jún. 5.

Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (3.)

Magyar diák egy német gimnáziumban

A megnyugtató érzést, hogy életünk alpvetően nem változott meg, továbbra is magyarok, sőt nagy magyarok vagyunk, nővérem négy évig élvezhette. De engem édesanyánk három hónap elmultával magához vett Stuttgartba. Az iskolaév akkor decemberben kezdődött, így beírathatott egy német gimnáziumba. Sajnos nem a menekültnegyedben, ahol nagyszüleink lakásában lakhattunk nagyapánk halála után, hanem a belvárosban, egy előkelö gimnáziumba. Attól, hogy jól megértsem az oktatási nyelvet, németül beszéljek és írjak, nagyon távol álltam. Újabb nehézség és csalódás volt, hogy az új gimnáziumban az első idegen nyelv nem az orosz, hanem az angol volt. Osztálytársaim két éve tanultak már angolul, tehát különórán kellett bepótolnom e nyelvbéli hiányomat. Így ez az idegen nyelv nem tudott ugynazzal a lekesedéssel eltölteni, mint a német és az orosz. Különösen azután, hogy a latin, amit a magyar gimnáziumban már három hónapig tanultam és szerettem, szintén próbára tett: eleinte elvont fogalmak hosszú listáját kellett megtanulnunk anélkül, hogy én ismertem volna a latin szavak német megfelelőit.

Így a magyar szókincsem fejlődése lelassult, sőt hamarosan teljesen megszűnt. Anyuci ugyanis megtiltotta, hogy magyar könyveket olvassak, és megkövetelte, hogy németül beszéljünk egymással. Mivel német szókincsem nagyon szegény volt, egy kívülállók számára érthetetlen nyelvet kezdtünk beszélni. Vagy magyar szavakat kevertünk a németbe és német igéket magyarul ragoztunk, vagy, ha visszaestünk a magyarba, német szavak vegyültek mondatainkba. Szerencsémre megismerkedtünk egy távoli rokon fiatalemberrel, akinek szintén hiányzott az anyanyelv. Vele néhány évig rendszeresen tudtam gyakorolni a magyart. Nővéremmel az iskolaszünetekben szintén csak magyarul beszélgettünk, de csak ha kettesben voltunk. Arra hivatkozva, hogy félig németek vagyunk, édesanyánk továbbra is folytatta a harcot, hogy belőlünk német lányokat neveljen. Tehát az ő jelenlétében továbbra is használtuk a magyar és a német csúnya keverékét.

Az első stuttgarti években nekem annyira hiányzottak nővérem és magyarországi rokonaink, baráraink, hogy édesanyám felvette a kapcsolatot a stutgarti magyar emigráns társasággal. Így rendszeresen nyílt alkalom arra, hogy csak magyarul társalogjunk színtiszta magyarokkal. A társalgás szó ugyan főleg édesanyámra vonatkozott, mert én csupán passziv tanúja voltam a felnöttek között folyó beszélgetéseknek. Sajnálatos módon ezek az együttlétek a magyar sorstársakkal egyre ritkábbak lettek. Anyukám fülét sértette ugyanis a sok kritika, ami a „rideg” németekről köztük elhangzott, hiszen ö németnek érezte magát, és hálás volt a német államnak, amely özvegyi nyugdíjat fizetett magyar férje után, és szüleinek vagyoni kártérítést adott. Ezért négy-öt év elteltével eltávolodtunk a magyar társaságtól, sőt egyetlen beszélgetötársamtól, Botondtól is, aki megnősült, és megszakította a velünk való kapcsolatát.

Magyarul már csak akkor beszéltünk, amikor egy-egy rokon Magyarországról, vagy a két 56-os emigráns családtag – apánk öccse Kopenhágából és unokatestvérünk Zürichből ‒ meglátogatott bennünket. Az első kedves látogató Magyarországról, imádott Zsuzska nagynéném, öt év eltelte után érkezett. Életemben először sírtam örömömben, amikor a stuttgarti pályaudvaron a nyakába borultam. Mint azelőtt 6-11 éves koromig Sopronban, most is sokat „filozófáltunk”, ahogy nővérem nevezte hosszú beszélgetéseinket kissé gúnyosan. Akkor még nem tűnt fel, hogy keresem a magyar szavakat. Zsuzskám látogatásától annyira felerősödött bennem a honvágy, hogy nővéremmel beadtuk a vízumkérvényt. A magyar hatóságok azonban közölték velünk, hogy nem vagyunk kívánatos személyek Magyarországon. Megértettük, hogy nevünk feketelistán szerepel. Ez a visszautasítás nekem okozta a legnagyobb csalódást, keservesen zokogtam, mialatt édesanyánk dühös ordítozásban tört ki a „ronda komunisták” miatt. Bizonygatta, hogy ő bezzeg nem akar és sohasem fog visszatérni abba az országba, ahol édesapánk származása miatt annyi sérelem és bántódás érte.

Az iskolai német nyelvet mégis elég gyorsan elsajátitottam, pedig hónapokig alig értettem, amit a tanárok ‒ különösen a svábul beszélők – mondtak. Németórán magyarul írtam meg a fogalmazást, utána próbáltam németre lefordítani. Másfél évvel később osztályfőnöknőnk már felolvasta egy fogalmazásomat, és az első bizonyítványomban már elég jók voltak a jegyeim ahhoz, hogy ne kelljen évet ismételnem. Az első két iskolaévben mégis teljesen összeomlott az önbizalmam. Miután Magyarországon hat évig kitűnő tanuló voltam, túl fájdalmas volt lecsúsznom a rossz tanulók szintjére. Gyermekfejjel nem volt meg a szükséges rálátásom, hogy megértsem: először meg kell tanulnom németül és be kell pótolnom az angolt, csak utána kezdhetem feltornászni magam a jó tanulók közé. A hosszú villamosúton Stuttgart Rot-ból a központban fekvö lánygimnáziumig sokszor sírtam, és hajtogattam édesanyámnak, hogy buta vagyok! Hiába mondta osztályfőnöknöm, Frau Thaler az édesanyámnak, hogy „ihre Tochter ist klug” ‒ a lánya okos ‒, hiába volt latinból jó jegyem, régi önmagam árnyékává váltam.

Tetézte bánatomat, hogy a legtöbb osztálytársam számára levegő voltam. Senki sem ismerte a Magyarországon oly közismert családomat, senki nem tudta helyesen írni vezetéknevemet ‒ Podmanski, Podmaninski szerepelt a borítékokon, telefonon hosszan kellett betűznünk: „P wie Paula; O, Otto; D, Dora…”. Az is rosszul esett, hogy az év elején kitöltendő űrlapra nem írhattam, mint azelőtt Magyarországon, hogy édesapám foglalkozása bányamérnök. Kioktattak, hogy ha apám meghalt, csak anyám foglalkozását kell beírnom. Legtöbb osztálytársam szülei orvosok, vállalkozók, politikusok voltak, ezért kellemetlen volt bevallanom, hogy anyukám kis irodai alkalmazott. A legbántóbb az volt, hogy osztálytársaim azért sem akartak velem barátkozni, mert az ő szüleik jómódúak, sőt gazdagok voltak, én pedig nem laktam Stuttgart előkelő negyedében, nem öltözködtem a legújabb divat szerint, nem teniszeztem, nem jártam Svájcba síelni, és méghozzá egy olyan nyelvet beszéltem, ami nem érdekelte őket, amit nem ismertek.

Szomorú emlékem, hogy az első iskolai napon körülállt a fél osztály, és a lányok, egymás szavába vágva, kérdeseket tettek fel nekem. A legtöbbet biztos nem értettem, de arra a kérdésre, honnan jövök, tudtam válaszolni. Magyarország helyett, spontán Budapestet mondtam, tudat alatt abban a reményben, hogy mindenki ismeri hazám fövárosát. Elképedésemre megkérdezték, beszélek-e „budapesterisch”, budapestiül!!! Amikor megtudták, hogy Budapesten magyarul beszélnek, nevetgélve felsorolták, amit Magyarországról tudtak: „Piroska, puszta, paprika”! Azóta rájöttem, hogy tizenkét évesen talán én sem ismertem még több európai ország fövárosát. És emlékszem, hogy hatodikos koromban Budapesten egy új, horvát osztálytársamhoz egy kérdést sem intéztem. De akkor megalázó volt, hogy Magyarország ennyire ismeretlen számukra.

Ugyancsak rosszul érintett az, hogy az első napokban hallottam egy előző évi amerikai osztálytársnőjükről, akit mindenki meg akart hívni magához. A magyar nem szerepelvén sem a tantárgyak, sem a fontos világnyelvek között, engem egy évig senki sem hívott meg! Könyvvel a kezemben egy falnak dőlve töltöttem a szüneteket, és rettentő boldogtalan voltam. A második évben kezdtem barátnőkre találni, de nem a hozzám illő nagylányok, hanem a gyerekes kislányok között. Ugyanis a halál tapasztalata – hatévesen apukámat, tizenkétévesen hat hónap alatt nagyanyámat és nagyapámat vesztettem el ‒, és otthonom, hazám elvesztése folytán kinőttem a játszókorból és felnőttnek éreztem magam. Újdonsült barátnőmmel bár nem babáztunk, de fiú ikertestvére izlését követve gyerekes játékokat játszottunk, mégis nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre megszüntem magányos különcnek tűnni.

Az évek folyamán minden elsimult, új barátnőkre találtam, akik jobban illettek hozzám, egyre jobb jegyeim lettek, hibátlanul beszéltem és írtam németül, és kezdtem belenyugodni abba, hogy ‒ édesanyám német lévén ‒ normális, hogy Németországban élünk, sőt, a magyarországi politikai helyzetre való tekintettel, jobb így. Rossz érzés volt azonban, hogy bár a jó tanulók közé tartoztam, nem sikerült a legjobb tanulók közé felsorakoznom, és még kevésbé sikerült németnek éreznem magam. Egyrészt annyira másnak éreztem magam, mint német kortársnőim, másrészt, amióta történelem órán értesültem a náci korszak borzalmairól, kezdtem szégyellni, hogy német vér is folyik ereimben.

Ami a baráti kapcsolatokat illeti, két évvel az érettségi előtt történt egy csoda. Egy új tanuló érkezett osztályunkba, mégpedig az akkori miniszterelnök lánya, aki engem választott barátnőnek. Egy gyenge színvonalú apácaiskolából „szabadult ki”, és segtíségre volt szüksége. Én akkor már több tantárgyban jó tanulónak számítottam, így Bärbel azt hitte, sokat tudok majd segíteni neki. Tehát részben számításból méltatott figyelmére, ám ő elsőként érezte meg viselkedésemből, hogy „jó családból” származom. Ez óriási elégtétel volt számomra. Az viszont továbbra is bántott, rontotta az önbizalmam, hogy rendszeresen odajöttek hozzánk a gazdag lányok, és csak hozzá szóltak, engem változatlanul levegőnek néztek. Mégis nagyon jóleső hatása volt ennek a barátságnak. Az, hogy én magyarul is beszéltem, nem érdekelte új barátnőmet, de tetszett neki, hogy bárói család leszármazottja vagyok. Van egy emlékem, ami azt az érzést keltette bennem, hogy közelebb áll hozzám, mint az addig megismert német lányok. Az érettségire készülve, több napot együtt töltöttünk, felváltva nála vagy nálam. Egy este egyedül voltunk a mi lakásunkban – közben egy öröklakásba költöztünk a város központja közelébe ‒, és a tévében láttuk a Vietnamból hazatérő amerikai katonákat, amint a repülőtéren, sírva anyjuk, apjuk, feleségük nyakába borultak. Ezek a jelenetek eszembe juttatták az immár hét éve nem látott sok kedves rokont, ismerőst, és a két évvel előbbi viszontlátást kedvenc nagynénémmel. A behegedtnek tűnő seb újra szétnyílt, és Bärbel, mintha igazi magyar lenne, a karjába zárva hosszan vigasztalt.

Következik két nap múlva:

4. Egyetemi éveim

Előző fejezet: