NÉPTÁNCMEMENTÓ (Deli Mihály verse)
Amikor a lázadók a Fő téren
a tomboló tömeg előtt
felakasztották a nagy hatású politikust
a sanda hóhér azt tervezte
megszerzi a kötelet
Akkor még csak melengető emléknek akarta
Később rejtegette
Még később már-már égette
Megfordult a fejében, hogy értékesítse
Rendszerváltás után kapzsi félelem szorongatta
Azzal menekült a nyomorult
Bujkált egész életében
Megúszta
de a végén már nosztalgikus büszkeségét is bánta
Fiának elárulta, mi az a csomag az ágy alatt
A fiú a kötéllel együtt zárta koporsóba
Ez így elég kegyetlenül és szigorúan hangzik
Nem tudja senki, nem is nevesítjük
Bárhol, bármikor megtörténhet hasonló
A Hóhér, Akasztott, a Tömeg, s a ceremónia Karmestere:
egy tűzfalnyi freskón egyesül
Nem nagy kvalitás (lassan szürkülő/restaurálandó emlékmű)
Azóta nem akaszthatnak, hivatalosan tilos
(golyó által végzik, nem hivatalosan)
A golyó pedig legfeljebb a boncmesteré lehet
(feltéve, ha van boncolás
no de ki hitelesítene egy puskagolyót?!)
A kötél elrohad, a golyó elrozsdáll
Emlékeink a lélekben, s a freskófalon
A hóhér, a megtaposott hőssel/diktátorral
a Mennyben, a pokolban
Ott békülnek és legyintenek a világra
Tisztulnak, boldogulnak
Velük legyünk? Vagy itt, magunkban?
Ha még volnának, produkálnának
A nyüzsgő Fő téren táncolnának
Halált ugratnának
Tapsunkra várnának
Vagy komor imánkra
