Tudunk-e végre jól dönteni sorsfordító helyzetben? (Németh István tanulmánya)

szilajcsiko
júl. 9.
19 perc olvasás

Kritikus időszakban vagyunk.

Az uralkodó létszerveződési mód felbomlóban:

A korlátok nélküli tőke-, áru-, és személymozgásra alapozott globalitás világa összeomlóban az ideológiai alapú blokkosodás, az újabb és újabb fegyveres konfliktusok kirobbanása, a vámháborúk, a kiberháború kiteljesedése, az energiaválság elmélyülése, a világ túladósodottsága, a természet és természeti erőforrások kimerülése stb. miatt.
Az elmúlt harminc esztendő túlságosan kinyitott minden helyi (országos és regionális) gazdaságot az exportorientációra késztetéssel, az import kényszerített liberalizálásával, aminek következtében számos, helyileg is megoldható ellátási képesség sorvadt el.
Itt állunk alapvető létfenntartási képességek birtoklása nélkül egy olyan technikára támaszkodó civilizáció elkényelmesítő bűvöletében, amit bármelyik pillanatban kihúzhatnak alólunk.

A Great Reset szellemében szerveződő Új Világrend pontosan ezt az elkényelmesítő civilizációt tervezi kihúzni alólunk.

Most pont olyan döntési helyzetben vagyunk, mint 35 évvel ezelőtt az ún. rendszerváltás (vagy inkább birodalomváltás) időszakában.

A régi rendszer fenntarthatósága kérdésessé vált, ugyanakkor nincs átgondolt koncepciónk arról, hogy min szeretnénk változtatni és azt hogyan tudnánk megvalósítani.

Az akkori döntési helyzetet jól körvonalazza Lóránt Károly Rendszerváltó pártprogramok 1989-1990 c. könyve (KAIROSZ Kiadó 2024). Érdemes lenne elkerülni azt a felszínességet és félrevezetettséget, aminek a következtében a mai kritikus helyzetig eljutottunk.

Visszatekintve, akkor egy második Trianont éltünk meg.

Ma már fennmaradásunk a tét.

Egy nemzet nem hagyatkozhat arra, hogy szerencsés természeti adottságai ellenére saját előállítási képesség nélkül külföldi ellátási hálózatoktól tegye függővé mindennapi létezését, miközben rabszolgaként próbálja megkeresni azt a pénzt, amiből megvásárolhatja alapvető szükségleteit.

Amire munkaalapú társadalmunkat (vagyis pénzkeresetünket) alapozzuk, annak sikere szintén külföldiek kezében van és az Új Világrendben ennek fenntarthatósága sem garantálható.

Szemléletet kell váltani: nem pénzt kell keresni minden áron, hanem olyan belső munkamegosztást kell kiépíteni, amely

legalább az alapvető létfenntartási javak előállításában jelentősen csökkenti kiszolgáltatottságunkat.

Ehhez tudatos összefogásra, együttműködésre, elvégzett munkára van szükség. Az elvégzendő munka kényelmi okokból való elkerülése is elősegíti azt, hogy egyre mélyebb kiszolgáltatottságba süllyedjünk.

Védett élettér a fennmaradásért

Egy önfenntartó gazdaság megszervezését a jelenlegi pénzhatalmi világ igyekszik ellehetetleníteni. A kiszolgáltatottságot, a rabszolga létet elszigetelt, magukra hagyott egyedekkel könnyebb fenntartani.

De tekinthetjük-e nemzeti érdeknek ennek a rabszolgaságnak a fenntartásában való együttműködést? Mert ha nem, akkor ez ellen lázadva teremthetünk védettebb életteret biztonságosabb létünk érdekében.

Szemben a rendszerváltáskori „kezdő” kormánnyal, ma politikailag rutinos vezetésünk van. Sokkal többet tehetnénk a valódi önrendelkezés kibontakoztatása érdekében, mint a Brüsszellel és a multikkal való reménytelen viaskodást, belesimulva egy neoliberális társadalomszerveződésbe.

Ha ugyanúgy tétlenül sodródunk abban az éppen aktuális erőtérben, amelyben külsők érdekei érvényesülhetnek és saját érdekeink háttérbe szorulnak, akkor megismételjük mindazt, amit az elmúlt 500 év során minden sorsdöntő helyzetben elkövettünk.

A változáshoz nem elég a felismerés, az új cél deklarálása. A politikusok legfeljebb csak eddig jutnak el. Ennél többre van szükség.

A változás sikeres megvalósításához olyan védett élettérre van szükség, amelyben mindaz sikeresen és tartósan működni képes, amely egy közösség számára biztonságos létmódot eredményez.

Valójában ezt jelenti a szuverenitás, az önrendelkezés érvényesítése.

A szuverenitás megvédése több mint politikai nyilatkozattétel, a külföldről finanszírozott beavatkozási kísérletek felderítése.

A szuverenitás tartós létfenntartási képességet jelent, megfelelően szervezett együttműködést, az életenergia kiszívásának hatásos fékezését.

A jól szervezett együttműködés a szükséges javak (termékek és szolgáltatások) biztonságos (külső zavaroktól maximálisan védett) előállítási képességét és hozzáférhetőségét jelenti. A javak előállítási képessége szakmai tudás és megvalósítási technológia birtoklását, fenntartását, fejlesztését jelenti. Ezt én korábbi írásaimban a lényeges értékáramok ráhatási körön belül tartásával azonosítottam. (Az önrendelkezés felé vezető útról egész cikksorozatom jelent meg a Szilaj Csikóban. ld. e tanulmány végén.)
Az életenergiát elsősorban az élet szolgálatában kell felhasználni, amihez hozzátartozik az együttműködésben részt vevők közötti méltányos elszámolás és hatékony ösztönzési rendszer.
Az értékáramokra történő ráhatási képesség hiánya külső érdek érvényesülését eredményezi, vagyis életenergia kiáramlást (pénzelszívást). Különösen ilyen terület a közvetítő kereskedelem, illetve a finanszírozás.
Alapvető létfenntartási javak esetében a világpiaci versenyképesség mellékes, mert a kevésbé hatékony módon előállított termékeknek is meglehet a szükséges használati vagy biológiai értéke, ugyanakkor helyi munkaalkalom nyílik. Képletesen fogalmazva: nem a versenyképesség táplál, hanem a biológiailag értékes táplálék.

A külső erőtér saját hatalmának megtartása érdekében működik. Ma ez a lokalitás rabszolgasorban tartására és minden helyi életenergia kiszivattyúzására törekvésben jelentkezik.

Ebből való lokális kilépés, relatív függetlenedés tudatos felkészülés, munkamegosztás és sokszereplős együttműködés alapján lehetséges. Az elmúlt 500 évben pontosan ezek a tudatos előkészületek hiányoztak. Minden „lázadást” sikerült rövid időn belül leverni, mert a kritikus tömeget egyszer sem érte el a „lázadás” erőterének fenntartásában érdekelt, együttműködni és áldozatvállalásra hajlandók és megvalósításra képesek köre.

Az élet

Élettér csak tágabb életterekbe ágyazva létezhet. A világon minden él és élni akar. Az élet szakadatlan erőkifejtés („munka”, energia és információ felhasználás) a széthullás, az entrópia (az egyre nagyobb rendezetlenség) kiteljesedése ellen.

Nemcsak biológiai élet létezik. Az élet megnyilvánulása többek között a kristályszerkezet fenntartása, a bolygók rendszere, minden, ami tartósan igyekszik saját önazonosságát megtartani. Az élet megnyilvánulása minden emberi közösség, nemcsak az építők, hanem a rombolók is. Ahogy a biológiai élethez is hozzátartoznak az építő és lebontó (anabolikus és katabolikus) folyamatok, vagy ahogy elektromos erőtér sem jöhet létre potenciálkülönbség (a pozitív és negatív töltés léte) nélkül, úgy

minden élethez szükség van ellenerőkkel való „viaskodásra”.

Az ősidőkben a zord természeti körülményekkel való „viaskodás” kényszerítette nemzetségi-törzsi együttműködésre az egyéneket. Amint egyre biztonságosabbá vált az alapvető közösségi létezés, úgy jelenhettek meg olyan egyéni érdekek, amelyek valóra váltásához mások energiáját is fel lehetett használni. A természettel való viaskodás mellé felsorakozott a más közösségekkel való viaskodás lehetősége, ill. kényszere is.

A népesség gyarapodása a helyi adottságok intenzívebb kiaknázására sarkalt (pl. megjelent a földművelés), de felvetette más területek elfoglalásának a lehetőségét is. Akik ez utóbbi utat választották, alapvetően más létszerveződési utat követtek.

A teremtett világban számtalan létező küzd az anyagi életben maradásért, ami csak időleges, mert az „élettartam” végén bekövetkezik az egyed halála, amikor maradványa más élők számára hasznosul. De az anyagi szinten megnyilvánuló életen túl is van élet, amit háromdimenziós világba szorított értelmünkkel nehezen tudunk felfogni, elképzelni, megérteni, különösen, ha engedjük eluralkodni állati szintű ösztöneinket, vad érzelmeinket.

Az élet folytathatósága: az életközpontúság kiteljesedése

Az élet folytathatósága háromdimenziós földi létünkben a halálon túlnyúló, sokgenerációs együttműködés minden élővel. Harmóniára törekvés a többi élő rendszerrel, miközben állandó kibillentési ingerek létnek fel.

A legnagyobb kísértés az egyéni érdek minden áron való érvényesítésére törekvés, ami minden kívül állót felhasználhatónak tekint célja elérése érdekében.

Ezzel a többi, életben maradásáért küzdő létezőt ingerli, ami ellenreakciókat vált ki, azonnal vagy késleltetve. A késve megjelenő ellenhatások bátorítják a hatalmukkal visszaélőket, hogy lám-lám rövid távon sikeres ez a viselkedési minta. A hosszabb távú visszahatás azonban sohasem marad el.

A mai válsághelyzet hosszú időn keresztül gyakorolt önző lerablás következménye, amikor az extenzív bővülés lehetőségei leszűkülnek, kimerülnek.

A hatalom birtoklása olyan erőtér kialakítását jelenti, amelyben egyre inkább a hatalom birtokosai szemszögéből íródnak elő a helyi létezés feltételei. Ezt akár katonai erővel is hajlandók fenntartani, de ma már a „lágyabb” erőszak eszközeivel élnek általában (agymosással „generált” fanatikusokkal, megvásárolt, megzsarolt politikusokkal, kettős mércéjű joguralommal, monopolizált pénzkibocsátással, civilizációs elkényelmesítéssel, szellemi lezüllesztéssel, minden helyi önállósodási kísérlet elfojtásával, a modern rabszolgaság fenntartásával stb.).

Az uralkodó erőtérből való lokális kilépés vízválasztó kérdése az, hogy a valóban életközpontú szemlélet mennyire képes kordában tartani, értelmes kompromisszumokra kényszeríteni az egyéni érdekközpontúságot.

Megjelenik-e az ELÉG korlátja az egyéni érdekérvényesítésben vagy a korlátlanság illúzióját bizonyos késleltetéssel az élők rendszere dönti majd romba?

Az ELÉG érvényre juttatása közösségi belső szabályozással a kulcskérdés.

Életközpontúság vagy egyéni érdekközpontúság?

Nem mindegy, hogy milyen célból történik a belső szabályozás. Ha ez külsők (a hatalom gyakorlók) egyéni érdekérvényesítése, hatalmának kiteljesítése érdekében történik (amire az Új Világrend is törekszik), akkor az élet folytathatósága továbbra is kétséges marad.

Fontos felismerni, hogy háromdimenziós földi létünkben bármilyen akció, bármilyen tudományos felfedezés, bármilyen eszköz lehet áldás is, de átok is! A vízválasztó a cél és a mérték.

Az életet szolgálja-e vagy az egyéni érdek elérését?

A mértékben tükröződnie kell a többi élő tényleges vagy várható reakciójának, és ki kell zárni bármely élő kizárólagos egyéni érdekérvényesítését. Ez az értelem magas szintű jelenlétét feltételezi az egész érintett emberi közösségben, amitől ma még nagyon messze vagyunk.

Évezredek óta az egyéni érdekérvényesítés szelleme uralkodik. Ez zsákutca, amely nem az élet, hanem a halál civilizációját teremti meg.

Az élők világa (közte a Föld, a klíma, a biológiai sokféleség, a természetes körforgások, az önregenerációs képességek, a kiaknázható erőforrások stb.) hiába tiltakozik, az önpusztítás folytatódik.

Az emberiség nem tud eljutni arra szellemi szintre,

hogy megbékéljen az őt körülvevő élők világával,
hogy ne tekintsen minden más élőre mint saját céljainak megvalósítása érdekében felhasználható eszközre,
hogy megküzdjön az életközpontúság érvényesítéséért?

Mert ha nem jut el erre a szellemi szintre az emberiség, akkor nagy valószínűséggel a megsemmisülés vár rá,

mint ahogy a Föld történetében volt már néhány katasztrofális megsemmisülés. Túlélői azoknak is voltak, a kultúra töredékeit hordozza az emberi emlékezet.

Ha legalább lokális túlélők szeretnénk lenni egy olyan természeti helyen, a Kárpát-medencében, amely az emberiség egyik bölcsőjének tekinthető, akkor próbáljunk ezzel az adottsággal életközpontúan élni is. Ne taszítson beletörődő semmittevésbe az, hogy megvan a Földön élők kipusztítására alkalmas technológia, amivel ezek birtokosai élhetnek is, hanem

tegyünk meg mindent a technológia uralta civilizáció összeomlása melletti létezés közösségi megteremtéséért.

Az életközpontúság csírái minden létezőben benne vannak. A biológiai élet sem lenne lehetséges öröklött reflexek (kötődés, szeretet, gondoskodás stb.) nélkül. A felcseperedés során azonban egyre több tanult viselkedési minta épül rá az életközpontú alapokra, amelyek ma általánosan az egyéni érdekérvényesítés szellemiségét (mint uralkodó erőteret) igyekeznek elmélyíteni, és a többséget az engedelmes rabszolga létre készítik fel.

A cselekvésre képes felnőttek túlnyomó többsége ezt a rabszolga-mentalitást hordozza. Az „okosabbak” beállnak komprádornak, együttműködnek a rabszolgatartókkal. Ez komoly dilemma elé állítja az elitet, mert az életközpontúság felé vezetők csak kiművelt, gondolkodó, érző lények lehetnek, akiknek ezért a kiállásért egzisztenciájukkal kell felelniük (nemcsak a mellőzöttséggel kell szembesülniük, hanem gyakran az életük is veszélyben forog).

Olyan országban, ahol a vezetés legalább formálisan felvállalja a szembenállást az uralkodó erőtérrel, a helyi hatalom birtokában lehetőség nyílhat arra, hogy az elit egyre nagyobb része legyen életközpontúságot hirdető „lámpás”, ne kelljen a mellőzöttségtől, a megsemmisüléstől tartania.

Az életközpontúság kibontakoztatásához nélkülözhetetlen a szellemi szabadság légköre, azon kívül, hogy a kitervelt működést az élők rendszerébe (az uralkodó erőtérbe) úgy kell organikusan beilleszteni, hogy az fenntartható „élő organizmusként” létezhessen.

A szellemi szabadság kiterjesztése

A szellemi szabadság légköre tabuktól mentes, szabad véleménynyilvánítást jelent, ami megkönnyíti az uralkodó erőtér béklyóiból való szabadulást.

Csak néhány kiragadott példa:

Zöld utat lehetne nyitni olyan felfedezések gyakorlati hasznosítása számára, amelyeket az uralkodó erőtérben tiltanak, elsősorban a nagy monopolizált hálózatoktól való helyi függetlenedés lehetővé tételével: lokális előállítás lokális felhasználásra.
Meg kellene akadályozni, hogy a magyar felfedezések, innovációs eredmények a legrövidebb úton külföldiek kezébe kerüljenek.
Szabad teret kellene adni az önrendelkezés kreatív kísérletei számára. Ha itt nem leszünk képesek állami védelmet adni, akkor az uralkodó erőtér mindent megsemmisít. Ne feledjük el, hogy az uralkodó erőtér kitenyészti elvtelenül együttműködő, áruló (komprádor) rétegét, sok esetben kiváló szakemberek révén, akik komoly ellenerőt képviselnek minden változtatási szándékkal szemben. Meg kell adni a szabad szerveződés lehetőségét a változtatást akarók számára. Ők legalább annyira megérdemlik a kisebbségi védelmet, mint a szociálisan hátrányos helyzetűek.
Jelentős változást kellene elérni az oktatásban. A közeljövőben való alkalmazkodást segítő felkészítést (a „rabszolgagyártást”) minél előbb ki kell egészíteni a korlátozott technikára támaszkodó létfenntartás alapismereteinek átadásával. A nem nagytechnikára alapozott természetközeli kisgazdálkodás, a hagyományos tartósítási technikák, az élelmiszerfeldolgozás, a mindennapi létezéshez szükséges javítási, eszközgyártási és egészségmegőrzési képességek visszahozatala, a valódi közösségi (kaláka) együttműködés ismételt életre keltése kiemelt jelentőségű feladat.
Lényeges korlátozás az önrendelkezés kibontakoztatása számára minden kapcsolati adathoz való hozzáférés nehezítése. A termékelőállítási kapcsolatok (az értékáramokban való részvételek), a termékelosztás (a kereskedelem) hálója csak a pénzforgalmat ellenőrzők számára áll azonnal rendelkezésre, akárcsak a vevői fizetőképesség ismerete. Ehhez még államigazgatási szinten is csak külön célzott engedéllyel lehet hozzáférni, ami még az ágazati kapcsolatok mérlegének a felállítását is nehezíti (s ami a 80-as években még lehetséges volt). A valós helyzetet tükröző adatok csak a külső hatalmat gyakorlók számára állnak rendelkezésre. A hazai döntéshozók az esetek többségében feltételezett, összefüggéseiben elemezetlen és hiányos adatok birtokában, nem egyszer ideológiailag elfogult alapon dönthetnek, ami tökéletesen megfelel a külső hatalmi érdeknek.
Kapcsolati adatokhoz alulról hozzáférni nagyon nehézkes. Ha például egy járásban, egy kisváros környezetében valaki (pl. egy kosárközösségszervező) szeretne hozzájutni az őstermelők adataihoz (kik azok, hol találhatók, mit tudnak előállítani stb.), akkor ezt személyes utánjárással, a lakosság kérdezgetésével, kocsmai beszélgetésekkel lehet megtudni, hacsak valamilyen helyi piacon nem születik ismeretség. A falugazdászok a GDPR rendelkezésre hivatkozva térhetnek ki a válasz elől. Életközpontú szerveződések érdekében meg kellene könnyíteni a kapcsolatépítést.

Az előbbiek csak kiragadott mozaikok egy átfogó tablóból. Több „lámpást hordozó” alkotó türelmes együttműködésére lenne szükség jobb tabló összeállításához.

Komplex probléma a részletek egyoldalú megközelítésével sohasem oldható meg.

A részletek fölé emelkedéshez nagy alázat, türelem, együttműködési elkötelezettség és szervezési készség szükséges.

Talán ez az egyik legnagyobb hiány, ami sorsdöntő helyzetben megakadályozza a csapdahelyzetből való kilépést.

Érdemes lenne megalapítani az ÉSZ Társaságát (az Életet SZolgálók Társaságát), amelyben tabuktól mentesen lennének megvitathatók valós problémák, amelyek az életközpontúság kiteljesedését gátolják. Az itt felszínre hozott tudás alapul szolgálhatna a javítási programok számára.

Védett élettér organikus beillesztése

Az uralkodó erőtér érvényesülése külső érdeknek megfelelő belső viselkedésre terel. Ez ma a rabszolgasorsba való beletörődés, a szinte teljes kiszolgáltatottság elfogadása.

Az Új Világrendben azonban már nem lesz szükség akkora rabszolga tömegre, mint ami kialakult, tehát a fizikai létezés alapfeltételeinek az elvétele kerül a törekvések középpontjába.

Adott térségben a közösségi létezés fenntartása nem érdeke az uralkodó erőtér fenntartóinak. Mária Terézia még azt vallotta, hogy etetni kell a birkát, ha nyírni akarjuk. Ma már az ellentételezés nélküli haszonvétel vagy akaratérvényesítés a divat.

Aki élni szeretne, annak küzdenie kell egy lokálisan fenntartható élettérért, amelyben maga szervezi meg létfenntartását, amit külső kényszerekkel, illetve belső szellemi megvezetettséggel és megosztással igyekszik az uralkodó erőteret fenntartó hatalom akadályozni.

A lokális életért „viaskodni” kell az uralkodó erőtér és annak következményei ellen. Ha ez a „viaskodás” sikertelen, nincs is lehetőség az életben maradásra.

Ez napjaink valódi sorskérdése: Képesek leszünk-e a lokális élet megszervezésére életellenes uralkodó erőtérben?

Az élet identitásukat megőrizni törekvő, összetett egyedek más élőkkel harmonikus kiegyezésre törekvő önreprodukáló együttléte.

A teremtett világban a természetes módon megnyilvánuló élet „szervezési” információi a génekben, a természeti törvényekben kódoltak. A társadalomban ezt a szervezési információt emberi koncepció, akarat és viselkedést befolyásoló szabályok (a hatalom gyakorlása), vagyis a közösségi munkamegosztás rendszere jeleníti meg.

Az élők önazonossága (identitása) többszintű. Bármely szinten kiragadott „egyed” az őt alkotók harmonikus együttműködésének az „eredménye”, ugyanakkor önazonosségának megőrzése mellett, ő maga is igyekszik vagy kényszerül együttműködni a környezetében élőkkel. Erre jó példa az emberi szervezet működése és homeosztatikus szabályozása. Ennek az együttműködésnek a vezérlő elve az egész élő közösség jellegének, megmaradásának a fenntartása. Ezt nevezem életközpontúságnak.

Az emberi szabad akarat befolyásolja az emberi viselkedést. A közösségi létezés feltételeit hatalommal rendelkező emberek határozzák meg. Ma ez döntő többségében egyéni haszonszerzésre összpontosító képződmények egyre kiteljesedő hatalmát jelenti. Ebben az elnyomó, uralkodó erőtérben kell megteremteni az életet szolgáló létezők (identitások) együttműködő hálózatát.

De hol kezdjük el az életközpontú identitások kiépítését?

A kiindulás

Érdemes abból kiindulni, ami minden embert érint. Ez pedig az alapvető létfenntartás feltételeinek adott térségben történő minél teljesebb körű biztosítása, vagyis a tájba illeszkedő létszervezés.

A létezés elemi feltételei...

a táplálékhoz és vízhez történő hozzáférés,
a lakhatás.
a ruházkodás,
a szerető közösséghez tartozás,
a közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés

...folyamatosan biztosítandók egy élettérben élő közösség számára.

Az élettér az a táj, amelyben a közösség létezni akar vagy élni kényszerül. Ma ez egyre inkább művi világ, a természethez alig van köze.

Együttműködő hálózat az élettérért

Életteret nem elszigetelt egyedek, hanem azok életközpontúan együttműködő képződményei, szövetségei tudnak teremteni.

Magát az egész hálózatot kell „élettel” telíteni, identitásáért harcolni képes egységgé fejleszteni.

A legelemibb élettel telített egységek a családok. Ezeknek akkor van élettér-képzési esélye, ha a környező tájjal együttműködve valamilyen szinten biztosítani képesek saját alapvető létfenntartásukat, illetve más hasonlóan viselkedő családokkal együttműködve, az előállított többletekkel a hiányokat pótolják. Évszázadokon keresztül így működött az élet falun. A kistájak és nagytájak organikusan kiegyenlítették a helyi többletekből a más helyeken fellépő hiányokat.

A kulcs nem az volt, hogy önellátó létre törekvő volt a család, hanem az, hogy a környező családokat nem kiiktatandó versenytársnak tekintették, hanem hiányt pótló szövetségesnek . Vagyis

létfenntartási hálózat jött létre.

Kellett akkor is többletet termelni, mert a máshol felmerülő hiányt másként nem pótolhatták, de nem a külső piacon pénzért eladható árutermelés volt az elsődleges cél. Nem a monokultúrás szakosodás, hanem a mérlegelt soklábon állás volt a gazdálkodási cél.

Hazánkban az utolsó ilyen életközpontú szerveződés a Hangya szövetkezeti mozgalom volt, amelyet 1947-ben számolt fel a proletárdiktatúra.

Hangya-tag volt 700 ezer ember (ha családjukat is beleszámítjuk, az ország lakosságának a fele) és Hangya szövetkezet volt mintegy 2 ezer településen (a települések 2/3-án). Ennek a Hangya „szövetségnek” számos iparvállalata és külkereskedelmi vállalata is volt, azon kívül jelentős szociális szolgáltatásokat is nyújtott (biztosítás, kórház, közkönyvtárak, nyugdíj stb.), alapítványából jött létre a Közgazdaságtudományi Egyetem (ma a Budapest Corvinus Egyetem).

Olyan központi nagykereskedelmi hálózatot hozott létre (a Hangya Központot), amelyhez számos településen a helyi gazdák és vásárolni szándékozók boltalapítással és -berendezéssel saját szövetkezetet hozhattak létre, amellyel csatlakozhattak a Központ szolgáltatásaihoz. A hálózat jelentős része helyi befektetésből jött létre.

Nem az egyéni és gyors meggazdagodás volt a cél, hanem a méltányos osztozkodáson alapuló közösségi haszonvétel

(vagyis egyre több valódi, az életet szolgáló szükséglethez jussanak hozzá minél több helyen méltányos áron, miközben saját teljesítményüket beteszik a rendszerbe). Elsődleges a belső önellátás volt, és ezt követte a felesleg exportja, amiből itthon hiányzó cikkeket hoztak be.

1938-ra az ország GDP-jének 1/3-a ilyen életközpontú belső együttműködésben realizálódott.

A méltányosság elérésének kulcsa az volt, hogy hálózaton belülre került a nagy- és kiskereskedelem, megszűnt az extraprofit kiszivattyúzásának lehetősége. A kereskedelem pont olyan elvégzendő munkává vált a szövetkezeten belül (mert belsők tanulták meg és művelték), mint az áruk előállítása.

A szövetkezeti forma átlátható, igazságos (mindenki egy-egy szavazattal rendelkezik), nincs lehetőség a kis közösség anyagi megkárosítására, pénz- vagy életerő kiszivattyúzásra, mint ahogy az uralkodó gazdasági életben a „befektető” próbálja a maximális hasznot kivenni vállalkozásából.

A jól átlátható kis egységek bővítése, fejlesztése is megfontolt volt, mert a megkeresett haszon egy részének az újra befektetésére alapozódott. Kölcsönből akkor is kockázatos volt fejleszteni.

Visszatérve a mai helyzetre, megállapíthatjuk, hogy

a családok jelentős részét ma már megfosztották a természet közeliségtől (a kertjüktől, földjüktől) és többségüket városi kislakásokba kényszerítik, ahol lehetetlen a többgenerációs nagycsaládi lét
a családok szétszóródnak
a megélhetési kényszer miatt a családon belüli nevelés megszűnik, a gyerekek nevelése a bölcsődében, óvodában, az iskolában és közösségi terekben történik
a megélhetési kényszer rabszolga-munkavégzésre terel, amíg erre szükség van, utána pedig mindenki oldja meg úgy a megélhetését, ahogy tudja
a természettől való elszakítás nem csupán a családi életben jelentkezik, hanem a növénytermesztésben, állattartásban is, mert a hatékonyság érdekében művi úton, óriási energiabefektetéssel művilág körülményei között történik a tápláléknak, ruházatnak, építményeknek, vízellátásnak stb. a biztosítása, ami fizikai létezéshez szükséges
ezzel eljutunk oda, hogy a minimális létszámú, önellátásra képtelen egyedekből álló „családok” mehetnek a boltokba vagy monopol helyzetben lévő „közszolgáltatókhoz” létszükségleteiket (és egyéb reklámmal felhergelt igényeiket) megvásárolni, vagyis mások által ismeretlen módon, ismeretlen anyagokból előállított „termékek” megvásárlásával próbáljanak életben maradni.

Ez vezet a totális kiszolgáltatottság felé.

Ebben a roncsolt emberi és természetes tájtól elszakított környezetben kellene feltámasztani a közösségi életben maradás elkötelezettségét és megvalósítását. Olyan feltételek mellett, hogy az egykori együttműködőknek még a morzsái sincsnek meg.

Nemcsak együttműködő hálózatról kell „álmodnunk”, hanem az együttműködő elemeket is ismét életre kell kelteni.

Egy szinte totális káoszban kellene egy kiteljesedő életközpontú hálózatot megszervezni és működtetni.

Vágy vagy megvalósítható cél?

A jobbítási vágy könnyen megfogalmazható célként. A politikusok évezredek óta ezt művelik. A célként megfogalmazott ígéret valóra váltása, vagyis a változás megvalósítási képessége azonban hiányzik. Nem marad más lehetőség, mint az uralkodó erőtérbe való besimulás elfogadása, rosszabb esetben rálicitáló, túlbuzgó szorgalmazása.

Az a jó cél, amelynek a megvalósíthatósága adott körülmények között garantálható (vagy legalább alaposan kigondolt).

A létezés alapfeltételei: termékek, szolgáltatások, létesítmények, együttműködések. Szervezett együttműködésben alkalmazott tudás-, anyag-, energiafelhasználás eredményei.

Ezeket a természet nem bocsátja ingyen rendelkezésre. Ezek szervezett emberi együttműködés végtermékei. Ezek előállítását biztosító és a termékeknek a fogyasztóhoz való eljuttatását végző egységeket létre kell hozni és tartósan működtetni kell, mégpedig kiindulásként abban a társadalmi-gazdasági környezetben, amelyet az uralkodó erőtér képvisel. Amint a belső élettér kezd kibontakozni, egyre több külső kényszer oldható fel az életközpontúság kiteljesítése érdekében.

A kitűzött cél mellé annak megvalósíthatósági koncepcióját is le kell(ene) tenni.

Ez a megvalósíthatósági elemzés hiányzik a célok kitűzése mögül, és ez a magyarázata annak is, hogy miért nem teljesülnek a megalapozatlan célok.

Megvalósíthatósági elemzés

A megvalósíthatóság elemzése műszaki-szervezési tudást igényel, és magát az elemzést is vitaképesen be kell tudni mutatni. A műszakilag megvalósítható, de különböző technológiákra alapozott változatoknak kell versenyezniük a korlátozott erőforrásokért. A stratégiai előfeltevések módszere (amit a 70-es években publikáltak) pl. kiválóan alkalmas erre a döntéselőkészítésre, amelyben egy-egy változat mellett „teljes mellszélességgel” azonosuló csapatok mutatják be koncepcióikat, érvelnek javaslatuk mellett, ellenérveket sorolnak fel a többi javaslattal szemben, de hajlandók arra is, hogy bizonyos pontokon korrigálják kiindulási álláspontjukat. Sokkal jobb megoldás jöhet ki ebből az ütköztető csoportmunkából, mint amikor egy csapat gyárt alibi ellenkoncepciókat egy döntés előkészítésekor. Egyetlen döntés sem lehet jobb, mint amilyen színvonalon az döntéselőkészítést végrehajtották. Egész politikai, gazdasági, társadalmi berendezkedésünk ezt a döntéselőkészítési felületességet tükrözi.

A fizikai megvalósítás alapja az értékáram

Az előállítási technológia (a megcsinálni tudás) határozza meg azokat a lépéseket, amelyek bemeneteként anyag-, energia-, munkaszükséglet merül fel, hogy az eredményt a következő technológiai lépés vagy esetleg a végfelhasználó megkaphassa.

A végeredmény (a termék, a szolgáltatás vagy a létesítmény) felé haladva aktív „csomópontok” és közöttük lévő szükségleti kapcsolatok (gráfelméletileg „élek”) jelennek meg, ahol minden élnek kell forrásának, előállító „csomópontjának” lennie. A kiindulási előállító csomópont végső esetben természeti erőforrás (a termőföld, a kőolaj, a földgáz, a geotermikus energia, a napfény, a kibányászható érc, az emberi/állati energia, már más létező „terméke”, pl. mag stb.). Minden következő csomópont már előző csomópontból származó „eredményt” is igényel amellett, hogy hozzáteszi saját teljesítményét is.

Az értékáram egy-egy végtermék vagy szolgáltatás érdekében aktivizált csomópontok vonulata.

A valódi végtermékek emberi, közösségi fogyasztásra alkalmas „eredmények”. Fontos közbenső „eredmények” lehetnek olyan beruházási javak is, amelyek valódi végtermékek előállításának megkönnyítésére jönnek létre. Az egyes csomópontokban melléktermékek és hulladék is megjelenhetnek. A melléktermékeket más csomópontok igényelhetik vagy hulladékká válnak. A hulladék további feldolgozó csomópontot igényel vagy a környezetet károsítja (a környezet a végső „fogyasztója”). Egymástól térben távol lévő csomópontok közötti anyagáramlást ellátási csomóponttal ábrázolhatjuk.

Ahhoz, hogy egy-egy „végtermék” előálljon, adott technológia mellett a teljes értékáramnak „le kell futnia”. Ez azt jelenti, hogy az egyes csomópontokban végrehajtandó feladatokat valakinek (valaminek) végre kell hajtania, vagyis

aktív szereplőnek kell a csomópontban megjelennie.

Az értékáram torzulása csomópontjait uraló aktív szereplők érdekéből

Bárminek az előállítása anyag- és energiafelhasználással történik. Ha korlátos az igénybe vehető anyag vagy energia, akkor rangsorolni kell az előállítandó „végtermékek” között.

A mai katasztrofális helyzet amiatt állt elő, hogy nem az életközpontúság a rangsorolás alapja.

Az értékáramok felvétele (ábrázolása) jó támpont arra vonatkozóan, milyen áldozattal jár végtermékének az előállítása (valódi szükséglet-e a végtermék, mennyi a hulladék, mekkora a ki nem használt lehetőség stb.). A technológia váltási lehetőségek is jól érzékeltethetők, amikor az egyes csomópontok „tudásszintjét” (képességét) módosítjuk, hogy saját ráhatási körbe vonjuk a csomópontot.

A társadalmi létezésben az aktív szereplők a gazdálkodó egységek, amelyek saját identitással rendelkeznek és meghatározott szabályok szerint működtethetők.

Ezek a gazdálkodó egységek „élő lények”, vagyis megpróbálnak tartósan fennmaradni, miközben a környezetükben létező többi élővel „viaskodnak”. A ma uralkodó erőtérben ez a nyereséges (rentábilis) gazdálkodásra törekvés. Ez azt jelenti, hogy több bevételre kell szert tenniük, mint amennyi a ráfordításuk. Vagyis életerő elszívásra kell beállniuk, amit a többi élőtől vonnak el. A természetben van regenerálódó életerő, mint ahogy az emberi természetben is van. Ha méltánytalan az életerő kiszívás, akkor egyes gazdálkodó egyégek „felvirágoznak”, mások tönkre mennek.

A rentabilitásra törekvés elfedi a cselekvés értelmét. Bármivel érdemes foglalkozni, ami több bevételt (pénzt) hoz, mint amennyit ráköltünk. Vagyis ebben a szemléletben „pénzgyárként” kell működni.

A biológiai élethez azonban minimum az elemi létfeltételek folyamatos és minőségileg megfelelő rendelkezésre állására van szükség. Például valódi táplálékra, nem pedig gazdaságosan előállítható „annak látszó” műélelmiszerre.

Az életközpontúság, vagyis az alapvető létfeltételek elsődlegességének a biztosítása és a „pénzgyári” működésmód (bármit is tegyek, csak az több bevételt hozzon, mint amit rá kell fordítanom), alapvető ellentmondásban van. A „pénzgyári” működésmódban lealacsonyodik (degradálódik) az élet, a kimerülés, az elapadás irányába mozdul el a rendszer, mert a pénzszerzési vágynak nincs korlátja. Vagyis a korlátlanság illúzióját bizonyos késleltetéssel az élők rendszere dönti majd romba.

Az értékáramok hálózatán keresztüli anyag és energiaáramlást nemcsak a beépülési szükségszerűség határozza meg, hanem a csomópontokat „birtokló” aktív szereplők, a gazdálkodó egységek érdekei is.

Egy-egy gazdálkodó egység számos értékáram sok csomópontjának a végrehajtási képességével is rendelkezhet. Magának a gazdálkodó egységnek az uralkodó erőtérben nyereségesen, tehát kiszívott életenergia többlettel kell folyamatosan működnie. Ez önmagában még nem lenne probléma, mert a biológiai létezés is ezen alapul, vagyis a megújuló természeti erőforrásokból történik a többlet elvétele (a természet ajándékoz meg az élet lehetőségével). Az emberi energia (a munkavégző képesség) is megújuló energia. A probléma a korlátok nélküli mohóságra törekvésben rejtőzik, amikor a regenerálódási képességet meghaladja az elvétel. A „pénzgyári” működés pont erre terel.

A „pénzgyári” szemléletben történő működésben az értékáramok legnagyobb hasznot hozó csomópontjainak a megszerzése a cél, mert ameddig szükség van a végtermékre/szolgáltatásra, addig a kritikus csomópontok birtoklása uralkodási pozíciót jelent.

Ahol az értékáram menti út gazdálkodó egységet vált, ott megjelenik az árbevétel/költség fogalma. A fogadó csomópont gazdálkodó egységének ki kell fizetnie azt az árat, amit a szolgáltató csomópont gazdálkodó egysége kér. Ez árbevételként jelentkezik az átadónál és költségként számolódik el a fogadónál. A fogadó tovább feldolgozza a megvásárolt anyagot, energiát, és megpróbálja olyan áron továbbadni a következő csomópont gazdálkodó egységének vagy a végfelhasználónak, hogy gazdálkodása nyereséges maradjon.

Az értékáram csomópontjainak az egymást követő aktiválása nemcsak amiatt akadhat el, hogy az egyik megelőző csomópont nem tudja „eredményét” előállítani, hanem amiatt is, ha a következő csomópont gazdálkodó egysége vagy a végső vevő nem tudja vagy nem akarja kifizetni azt az árat, amit az eladó kér.

Az árnak ellenérdekű felek között van szabályozó szerepe. Azonos érdekközösségbe tartozó gazdálkodó egységek között méltányos belső árak alakíthatók ki.

Sajnos a ma uralkodó erőtérben a „felvásárlók” tudatosan nem hajlandók méltányos árat fizetni, mert több haszonra kívánnak szert tenni, ezért gyakran olcsóbb, nem egy esetben silányabb anyagot vásárolnak saját érdekkörükön belülről. Pénzgyári szemléletük megtöri a természetes (mondhatni életközpontú) értékáram szerveződést. Az értékáram egyes csomópontjainak a „birtoklása” nemcsak haszon forrása, hanem helyi munkaalkalom biztosítási lehetőség is, ami a helyi élet folytathatóságának nem elhanyagolható előfeltétele.

Ezért is fontos a csomópont saját érdekkörben tartása.

Tartozhatnak az egyes csomópontok különböző gazdálkodó egységekhez, de a végső cél érdekében közösséget kell képezniük (együttműködő hálózatként kell viselkedniük). Ez történt a Hangya szövetkezeti hálózatban is.

Az értékáramokra történő ráhatási képesség a közösségi elszámoláson belüli csomópontok birtoklásában jelentkezik.

Életközpontú védett erőteret csak ilyen közösségi elszámoláson belülre hozott hálózatban tudunk kialakítani.

Az alapvető létfenntartási javak előállítását szolgáló értékáramokat maximálisan saját ráhatási (közösségi elszámoláson belüli) körbe kell hozni. Ennek kell az elsődleges szervezési célnak lennie.

Élettér mint együttműködő életterek hálózata

Az uralkodó erőtér az egyéni érdekközpontúság korlátlan érvényesítésére terel. Minden más létező legyűrendő ellenfél.

Az élet az önazonosságukat (jellegüket) megőrízni szándékozó élők olyan viaskodása, amely valamennyi élő tartós fennmaradását segíti elő. Az életközpontúság a többi élőt nem legyűrendő ellenfélnek, hanem lehetséges szövetségesnek tekinti az élet fenntarthatósága érdekében, miközben mértéket tartva küzd ellenük.

Az érdekközpontúság túlzott érvényesülése határt szab az életközpontúság számára.

Az érdekközpontúság valamennyi élőben létezik és egyedileg is érvényesülhet. Az uralkodó erőtér erre alapozza azt az atomizáló megosztást, hogy lehetőleg minden szövetkezést csírájában elfojtson.

Életközpontúság csak hálózatban (vagyis az élők sokaságának együttműködésében) létezhet.

A javak előállítása érdekében történő együttműködésben ez gyakorlatilag úgy tud megnyilvánulni, hogy az együttműködő csomópontok közötti élek mentén méltányos elszámolás történik. Ez terel a felé, hogy ne szakadjon meg az értékáram természetes lefutása.

Amilyen mértékben az életközpontúság kompromisszumokra tudja kényszeríteni az egyéni érdekközpontúságot, olyan mértékben nyílik élettér a biztonságos lét kiteljesítésére.

Ehhez az aktív szereplők (és az azt irányító emberek) szemléletében, akaratában kell irányváltásnak bekövetkeznie. Ha nincsenek az együttműködő hálózatot szervezni szándékozók, akkor biztosan nem jön létre ilyen hálózat. Kizárólag egyéni érdekérvényesítésre törő vállalkozásokkal biztosan nem hozható létre az egykori Hangya szövetkezeti mozgalomhoz hasonló életközpontú hálózat.

Együttműködő életterek hálózatához kisebb együttműködő hálózatok mint építő elemek szükségesek. Egy-egy ilyen hálózati elemnek a forrástól a végfelhasználásig terjedően kell ráhatási körön belül tartani az érintett értékáramokat. Vagyis a végfelhasználó (a vásárló, a fogyasztó), valamint az előállítók közösen legyenek tartósan érdekeltek az értékáram ciklikus működtethetőségében, beleértve a közvetítő logisztikát is. A védett élettér az így létrehozott szervezeten (célszerűen szövetkezeten) belül jön létre.

Erre dolgoztam ki az élet szigetei koncepcióját, amelyek együttműködésében hálózatosan bővíthető a védett élettér.

https://www.szilajcsiko.hu/single-post/utban-az-onrendelkezes-fele-3-osszefogas-a-kiszolgaltatottsag-ellen

Hol van a mozgósítható erő?

A koncepció akkor ér valamit, ha elegendő erő mozgósítható a megvalósítására.

Hatalommal rendelkezők sokat tehetnének a koncepció megvalósításáért, továbbfejlesztéséért. Ha semmit sem tesznek, ismétlik mindazt, amit az elmúlt 500 év alatt tettek.

Államigazgatási szinten nem tudok olyan feladatról, amely alapvető létfenntartási javak értékáramaira alapozva foglalkozna legalább a valós helyzet feltárásával, bemutatásával, hogy erre alapozva a végzetes kiszolgáltatottságot valamelyest csökkentő fejlesztéseket kezdeményezzen. Az uralkodó erőtér elleni védekezés első vonala az államigazgatás. Ha ez csak végrehajtó, akkor semmi helyi védelmet nem biztosít. Megalapozott létszervezési koncepciót a valós működést jól tükröző modellekre, véleményem szerint a lényeges értékáramok hálózataira alapozva lehet csak kidolgozni.

Létre kellene hozni az életközpontú társadalom- és gazdaságfejlesztés stratégiai központját.

Értékáramokra alapozott kutatásról sem tudok. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) például foglalkozhatna ezzel a kutatással.

Önkormányzati szinten lehetnek olyan elkötelezett polgármesterek, akik térségük létfenntartásának előmozdításában aktívak. Ott van is lehetőség az élet szigeteinek a kialakítására.

Az önkormányzatok többsége végrehajtó hivatal. Korlátos erőforrásaikat felemészti a leosztott feladatok végrehajtása. A települések túlnyomó többségében a közösségi létfenntartás mint téma fel sem merül. Ha valamelyik felelős gondolkodású személy nem kezdeményez helyi vitát, a mindennapi robot (vagy a bénult semmittevés) a teljes kiszolgáltatottságba való beletörődésre vezet.

Annak a koncepciónak a terjesztése, hogy a beletörődésen túl is van még mozgástér – és ez nem az értelmetlen lázadás –, kulcsfontosságú lenne.

A hatalom által fenntartott kommunikációs csatornák rövid és következésképpen semmitmondó írások vagy előadások közlését teszik csak lehetővé. Ez a meglévő alátámasztása. 1-2 oldalas írásokban lehetetlen az újítási törekvések érthető közzé tétele. Hosszabb cikkek több hónapos várakozás után – sok esetben erősen „lektorált” formában jelenhetnek meg, amikor talán már nem is időszerűek.

Maradnak azok a véletlenszerű, személyes vagy eszmei rokonszenven alapuló közlési fórumok, mint esetemben a Szilaj Csikó, ahol gondolataimat közzé tehetem és talán néhány százan elolvassák.

Nagyon nagy szükség lenne olyan ernyőszervezet létrehozására, amely az életközpontúság szemléletét képviseli, terjeszti, vitafórumot biztosít, segíti a helyi (települési, kistérségi) viták és megvalósítási szerveződések kibontakozását. Ez lehetne az előzőekben javasolt ÉSZ-társasága (az Életet SZolgálók társasága).

Azon túl, hogy körvonalaztam az életközpontúsághoz vezető út lehetőségét, amely legalább lokális túlélési esélyt kínál megfelelő lokális összefogással, kívánom, hogy gondolataim találjanak értő és érző emberekre, akik saját környezetükben képesek azt a lámpás szerepet betölteni, amely megvilágítja az életközpontúsághoz vezető, szeretetet kisugárzó utat.

Az életközpontúság természetközeliség nélkül elérhetetlen.

A vidék éltető erejének a feltámasztása, tájba illeszkedő létszervezés sorsdöntő jelentőségű. A jövőnk ezen a fronton dől el.

A kihalt faluba életet, perspektívát kell lehelni, biztosítani kell a többgenerációs boldogulást, kiteljesedést.

Nem mástól, különösen nem pénzbeli (és akármikor elvonható) támogatástól kell várni a boldogulást, hanem a valós helyzethez igazodva kell közös gondolkodással megkeresni a helyi életben maradás lehetőségét. Ehhez pedig

ki kell alakulnia a falut hitelesen vezetők és képviselők csapatának mindenhol. A városiaknak pedig el kell gondolkodniuk az élet szigeteibe való becsatlakozáson.

A jó döntést tehát nem csupán felső vezetőknek, hanem egyre több gondolkodó embernek kell meghoznia a maga környezetében.

Mert ez az egyetlen helyes irány, ami a túlélés felé vezethet.

Kapcsolódó cikkeink