengét se lehet dugni, mert olyan pontosan illeszkednek egymáshoz.
A geopolimér elmélet megoldana egy másik rejtélyt is, a néhány kövön található „két bütyök” problémáját. Nem tudjuk, azok mire jók. A szállítás szempontjából nézve nem tűnik hasznosnak, viszont ha a szándékos kialakításukhoz vastagon le kellet volna faragni a követ, akkor az rengeteg többletmunka lett volna, tehát valami céljuk kellett, hogy legyen! A geopolimér trükkhöz sok víz kell, de nem úgy, mint a beton öntvényeknél, ahol a víz vegyileg épül be és ezért eltűnik, helyesebben „kő” lesz belőle, hanem úgyszólván csak katalizátorként vesz részt a keményülési folyamatban és utána – mint fölösleges anyagnak – ki kell csurognia, a maradéknak pedig el kell párolognia, hogy kiszáradjon a műkő. A geopoliméresek szerint a bütyköknél folyt ki a fölösleges víz az öntőformából. Ez nem magyarázza meg, hogy miért van egyes köveken a legtöbb esetben két bütyök és nem csak egy, és miért nincsenek minden kövön bütykök? Viszont, ha tényleg a geopolimér technikának lenne valamilyen szükséges vonzata, és persze, ha a perui kövek tényleg geopolimérek lennének, akkor – mulatságos módon – megmagyarázná, hogy miért vannak némelyik egyiptomi kövön is ilyen titokzatos bütykök. (És akkor azok is csak geopolimérek lennének és nem valódi, faragott kövek...)
Viszont itt – a geopolimér trükk lehetőségét szem előtt tartva – eszembe jut fönt már leírt véleményem: miért építettek az ős peruiak olyan falakat, mint amilyeneket építettek? Mert nem esett nehezükre...
Az alábbi videó németnyelvű, de rövid. Ami a lényeg: látni benn azokat a falakat, amelyekről az előző szöveg szól.
5) Az olmékok bazaltból készített, hatalmas kőfejei, amelyekből eddig már tizenhetet találtak a középamerikai őserdőkben. Ez a nép a legősibb kultúra volt abban a térségben, jóval megelőzve a majákat és az aztékokat. Kultúrájuk talán már 3500 évvel ezelőtt kezdődhetett. Nem tudjuk, hogy a titokzatos kőfejek mikor készültek. Némelyiknek a súlya akár a 40 tonnát is elérheti, és egyik-másik akár 80 kilométernyire is lehet onnan, ahonnan a bazalt származik. Hogyan szállították ezeket a súlyokat az őserdőn keresztűl, ahol kerekes járművekkel sem érhettek volna el semmit, mert hiszen azokhoz utak is kellettek volna? A szobrok arcvonásai egyediek ugyan, de mindegyik afrikai négerek arcához hasonlít. A mai tudományos álláspont szerint ilyenek lehettek az olmékok olyan régen. Szerintem pedig amerikai, ős- (és mai-) népek egyedeinek soha nem volt olyan lapos orra, mint amilyen orr a kőfejek mindegyikén látható. Elképzelhető, hogy a fejek egykori uralkodók képmásai, de az nem, hogy az olmék uralkodóknak ifjúkorban ökölvívóknak kellett volna lenniük és csak akkor lehetett belőlük uralkodó, ha az orrukat már tisztességesen laposra verették... Mellesleg, a kőfejek vastag ajkai sem amerikai ősnépek jellegzetes ismertetőjelei.
Mint a versem majdnem mindegyik kérdésénél, itt is rejtély, hogy mivel faragtak az olmékok, ugyanis valószínűleg még bronzvésőik sem lehettek. Mindenesetre – miután újra Középamerikában vagyunk – kérdés, mit könnyebb faragni megfelelő szerszám nélkül, 15 tonnás, miliméter pontos gránit golyót, vagy 40 tonnás, laposorrú kőfejet bazaltból...?
Az alábbi, angolnyelvű videóbal látni ezeket az olmék fejeket.
6) Húsvét sziget és a Moaik. Gyerekkorom óta csodálom ezeket az egyszerű vágású kőfejeket, amelyeket ezen a híres, titokzatos szigeten látni. Rengeteg meseszerű elméletet olvastam már akkor róluk, amelyeknek a hitelességét sajnos nem tudtam ellenőrizni. Volt egy közöttük, amely úgy szerette volna kiemelni a sziget elképesztő titokzatosságát, hogy lovas szoborról mesélt, amelyet a sziget első látogatói – kereken 300 évvel ezelőtt – ott állítólag találtak. Ezt azóta – szerencsére – más leírásokban már nem találtam meg, de sajnos a szigettel kapcsolatos, „tudományos” írásokkal is nagyon kell vigyázni, mert íróik nagyon gyakran valamilyen (saját) elmélet hívei, amelynek alátámasztására sok „bizonyítékról” adnak hírt és azok esetleg néha éppoly kevéssé hitelesek, minthogy a szigeten (ősi) lovasszobor ácsorgott...
Mindezt előrebocsájtva, kénytelen vagyok a titokzatokról úgy írni, hogy egy csomó dolgot ténynek tekintek. A szigetecske területe kereken 160 négyzet-kilométer (Budapest területének harmadrészénél alig több, 24 km hosszú és 13 km széles). Ennek ellenére valakik, valamikor, valamiért több száz kőszobrot faragtak rajta és aztán állítgatták azokat a szigetre össze-vissza, elszórtan. Állítólag ezer Moai (kőmuki) állhatott ott eredetileg. Hogy mivel faragták a követ, azt nem tudni, lehet hogy obszídiánnal. A baj csak az, hogy (megintcsak állítólag) obszídián nincs a szigeten... Kétségtelen a tufát – amiből a szobrok vannak – könnyű faragni. Összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint a bazaltot, andezitet, vagy – pláne – a gránitot, de csak ha van mivel! A szobrok mérete az 1 méterestől a 10 méteresekig terjed. A nagyok elérhetik a 80 tonna súlyt is. Örülnék neki, ha lenne néhány szép obszídián vésőm, de annak nem, ha azokkal egy 80 tonnás bármit kellene kitermelnem a kőbányából és aztán azt csinosra faragnom. Az obszídián tűzhányók által gyártott üveg. És bár a sziget a tengerből kiszemtelenkedő tűzhányó volt valamikor, mégsincs rajta obszídián – persze csak ha igaz az állítás. Viszont ha mégis van, vagy legalábbis volt ott obszídián, az vésőnek nem nagyon alkalmas. Jóval keményebb, mint a tufa, de rideg és ezért törékeny, mert hát üveg.
Eleinte azt hitték a szigetre vetődött hajósok és később kutatók, hogy a szigetlakók (vagy az ott sokkal előttük élt népek) csak kőfejeket faragtak. Később kiderült, hogy a fejekhez testek is tartoznak, ám azokat mélyen betemette az idő pora. Ezért aztán a szobrok korát, keletkezésük idejét épp úgy nem ismerjük, mint a megalkotóikat. Hivatalos becslések szerint 800 évesek. Ennek nagyon csúnyán ellentmond betemetettségük mértéke. A sziget a Csendesóceán kellős közepén, többezer kilométernyire van minden nagyobb szárazföldtől (szigettől is). Honnan hoz oda port a szél és mennyit? Nem tűnik úgy, hogy valakik a szobrokat szándékosan temették volna be az állkapcsukig. És ha a betemető földréteg vastagságából próbáljuk a szobrok keletkezésének idejét fölbecsülni, korukra 15 000 év jön ki! Szeretnék látni egy olyan térképet, amely megmutatná, hogy hány sziget állt ki akkor a tengerből. Ugyanis akkor – a jégkorszakban – kereken száz méterrel állt alacsonyabban a tengervíz szintje. Lehet, hogy akkor olyan közel voltak a Húsvét sziget szomszédai, hogy az átruccanás egyik szigetről a másikra egyáltalán nem okozott gondot? Ez sokmindent megmagyarázna. Például a szigeten eredetileg ácsorgó, hatalmas kőfalakat is (amelyek közül sajnos már sokat széthordtak modern építkezésekhez). Ezekkel kapcsolatban nem csak az őrült érdekes, hogy pontosan olyanok, mint a perui kőfalak, hanem, hogy kik ellen építették, ha nem kívülről jövő támadók ellen? Bár az egymás ellen folytatott élet-halál harc az ember legősibb szórakozása, azon a csöppség szigeten nem lehettek soha annyian, hogy érdemes lett volna bármiért is harcolni. De ha mégis, nem olyan állandósággal, ami miatt kifizetődő lett volna évtizedekig tartó falépítéssel foglalkozni. Megjegyzem, a szigeten található rengeteg kőmuki is túl sok az elképzelhető lakosságszámhoz viszonyítva, de persze nem tudjuk, milyen hosszú időszakon át készültek a szobrok.
Egy újabb – tudományos – hír szerint a szobrok nem lehetnek 1500 évesnél régebbiek. Nem tudom, ez az adat min alapul. Ami ugyancsak rejtélyes, az a kőszobrok szállítása, egyáltalán: megmozdítása. Egy újabb elmélet szerint a szobrokat fölállítva lehetett „gyalogoltatni”. Ennek bizonyítására folytattak kísérleteket talán egy tíztonnás szoborral és az szépen működött. A szobor fejére köteleket kötöttek, amelyeknek több irányból, fölváltva történő huzigálásával, tántorogtatni lehetett a szobrot, és billegése közben nyilván elfordítani is, hol jobbra, hol balra, amivel kikényszeríthető a lassú előrehaladása. Hát azért ebben a módszerben majd akkor kezdek hinni, ha ez sikerül a 80 tonnás szoborral is – hegyen, völgyön át – és nemcsak sík, sima és keményre döngölt talajon... Egyáltalán, hogy állították föl a súlyos szobrokat? És ami még rejtélyesebb, a fölállított szobrok feje tetejére egy vörösebb színű tufából, vastag korong alakú „kalapokat” is tettek, amelyeknek súlya a nagy szobroknál tíztonnás nagyságrendű volt. Azok hogy kerültek a kőfejekre?
Még egy érdekesség. A kiásott szobrok alsóteste az ágyéknál végződik. A combok már hiányoznak. A karokat csak jelölték a szobrászok, azokat szorosan a testhez simulva, kinyújtott állapotban mutatták be, és a kezek kinyújtott ujjakkal a has alsó részére tapadnak. Valahol azt olvastam, hogy az ujjak a köldökre mutatnak. Hát nem! Tessék állva, nyújtott karokkal, a has alsó részét fogni (mintha sérvet tartanánk vissza) úgy, hogy közben az ujjak a köldökre mutassanak... Egy pillantás elég a szobrokra ahhoz, hogy belássuk az állítás lehetetlenségét. De itt megint jön a „mese”, az illető, aki ezt írta (ám lehet, hogy csak átvette valakitől), nem azért tette, mert neki ilyen furcsa helyen van a köldöke, hanem mert a Húsvét szigetet a „Föld köldökének” is szokták nevezni, és mert – most jön a rém meredek duma – hogy Göbekli Tepén is van olyan kőszobor, amelyik pont úgy tartja a kezét, és Göbekli Tepe pocakos dombot jelent! Látjuk a bukfencet? Pocak, köldök, stb... Mintha a Moaik faragója nevezte volna a szigetüket a Föld köldökének és a Göbekli Tepénél talált kőszobor szobrásza tudta volna, hogy a helyet, ahol dolgozik, hetyke 12 000 év múlva pocakos dombnak fogják nevezni, amely pocaknak nyilván köldöke is van... És mintha ez a két kőfaragó ismerte volna egymást...! Rettentően élvezem az ilyen belemagyarázós csavarokat! És azt is hogy a kiagyalója komolyan veszi magát.
Ami azonban tény: sok helyen a Földön találni hasonló kőszobrokat, amelyek nagyon hasonló módon fogják az alhasukat, kinyújtott, hosszú ujjakkal, amelyek egymásra, vagy kicsit lejjebb mutatnak! Igaz, nem mindegyik hasfogó szobor tartja a karjait nyújtottan és vannak olyanok, amelyek a kezüket magasabban tartják és az ujjaik tényleg a köldökük felé „néznek”. (Tivanakuék három ilyen – monolitnak nevezett – kőszobrot is hagytak ránk.) De az egyik, embernek ábrázolt kőoszlopnak Göbekli Tepénél, tényleg szinte azonos helyen, azonos tartású és azonosan hosszú ujjú kezei vannak. Lehet ez véletlen? Lehet! Elősször is, a kezek nem mindenütt ott vannak, mint ahol a Moaiknál. Másodszor pedig, ha egy kőszobrot faragok, sőt, egy kőoszlopot látok el emberi vonásokkal és kénytelen-kelletlen valami kis karokat és kezeket is faragnom kell rá, nehogy olyan legyen, mint egy emberfejű tekebaba, hova rakom a karokat és a kezeket? Mutassam ökölbeszorítva? Vagy adjak a szoborra valamilyen ruhafélét, amelyben a kezek zsebrevágottan tűnhetnének el? Ábrázoljam a kezeket karbatetten, azaz, láthatatlanul? Nem nagyon van más lehetőségem. Nekem csupán a rendellenesen és eltúlzottan hosszú ujjak hasonlósága tűnt föl a Moaik és a göbekli tepei ember-kőoszlop esetében.
Az alábbi, németnyelvű videóban sokmindenről esik szó. A képek miatt másoltam ide a címsorát.
7) Megint azzal kell kezdenem, hogy az óegyiptomi kultúrát gyerekkoromtól kezdve csodáltam. Noha akkor még – természetesen – nem tudtam fölmérni és ezért értékelni sem, a kőmegmunkálási, építészeti csodákat, viszont a hieroglífák egyenletességétől, szépségétől teljesen elvarázsolódtam. Azóta is rengeteget foglalkoztam Óegyiptom mesés alkotásaival, ám a teljesen elképesztő kővázákról csak egy-másfél évvel ezelőtt hallottam először. Lehet, hogy azokat nem túl régen fedezték föl, ezért nincs róluk hír, vagy csak nagyon kevés és az is csak angol nyelven. A német* és magyar Wikipédia kerámia vázákat mutat, ha kővázákat szeretne látni az ember. Dzsószer fáraó lépcsős piramisa alatti, földalatti, helyesebben „kőalatti” kamrákban találtak belőlük 40 000 darabot (!)
A piramis alatti kőjáratok hossza 5,7 kilométer. Valószínűleg jóval a piramis építése előtt faragták a kőbe ezeket az alagutakat, folyosókat, kamrákat, amelyek némelyike 40 méterrel van a felszín alatt. Dzsószer fáraó gyűjthette ezeket a csoda tárgyakat, melyek közül talán csak néhányat csináltak neki. Korukat a lelőhelyük után ítélve legalább 5000 évesre becsülik, de erre más bizonyíték nincs és ezért egyes elméletek szerint – alapulva a hiten, hogy volt előttünk már nagyon régen egy nagyon fejlett kultúra – jóval régebbiek. Persze, mielőtt rátérnék annak magyarázatára, hogy miért csodálatosak, itt is fölteszem a kérdést: Ha ezeknek a vázáknak az elkészítése az ötezer évvel ezelőtti technikával teljesen elképzelhetetlen, akkor mitől lesz elképzelhetőbb egy olyan, még régebbi technikával, amelyből nem maradt ránk egy konzervnyitó, egy dugóhúzó, egy cipőkanál, vagy egy PET palack sem (amit – köztudomásúlag – nem bont le a természet)? Nem maradt ránk egy marógép vagy köszörűgép, amellyel a kővázát (esetleg!) meg lehetett volna csinálni, csak a kőváza maradt ránk! Ha valaki azt vetné föl, hogy igen, mert a fémgépet szétmarta az idő, de az örök gránitot nem, akkor megkérdeném tisztelettel, hogy a gránitnál keményebb (és ezért gyaníthatólag még „örökebb”) köszörűkő, amely elengedhetetlen lett volna a váza létrehozásához, miért is nem maradt ránk? Ugyanakkor az ősember különböző kőszerszámait megtaláljuk a Föld számtalan pontján, pedig azok részben már több-százezer évesek. Az „előttünk létezett, nagyon fejlett technikájú kultúrával” az az őrült nagy baj, hogy ha semmi, de semmi nem maradt utánuk, akkor milió, százmilió, vagy akár egymiliárd évvel ezelőtt kellett volna létezniük, és akkor nem csinálhatták a néhányezer, vagy néhány tízezer éves kőcsodáknak egyikét sem, amelyekről ebben az írásban szó esik, és a további százat sem, amelyekről itt most nem írok!
Elsőként említem meg – ez ugyanis már messziről föltűnik –, hogy ezek a többnyire vázára hasonlító tárgyak gyönyörűek! Látszik rajtuk, hogy nagyon jó ízlésű, nagyon nagy anyagismerettel rendelkező emberek, nagy gonddal választották ki a legmutatósabb köveket. Hogy aztán ezek a kövek általában a legkeményebbek, azzal úgy látszik nem törődtek! Úgy tűnik, hogy a technilájuk megengedte a kövek keménységének figyelmen kívül hagyását.
Mert hát miből állnak ezek a „vázák”? Ez a másodikként megemlítendő csoda. Eltekintve nagy többségüktől, amelyek a viszonylag puha alabástromból készültek, gránitból, bazaltból, dioritból, porfírból, sőt, ha jól tudom – de ebben nem vagyok biztos –, még kvarcból és hegyikristályból is! A harmadik csoda a megmunkálási pontosságuk, amelyre – ezt itt jegyzem meg – nem is nagyon lehetett szükség! Azért olyan pontosak, mert a technika, amellyel készültek, ezt a pontosságot egyszerűen „magával hozta”, okozta. Ez a pontosság a megmunkálási módszerük velejárója volt. Szerintem ennek így kellett lennie, mert egyszerűen nem lehetett másképp. Ha tudok csinálni egy századmiliméter pontos kővázát – noha erre a pontosságra a váza célját tekintve semmi szükség sincs –, és ezt mindenki tudja, akinek eldicsekedhetnék vele, akkor azt csak azért csinálnám úgy, hogy azzal a többezer évvel utánam következőknek dicsekedhessem el? Lenne ennek értelme?
Némelyik fényesre csiszolt váza kör-keresztmetszetét modern műszerekkel vizsgálták kívül, belül. Tized miliméteres eltéréseket is alig találtak, és mert a váza és a belső űr forgástengelye nem tért el egymástól, a vázák falvastagsága is végig a körön, kifogástalanul egyforma. De ez még alig megdöbbentő, ha elképzelem, hogy egy ilyen vázát nekem kellene esztergálnom egy mai, kőmegmunkálásra használható esztergapadon. A megdöbbentő az, hogy nem lehetne esztergálni, mert két „fül” áll ki belőle! Ezek a szabályos forgástestből kiálló képződmények nem valódi fülek – mint például egy csésze füle – hanem félhenger alakúak és vízszintes állásúak. Fúrat megy át rajtuk ugyancsak vízszintesen, mely lukakba azonban talán a kisujjunk se nagyon férne bele. A legelképesztőbb ezeken a vázákon, hogy a „fülek” közötti részeken is olyan pontos a forgástest folytatása, mintha a gép átugrotta volna a füleket esztergálás közben. Persze csak ha elképzeljük, hogy a vázát valamiféle gépen csinálták, de éppen egy ilyen képességű gépet nehéz elképzelni, mai technikánk lehetőségeit tekintve is! És a további rejtély az eszköz, amellyel ezeket a részben üvegkemény köveket megmunkálni tudták. Ehhez még az acél, vagy fémkarbid szerszámok sem elégségesek. Valami keményebb kellett hozzá, a legmegfelelőbb a gyémánt-szerszám lett volna... A videók rettentően fukarkodnak az egyes darabok bemutatásával, de még így is valóságos csodákat láthat az ember. Egyáltalán nem mindegyik váza alakú. Vannak laposabbak, és sok, noha kerek, nem sima forgástest, hanem gyönyörűen szabályos, tengelyirányban futó bordákkal van ékítve. Láttam egyet, amely olyan, mintha egy lágy agyagedény lett volna elkészítésekor, amelynek öt helyen benyomták a falát és ezek a részek, mintha befelé irányuló „szirmok” lennének. A Szabu tálra emlékeztetett (amelyről később lesz szó). Eközben valami áttetsző kőből áll (kvarcból?), rendkívül vékony falvastagsággal. Némelyik kőedény falvastagsága két miliméteres!
Mire használták ezeket a vázákat? Nem tudom! Tetszetősségük inkább dísztárgyakhoz illik, mint valami – akár vallásos célú – használathoz. Igaz, a „fülek” lukjaiba – nem túl vastag – botok voltak (lettek volna) dughatók, amelyeken e kőedényeket ide-oda lehetett volna cipelni, miközben bennük (esetleg) valami égett. Az átdugott botok segítségével a vázák dönthetőek voltak, ha ki kellett volna belőlük valami forrót vagy égőt önteni. Nem tudom, hogy történtek-e a vázák egykori tartalmára vonatkozó kutatások. A mai tudomány e téren csodákra képes. Meg tudják állapítani az ősi bögréket vizsgálva, hogy az aztékok hány kocka cukorral itták a kakaójukat... (Ezt ne tessék egészen komolyan venni, de alig túlzás.) E kőedények mérete – ahogy a videókon láttam a néhány, kevés bemutatottat – a laposabbak átmérőjét tekintve arasznyi nagyságrendűek és arasznyi magasak a hosszúkásak.
Már a piramisok (és rengeteg más, óegyiptomi épület) esetében is bámuldozhattunk a kövek kibányászásán, megmunkálásán, szállításán és végül a soktonnás tömbök, hasábok épületekbe való beépítésén, ami sokszor valahol nagyon magas szinten történt. Itt főleg a gránit és hasonlóan kemény kövekre gondolok, amelyekből szobrok kialakítása is valódi csoda. De a kővázák, bár viszonylag kis tárgyak – szerény véleményem szerint – a megmunkálás tekintetében minden máson messze túltesznek! Különösen, ha meggondoljuk, hogy a legkorábbira becsült koruk is 4-500 évvel megelőzi a nagy, gízehi piramisok építésének korát! Tehát mit tudunk a csoda-kővázákról? Csupán annyit, hogy – bár szinte titokban tartva – léteznek...
*Helyesbítenem kell: tegnap (2026 VI. 12.-én) találtam végre két németnyelvű videót, amelyen nem csak dumálnak szakadatlanul – ami nem más, mert nem lehet más, csak találgatás –, hanem be is mutatnak néhány ilyen tárgyat, igaz vigyázva arra, nehogy azok másodperceknél hosszabb ideig legyenek láthatók, és persze – mint sajnos mindig – a szöveg egyáltalán nem az éppen bemutatott és a képen látható tárgyakról szól. A bemutatás ideje néha olyan marha-rövid volt, hogy nehezemre esett a videót ott megállítanom, hogy egyáltalán megnézhessem a tárgyat! Milyen szép lenne, ha egy-egy videókészítőnek lenne annyi esze, hogy egyenként mutat be 8-10 ilyen tárgyat, elmondja, hogy mekkorák, és hogy milyen kőből vannak és nem csak nagy általánosságban beszélne róluk, lehetőleg hármat, négyet megmutatva egyszerre, villanásnyi ideig...! Nem furcsa? 40 000 darabról van szó, amelyek között nem tucatjával, de százával vannak valóban csodás tárgyak, és lehet, hogy nem most találtak rájuk, hanem már 50, vagy akár 100 éve, és nem is hallottunk róluk! Bezzeg a Tutankámon arany álarcáról készült képeket már óvodás koromban untam, aminek pedig már 85 éve! Arról már nem is beszélvde, hogy Tutankámon idejében nem volt csoda az arannyal való barkácsolás, de több mint 1500 évvel az ő ideje előtt (sőt, még az ő idejében is!) a gránittal való elbánás varázslatnak tűnik, legalábbis a mi mai szemünkben.
Találtam egy rendkívül részletes, angolnyelvű videót, amely főleg az egyes vázák pontosságának méricskéléséről szól. Sok mindent látni benne, amit a többi videóban nem találtam. Elősször is, végre – nem csak másodpercekig – nézegethetők a vázák. Másodszor pedig a méreteik is fölbecsülhetők. Kisebbek annál, mint amit fönt írtam, az arasznyi hosszoknál, átmérőknél. Harmadszor, látni, hogy az aljuk nem mindig sík. Van gömbfelületű (amely azonban olyan pontos, hogy egyenesen áll az asztalon!), van majdnem hegyes, amit nem lehetne asztalra állítani, és van egy, a videó végén – igaz csak model – amelynek olyan az alja, mint amilyen egy teletöltött papírzacskó alja lenne: két csücske van! Ezek a nem sík fenekű vázák megerősítik a gyanúmat, melyszerint használatukkor egy-egy bot volt a „fülekbe” dugva, hogy hordozhatók legyenek, legalábbis egy részüket csak így lehetett használni. Negyedszer, a „fülek”, amelyeket fél henger alakúnak írtam le, nem egyenesek, hanem olyanok, mintha azokat folyamatosan körülfutó „hurkából” vágták volna ki: ívelt a külsejük. Ötödször pedig bemutat a videó egy-két kerámia vázát (talán jóval későbbi korokból), amelyek pontos másolatai valamelyik kővázának. Íme a videó:
Ami pedig a méricskéléseket, és az abból eredő számmisztikát illeti. Én itt két csodát látok. Az egyik a kemény kövek megmunkálása, egyáltalán. A másik a pontosság. A harmadikat – ne haragudjon a világ – belemagyarázásnak látom. A gömfelület fenekűt agyon méricskélték és aztán abból mindenfélét kiszámítottak : π-t, ɸ-t, ɸ négyzetet és még a végén a fénysebességet is, és utána döbbenten megállapították, hogy ez nem lehet véletlen. Lehet véletlen!
40 000 váza közül nyilván már jónéhányat megméricskéltek és találták ezt a „kivételeset”.
Egy ilyen vázán sok minden megmérhető!
Utána azokat a méreteket addig lehet osztani, szorozni, kicsit kerekíteni, újra szorozni, osztani… Végül kijöhet π, ha nem, hát ɸ, ha az sem akkor ɸ-négyzet, vagy π osztva ɸ-négyzettel (kicsit újra kerekítve), és a végén kijön a fénysebesség! Vagy ha nem, akkor a Föld sugara, vagy ha az sem, akkor a Föld‒Hold távolság! Mégsem? Akkor szorozzuk meg még valami nyalánksággal, esetleg a ɸ harmadik, vagy negyedik hatványával. A fene egye, nem létezik, hogy ne jöjjön ki „valami”…! Sose felejtsük el azt a kérdést (mint a bűntények esetén, hogy kinek használt a tett?), hogy mi a csuda értelme lett volna ilyesmit, amit komoly matematikai számolgatásoknak kellett volna megelőznie, és ami az amúgy is lehetetlen megmunkálást még jóval megnehezíti, „belekódolni” a kővázába??? Kinek? Nekünk? Vagy netán a váza használója meg se vette volna a vázát, ha előtte nem méricskélheti meg (mai mérőeszközökkel!) és nem számol utána, hogy a készítője nem csinált-e valahol, valami hibát a számításaiban?! Azért csinálták volna, hogy mi álmélkodjunk fölötte 5000 év múlva? Már bocsánatot kérek, de abból nekik mi hasznuk lett volna? Utólagos megbecsülés? Erkölcsi siker? Ezek a vázák (jó részük) műremekek, még akkor is azok lennének, ha nem lennének ennyire pontosak. Megalkotójuk nyilván büszke volt rájuk és talán – miután kegyetlenül kemény kövekből dolgozott – gondolt arra, hogy munkáját esetleg többezer év múlva is megcsodálja valaki. De, hogy mérőeszközökkel esik neki…?
És itt egy jó, németnyelvű videó, sajnos nem kimondottan a kővázákról szól, hanem általánosságban Óegyiptomról, de helyenként elég hosszan mutat kővázákat. Különös figyelmet érdemel az az ötágú kőtál, amely a videón 2 perc, 46 másodpercnél látható. Lehet, hogy ez a viszonylag puha alabástromból van, de nem hiszem, mert az általában sárgásabb. Inkább a nagyon kemény kvarcitnak nézem. Kár, hogy nem szól róla a szöveg. A vékony falvastagság alabástromból is csoda!
A szöveg viszont kiemeli azt a furcsaságot (érdekességet) amiről ritkán esik szó, vagy soha. Hogy az egyiptomi kultúrának (írásnak, művészetnek) nincs látható előzménye. Egyszercsak megjelent készen, fejlődési nyomok nélkül és maradt 3000 éven át! Ezzel szemben a mezopotámiai kultúrát végig lehet vezetni a kezdetétől fogva, habár – szerény véleményem szerint – a szumírok elég hirtelen jelentek meg és az ékírásuk is elég hamar lett „tökéletes” írás.
És most, hogy a vázákról szóló szöveget befejezettnek tekintettem, rábukkantam egy rövid, németnyelvű videóra, amelyben elég sok szép vázát mutatnak be:
Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2026 VI. 20.
Innen folytatjuk
