Varga Domokos György: A beavatkozás logikája
Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből
A beavatkozás logikája
1.) Vegyük észre: a természetben olyan anyagtalan (anyagon túli, metafizikai, természetfeletti) kapcsolódások, hálózatok, összefonódások léteznek, amelyek jelenlétét, működését a tudomány a maga eszközeivel vagy nem képes kimutatni, vagy nem képes anyagelvű magyarázatot találni (adni) rájuk. Például egy elektronpár egymástól szétválasztott és tetszőleges (akár sok ezer km-re) eltávolított két tagja azonnal követi a másik változását, csak éppen ellentétes irányban. E „kvantum-összefonódás”-nak nevezett jelenség során tehát az elvileg semmilyen fizikai kapcsolatban nem lévő részecskék képesek információt cserélni egymással.
Vagy két, egymáshoz lelkileg szorosan kötődő emberi vagy állati lény egyik tagja – miként számtalan megtörtént eset cáfolhatatlanul bizonyítja – sok ezer km távolságról képes megérezni, ha a másikat tragédia érte. Némely házikedvencek pedig még azt is képesek megérezni – kutatók hiteles megfigyelése szerint –, ha szeretett gazdájukban csupán felvetődik a hazaindulás gondolata... Amikor Istennek az élővilág, illetőleg az ember teremtésébe való beavatkozásának jeleit és logikáját keressük, számot kell vetnünk a természetfeletti (anyag, tér és idő nélküli) világ megkérdőjelezhetetlen létezésével.
2.) Fogadjuk el: bizonyos növények képesek arra, hogy illóanyag kibocsátásával (vagy akár a gyökérzetük révén) értesítsék fajtársaikat a közelgő veszélyről. Amikor egy zsiráf legelni kezdi az ernyőakácia lombját, a megtámadott fa egyrészt méreganyagot kezd termelni a leveleiben, másrészt etilént bocsát ki a levegőbe, s ennek hatására a környező ernyőakáciák is azonnal méreganyag-termelésbe fognak. Kutatók megfigyelték, hogy miután a zsiráf a kellemetlenné váló íz miatt félbehagyja a legelést, nem próbálkozik a környékbeli példányokkal, hanem jóval távolabbiakhoz vonul, tudván, hogy azokhoz még nem juthatott el a vészjelzés, s nem kezdett el megkeseredni a levelük... Egy növényfajban – s általában véve: az éltető erő alacsony lelki minőségi szintjén vegetáló lényeknél – tehát kialakulhatott egymás figyelmeztetésének ösztönös képessége. Vajon minek (vagy kinek) köszönhetően?
3.) Vegyük észre: mivel kicsiny hangyáink alig gombostűfejnyi idegdúcukkal meghökkentően sikeresen és tartósan működő társadalom szervezésére képesek, ugyancsak megfejtésre vár, hogy e tudásuknak mi lehet az ősforrása. Mint korábban megállapítottuk, habár hangyáink a helyváltoztatás, valamint a szervezés és az alkotás képessége tekintetében messze túlszárnyalják a növényvilág lényeit, lelki minőség tekintetében nincs érdemi különbség közöttük: egyaránt az éltető erő öntudatlan, ösztönös, ÉN-telen szintjén léteznek. Nincsenek olyan egyedi vonásaik, amelyek jóvoltából egyéniséggé, személyiséggé (ÉN-né) lényegülhetnének át, ennek köszönhetően pedig a fajon belüli sokszínűség (tudományosan: diverzifikáció) forrásai, előidézői lehetnének.
4.) Vegyük észre: mivel a hangyatársadalmon belül éppen a legváltozatosabb feladatokat ellátó, legtevékenyebb dolgozók azok, amelyek nem képesek utódnemzésre vagy szaporodásra, s a megtermékenyítés feladatát a rövid életű, dologtalan hímek látják el, ezért jó okkal feltételezhetjük, hogy a különféle hangyafajok nem a természetes kiválasztódás – vagyis egyes példányok kedvező tulajdonságainak átörökítése – révén jutottak hozzá különleges adottságaikhoz, képességeikhez. Meggyőzőbb magyarázat híján fogadjuk el, hogy az élővilág ÉN nélküli lényei, illetőleg ezek csoportjai a fajuk megteremtésekor nyert ősinformációik utasításait követik.
5.) Fogadjuk el az emberi genom (génkészlet) feltérképezésében úttörő szerepet játszó neves tudós álláspontját: az élőlények génkészlete (a génkészletet tartalmazó DNS) nem más, mint egy olyan használati utasítás, amely Isten ábécéjével íródott, s amelynek előírásait híven követve a természet maga képes előállítani az élőlényeket.
6.) Fogadjuk el: a hangyatársadalmak kialakulása és működése logikusan csak az isteni használati utasítás létezésének feltételezésével képzelhető el. Mivel a hangyák nem érik el az ösztönös ÉN szintjét, s nincsenek egyéniségeik, vezetőik (vezéreik), jellegzetes munkamegosztásuk forrása is csak egy olyan ősi használati utasítás (ősinformációs program) lehet, amely nemcsak az egyedekre fejti ki hatását, hanem az egész fajra (populációra) is.
7.) Amiként léteznek (a tudomány számára tisztázatlan eredetű) ősi testtervek és fejlesztőgének, amelyek elősegítik az élővilág törzsfejlődését, ugyanígy létezniük kell olyan ősi információs programoknak, amelyek a hangyafajok (és más, hozzájuk hasonló lények, például a termeszek és a méhek) számára lehetővé teszik építményeik közös megalkotását. Mivel a közös várépítés, élelmiszer- és hulladékgazdálkodás, akárcsak az utódgondozás és a rabszolgatartás az egyedek összehangolt együttműködését követeli meg, ezért nem elégséges, hogy a szóban forgó használati utasítás csak az egyedek szintjén jelenjen meg (kapjon értelmet), hanem faji (populációs) szinten kell kifejtenie hatását.
8.) Fogadjuk el a méhek táncának jelentését is megfejtő tudósnak azt a meggyőződését, hogy a vak termeszek sikeres együttműködése, pl. a váruk felépítése során mutatkozó tökéletes összhang nem magyarázható meg az érzékszervek segítségével folytatott kommunikációval. Az illatnyom például elvezethet a célhoz, de azt nem magyarázza meg, hogy ott mit kell csinálni.
9.) Fordítsunk megkülönböztetett figyelmet annak a kísérletnek az eredményére, amelynek során egy jeles kutató vékony acéllemezzel választott ketté egy olyan termeszvárat, amelyen a pöttöm dolgozók tekintélyes serege éppen egy nagyobb rés kijavításán fáradozott. A lemezzel elválasztott dolgozók nemcsak hogy nem láthatták egymást, de egyéb módon sem jelezhettek, üzenhettek egymásnak. Ennek ellenére amit külön-külön építettek, tökéletesen illeszkedett egymáshoz. „Olyan volt, mintha a javítási munkálatokat egy fölérendelt szerkezet irányította volna”, állapította meg kutatónk, s ezt a különleges »szerkezetet« elnevezte „csoportlélek”-nek. (Az erről beszámoló tudós író pedig ugyanennek a csoportos szervező és irányító tényezőnek a „morfikus mező” elnevezést adta.)
10.) Fogadjuk el (mint lehetségest) az eddigiekből logikusan következő (következtethető) magyarázatot:
a. A szóban forgó, ÉN nélküli, társadalomban élő lények (hangyák, termeszek, méhek) csoportos irányítás alatt állnak.
b. A csoportos irányítás (irányíthatóság) biológiai feltétele, hogy minden egyedbe bele legyen oltva (genetikailag bele legyen kódolva) a faj egészére jellemző munkamegosztási szerepek és építési feladatok (tervek, modulok) teljes programja (de legalábbis ezek közvetlen, ösztönös elérhetősége).
c. A faj (populáció) egészére vonatkozó genetikai kód megszerzése (kifejlesztése) elképzelhetetlen az egyéni tapasztalatszerzések és kiválasztódások útján. A faj egészét szabályozó kódok (utasítások, ősinformációk) létrehozását ugyanannak az értelmes tervezőnek kell tulajdonítanunk, aki a használati utasításokat, a testterveket és a fejlesztőgéneket is megalkotta.
d. Az isteni beavatkozás logikájának szempontjából tulajdonítsunk jelentőséget annak a felfedezésnek, hogy a legegyszerűbb élőlényeknek, így például az egysejtűeknek nincsen eleve kisebb génkészletük, mint az embernek. Miként egyik tudósunk megfogalmazta, „...soha ne becsüljük le az egysejtűeket: van közöttük, amelynek kétszázszor akkora genomja van, a Tetrahymenanának [csillós egysejtű állatkának] pedig kb. ugyanannyi génje – 27000 –, mint nekünk.” Ebből a különös, igen meglepő tényből helyénvaló arra a következtetésre jutnunk, hogy a törzsfejlődés alacsonyabb szintjén álló lényekbe teremtőjük nemcsak olyan „használati utasításokat” ültetett, amelyek segítségével a természet önműködően létrehozhatja őket, hanem megszámlálhatatlanul sok olyan programot is, amelyek lehetővé teszik emez egyszerű lények számára a változó körülményekhez való sikeres alkalmazkodást, beleértve a összehangolt csoportlétet, vagyis a csoporton belüli, hatékony munkamegosztást, valamint a csoporttagok ösztönös, tevékeny együttműködését, a közös élelembeszerzéstől és élelmiszergazdálkodástól kezdve egészen a közös vár- és birodalomépítésig.
e. Tegyük félre azt az elvi lehetőséget, hogy a Teremtő közvetlenül avatkozik be az olyan egyszerű, ÉN nélküli lények mindennapi életébe, mint amilyenek a hangyák is. Ehelyett olyan élő rendszert alkotott, amelynek segítségével láthatatlan jelek (rezgések) hatására a hangyák úgy tudnak kapcsolódni egymáshoz, és úgy tudnak egy közös irányítás együttműködő részeivé (részeseivé) válni, akár egy élő szervezet sejtjei. Kutatók megfigyelték, hogy ha az élelemszerző hangyák némelyikét óvatosan kiszippantják a sorból, társaik – mintha mi sem történt volna – ugyanúgy folytatják szorgalmas ténykedésüket. Ha azonban egy felderítőt szippantanak fel, hiába nincs semmi ideje vagy esélye bármiféle figyelmeztető hangot vagy illatot kibocsátani, távoli társai is rögtön tudomást szereznek a fenyegető helyzetről, és azonnal visszafordulnak, a fészek felé véve irányt. Fogadjuk el, hogy nemcsak az elektronok fizikai világában, hanem az élővilágban is léteznek olyan láthatatlan, korszerű mérőeszközeinkkel is kimutathatatlan kapcsolódások (összefonódások), amelyek fizikailag különálló (elkülönülő) lények tevékenységét is képesek összehangolni, élő szervezetként (organizmusként) működtetni. Ilyen kapcsolódásnak, csoport szinten működő szervezetnek (szerveződésnek) kell tekintenünk például a hatalmas, akár több száz vagy több ezer fős madár- és halrajok tökéletesen összehangolt, villámgyors együttmozgását, hiszen erre a jelenségre (a szinkronicitásra) semmilyen hagyományos (természetes) érzékszervi összeköttetés (látás, hallás, tapintás stb.) megléte nem nyújt elfogadható, kielégítő magyarázatot.
f. Tekintsük a kezdeti isteni beavatkozás kézenfekvő bizonyítékának azokat az élő szerkezeti (funkcionális) egységeket, amelyeknek elemei egymástól függetlenül nem jöhettek létre és véletlenszerűen nem kapcsolódhattak össze. Fogadjuk el azoknak a tudósoknak (mikrobiológusoknak) az álláspontját, akik az élővilágból vett meggyőző példákkal igazolták: léteznek olyan szerkezeti (funkcionális) egységek, amelyek felépítése tovább már nem egyszerűsíthető, ugyanis ebben az esetben azonnal működésképtelenné válnának. Ilyen szerkezeti egység például az a parányi hajtómű, amely egysejtűek ostorát forgatja (!) a legjobb csónakmotorjaink hajtóművét megszégyenítő képességekkel és hatásfokkal. Ebből logikusan következik, hogy a működéshez szükséges alkatrészek külön-külön nem fejlődhettek ki, véletlenszerűen nem alakulhattak ki, és véletlenszerűen nem is kapcsolódhattak egymáshoz, akármilyen végtelen idővel számoljunk is. A szerkezet (funkcionális egység) egyes elemeit olyan értelemnek kellett megalkotnia, amelynek előzetesen pontos képe (terve) volt a létrehozandó élő szerkezetről, s ennek „gyártási” technológiáját (programját) DNS-be, az összeszerelési utasítását pedig RNS-be tudta kódolni.
g. Fogadjuk el, hogy ugyanez az isteni értelem képes volt arra is, hogy ne csak élőlények egy-egy egyedére, hanem egy-egy csoportjára is megvalósítsa az önszabályozást. Csoportszinten létezik például egy-egy hangyapopulációban az a tudás – akár egy várépítési program –, amelyre a csoport egyedei képesek ráhangolódni, s amelynek utasításaira rezonálva mozgósítják a saját génjeikben („használati utasításokban”) tárolt ősi képességeiket (pl. várépítési ismereteiket és készségüket).
11.) Tekintsük a teremtő isteni szándék megvalósulásának mindazokat az élővilágban tapasztalható jelenségeket, amelyekre az evolúció logikája semmiképpen nem nyújt elégséges magyarázatot. Lássuk be például, hogy sem a természetes kiválasztódás, sem a véletlenszerű mutációk létrejöttének lehetősége nem ad elégséges magyarázatot arra, hogy különféle ragadozóhalak (pl. cápák, murénák) egyedei miképpen keveredhettek olyan bizalmas viszonyba náluk sokkal kisebb halfajok (pl. gébek) egyedeivel, hogy utóbbiak békésen beúszhatnak kitátott szájukba, s ott ráérős tisztogatásba foghatnak. Lássuk be, hogy itt mind a ragadozóban, mind pedig a tisztító halban olyan ősi programnak (utasításnak) kell működésbe lépnie, amely felülírja egyfelől a legősibb és legmélyebb vadász-, másfelől a legősibb és legmélyebb menekülési ösztönt, s csak emiatt lehet képes a két idegen lény (ragadozó és zsákmány) így összehangolódni, kölcsönös előnyökkel járó szimbiózisban élni. Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessék, az egymásra hangolódás lehetőségének és csírájának mindkét fajban keletkezésük óta ott kellett lennie – méghozzá egy értelmes, előrelátó tervező jóvoltából. Ugyanis logikusan aligha feltételezhetjük, hogy valamikor az ősidőkben éldegélt egy olyan tisztítóhal előd, amely hajszálnyival bátrabb volt a társainál, s éldegélt egy olyan ragadozóhal előd, amelynek falánksága hajszálnyival visszafogottabb volt társaiénál, s kettejük utódai a végtelen idő során egyre közelebb kerültek egymáshoz. Mígnem elérkezett volna az a természettörténelmi pillanat, amikor a ragadozóutódok egyike már meg bírta állni, hogy a zsákmányutódok egyikének közeledtére csupán kitátsa, ám véletlenül se csukja be száját, s az ígéretes csemegét véletlenül se nyelje le, inkább hagyja kedvére eledelért matatni odabent. Ráadásul egészen addig hagyja, amíg e szerencsés ragadozóhalunk elsőként egész fajából el nem jut a felismerésig, sőt megvilágosodásig: hiszen ezzel ő jól jár...!
E meseszerű feltételezés elfogadásával elméletileg máris kitaposott útja volna az evolúciónak: mivel az önmérsékletet tanúsító ragadozóhal és a bátor tisztítóhal a megélhetés és a szaporodás tekintetében a társaihoz képest nyilvánvaló versenyelőnyhöz juthatott, ezért populációjukban az idők során az ő különleges tulajdonságuk válhatott volna jellemzővé, meghatározóvá. Lássuk be azonban: e képtelenség elfogadásához képest összehasonlíthatatlanul hitelesebb és megalapozottabb arra az álláspontra helyezkedni, amely szerint az élővilág megteremtése a Teremtő tervei szerint történt, és működtetése, fejlesztése a Teremtő programjai szerint zajlik. A teremtésnek, működtetésnek és fejlesztésnek az Isten teremtette természet habár nélkülözhetetlen színtere és öntevékeny, termékeny segítője (segédeszköze), de mégsem értelmes tervezője vagy önálló irányítója.
12.) Mindezek alapján szögezzük le: a természet (a természetes kiválasztódás segítségével) egyfelől képes arra, hogy olyan kisebb módosításokat idézzen elő az élővilág egyedeinek és csoportjainak génállományában, amelyek elősegítik a változó körülményekhez való alkalmazkodásukat; másfelől viszont isteni ősinformációk (tervek, használati és végrehajtási utasítások) nélkül a természet nem képes új rendszereket tervezni és alkotni.
13.) Fogadjuk el: a természet a teremtő számára olyan kísérleti terep, amelynek segítségével egyfelől kiszűrheti az életképtelennek bizonyuló elképzeléseket, másfelől javíthatja, finomíthatja, a változó körülményekhez igazíttathatja a működőképesnek bizonyulókat. Teljesen logikátlan – s már csak ezért is: Istenhez méltatlan – teremtési eljárás (beavatkozás) lenne, ha például minden egyes ostoros egysejtű fajnak a Teremtő maga tervezné meg és maga fejlesztené ki a megváltozó körülményekhez (létfeltételekhez) idomuló hajtóművét. A természet (a természetes kiválasztódás segítségével és a véletlen mutációk jóvoltából) képes arra, hogy az ősinformációk szabta keretek között elvégezze hajtóművek (és más funkcionális egységek) finomhangolását, kisebb módosítását; de önmagától, értelem híján, eredendő isteni beavatkozások (ősinformációk, használati utasítások) nélkül soha nem volt és soha nem lesz képes sem hajtóművet, sem bármi más olyan összetett funkcionális (működési) egységet létrehozni, amelynél az elemek összehangolásához, összerendezéséhez a végtelen idő végtelen számú véletlenjei sem elegendőek.
14.) Az evolúció hívei által gyakorlatilag „végtelennek” tekintett idő végességének (gyakorlati korlátosságának) szemléltetésére és bizonyítására fogadjuk el: ha a közismert – üdítően egyszerű kinézetű – Rubik-kockán véletlenszerűen forgatnánk másodpercenként egyet, 1400 milliárd évig tartana az összes lehetséges minta kirakása, s ez alatt csupán egyetlen egyszer állna össze a teljes rend (minden oldalon egy-egy szín). Tekintettel arra, hogy tudósaink a világegyetem korát mindössze 14 milliárd évesnek becsülik, ezért a természet képességei tudatosság híján még arra sem tűnnek elegendőek, amire egy céltudatos, értelmes ÉN (némi tapasztalatszerzés után) néhány percen belül képes.
15.) Végezetül vegyük észre: az alacsonyabb lelki és szellemi minőség szintjén álló, ÉN nélküli lények megteremtésével Isten voltaképpen még csak annyit kapott vissza valóságként, amennyit Igeként (tervként, elképzelésként, ősinformációként, használati utasításként) beletett. Ahhoz, hogy lényegesen többet kaphasson vissza (azaz befektetésének lényegesen nagyobb hozama lehessen), teremtésének olyan irányt kellett vennie, olyan lelki és szellemi minőséget kellett létrehoznia, amelynél a létrejövő egyedek (ÉN-ek) nemcsak a fajuknak, hanem az egyéniségüknek (személyiségüknek) megfelelően is képesek viszonyulni a külső világhoz. E fejlődési folyamat betetőzéseként a tudatos ÉN-ek a maguk változatos egyénisége, képessége (belső világa) szerint képesek hozzájárulni a teremtéshez, az anyagi, lelki és szellemi világ gazdagításához. Oly mértékű gazdagításához, amelyre a Teremtő önmagában nem lett volna képes, csupán ily módon: lelki és szellemi képességei egy részének átadásával, a teremtményeibe való beoltásával, az általuk való szaporításával, megsokszorozásával.
Következik: VI. AZ ÉN-FEJLESZTÉS LOGIKÁJA. VI-a. Isteni állatkísérletekA szerző Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvének már megjelent fejezetei
a Búvópatak korábbi számaiban olvashatók.
Kapcsolódó írások:
