Vajon mit szólna Petőfi, ha látná, ki kapott Széchenyi-díjat? (Fuksz Sándor jegyzete)

Amikor meghallottam, hogy H. R. Széchenyi-díjat kapott, elöntött a szégyen. Már egy hete gyötrődöm, hogy a felindulásomnak hangot adjak. A Szilaj Csikóban megjelent írás (MEGINT ÜZENT A MÉLYÁLLAM, Varga Domokos György jegyzete) volt az egyetlen, amely némileg enyhítette a nemzet bűnét: érdemtelennek babérkoszorút akaszt a nyakába...

Vajon mit szólna Petőfi Sándor, ha látná, hogy március 15-én Hermann Róbert veszi át a Széchenyi-díjat? Aki egyik legismertebb tagadója a költő és sok más szabadságharcos honvéd szibériai elhurcoltatásának illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum egyik felelős vezetőjeként még a téma kutatásának is. Nem hálás feladat egy – magas polcra emelt – tudóssal vitába szállni, főleg, ha történeti kérdés a téma; az egyetemi professzor nimbusza már magában komoly védelmet jelent Hermann Róbertnek…

A bátorságot az a tapasztalat adja, hogy voltak már itt akadémiai elnökök és komoly tudományos notabilitások is, akik bizonyíthatóan tévedtek és mára már le is leplezték a témában nem éppen dicsérhető állásfoglalásukat. A stílus maga a … tudós, mondhatnánk Buffon, a neves francia gondolkodó frappáns jellemzése nyomán, ahogyan egy később megfogalmazott magyarázatával pontosítja: „a stílus nem más, mint a rend és a lendület, amelyet az ember gondolataiba belevisz”.

Hermann Róbert a lendület embere – mondhatnánk az áldozata. Humorosnak nem nevezhető, cinikus megjegyzéseivel övezett kiszólásaival próbálja cáfolni a véleményével ellenkező nézeteket, sokszor már a becsületsértést súrolva. (Engem egy Görgei-véleményemért félbolondnak nevezett, Morvai Ferencet egyik előadásában futóbolondnak titulálta.) Logikailag „megbicsakló” következtetésit néha meglepően hatásvadász képekkel illusztrálja:

„...A jelenlegi, ismert történeti források szerint azonban csak azt tudjuk mondani, hogy a segesvári ütközet napja után Petőfit se élve, se holtan senki bizonyosan nem látta. Bauer Lajos őrnagy, aki szintén a Bem törzskarában szolgált és Segesvárnál fogságba esett, a fogságból megszökött és a foglyok között nem találkozott Petőfivel, ez szerintem meglehetősen erőteljes bizonyíték amellett, hogy Petőfi nem volt a foglyok között, akkor pedig nyilván csak a halottak között lehetett, ha csak el nem ment román vándorpópának az erdélyi havasokba..."

Mintha nem ismerné Franz Fiedler napló-visszaemlékezését arról, hogy a segesvári csatát követő napokban a sebesült Petőfi Sándort ő vitte ápolás céljából egy székely családhoz, amit Bartha János honvédszázados is igazolt a Vasárnapi Újságban közölt írásában 1860-ban.

Igaz, hogy eme két utóbbi forrást nem emlegeti sem ő, sem történésztársai – hagyják megtéveszteni a közvéleményt Heydte osztrák őrnagy több sebből vérző „meséjével”, a Petőfire nem hasonlító leszúrt felkelővel.

A csata több visszaemlékezőjét is idézi Hermann Róbert, de mindegyikkel a költő elestét sejteti, mintha más végkifejlete nem is lehetett volna az ütközetnek, csak a halál.

Megtalálható ebben a történetben – mint cseppben a tenger – a magyar történelemkutatás számos anomáliája, amelyek részben akadályozzák a tényfeltárást magát, részben lehetetlenné teszik a tárgyszerű, véleményütköztetéseken alapuló vitát, amelyben nem az alá és fölérendeltségekben lévő intézmények vívják ideológiai vagy presztízs harcukat, hanem a tudomány és logika érvei mérkőznek egymással.

Itt felvetődik a kérdés:

mennyire van fölkészülve a mai tudományos közélet vagy annak szereplői egy nyílt és elfogulatlan vitára, ha annak tárgya éppen Petőfi Sándor?

„Lerágott csont már, mi újat lehet még mondani róla?” – kérdezhetnénk a jubileumi ünnepségsorozat után. A történészek pedig többnyire a saját „területüket” kutatják és nem szívesen kalandoznak a kollégáik által vizsgált témák felé.