top of page

Verzár Éva: Döngben, rocker muzsikában





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





Döngben, rocker muzsikában



Pókhálós boltívek alatt, az öreg jégpincében, táncra perdül az emberek nadrágszára a hidegtől. Rigó Lajcsi és öccse, Feri, sarkukat összeverve melengetik bakancsba bújtatott lábukat, súrolják kezüket, hogy hőt termeljenek, szemük félhomályban, mint az óra mutatója, centiméterről centiméterre pásztázza az idő súlya alatt meggörbült gerendákat.

– Montam, hogy itt van! – örvendez Lajcsi, s az utca felőli oldalról, a harmadik megroggyant gerendasor mögül előkotorja a pókhálóruhába gabalyodott üveget, rongyos kesztyűjével tisztogatni kezdi, mígnem kisejlik tartalma: valami aranyló, valami sárga, remény ebben a kietlen lenti világban.

– Köményes?

– A’ bion.

– Mikortul?

– Téltül.

– Hoca má’ ide!

– Ácsi! Elébb megkóstolom, nem ment-e el az esze… Hű! E’ még jobb, mint vala. No, igyál te es ecsém, nekem mán melegedik a lelkem tüle.

– Erős.

– A’. Julis vegyítette ijjenre szeszbül még a télen, amikor vágtuk a vízen ezeket a vacakokot.

– Nem sajnálta belüle a szeszt, de fogjunk mán neki a dolognak, mer’ attól, hogy itt lebzselünk, künn nem telik az autó s a majálison sem lesz hideg a ser. – Még egyszer meghúzzák az üveget, kissé arrébb teszik a maradékot, marokra fogják a csákányokat, vigyázva, hogy szét ne hulljon a jéghalom, húzzák-vonják a tekintélyes méretű síkos táblákat a fény felé igyekvő meredek lépcsősor elé.

Amikor megtelt már a lépcsőalja, nekiveselkednek, hogy egyenként felvonszolják, s a kint várakozó teherautóra rakják:

– Csak még egy kortyocskával…

– Csak eggyel, ezen – mutat a meredek lépcsőre Lajcsi – ugyes megizzadunk.


A szövetkezet udvarán unottan ül és vár a teherautó sofőrje a rakományra, csak akkor ébred szemében valamiféle életnek jele, amikor egy-egy légy szemtelenkedik be úri foglalkozásának szentélyébe, a kabinba. Rögtön védelembe helyezkedik, a kiolvasott, kettőbe hajtott újságköteget óvatosan magasba emeli, s hirtelen mozdulattal lecsap a betolakodóra, siker koronázza ügyességét, mellkasa dagad a férfias büszkeségtől, aztán hanyag mozdulattal felpöcköli a hullát az újságkötegre, s dobja ki temetés és sajnálkozás nélkül az ablakon. Ennyit ér a légyélet.

– Puff! – csap le a következő áldozatra, de az ütés mellésikeredett, s a légy sebesen repül az ellenség elől, épp akkor, amikor nyílik a jégverem ajtaja, s megjelenik Lajcsi kesztyűben, kabátban, egy hatalmas hurok fogságába kötözött jégtábla kíséretében. A legyek egyre többen gyűlnek morzsalakomára, s a bőséges kínálat láttán örömükben táncra perdülnek a sofőr úr ülésének huzatán, mert az amint meglátja a két vacogó embert, menten indul, hogy előálljon az emelővel. Ennek villáira már jó előre zsákot csavart, nehogy a csúszós jéggel szembetalálkozzon, amint magasba emeli s felrakja kocsija platójára. A jégtáblák szalmabálákkal maguk alatt és felett nemsokára már ugyanazon az úton járnak, amerre behozták őket, csak épp fele útig érnek el, a futballpályáig, ahol máris törik-zúzzák, hatalmas csöbrökbe öntik, s a munkához szokott érdes kezek nyomán kivirágzik a fagyba ültetett bor és servirág estére, a mulatozni vágyók örömére.


– Dörög.

– Dörög az eszed nyila. Montam, megizzadunk, de te méges jól meghúzád az üveget.

– Dörög, nem hallod?

– Robbantsák a követ a bikszádi bányába’. A’ lehet.

– De azé’ hallod?

– Hallom, nem vagyok süket!

– Mégse a bánya, bátyám. Az égből gyün.

– A’ meglehet. Hatvanhatoznak az angyalok unalmikba.

– Döngbe?

– Abba’ hát. Iszem piculájik nincsen fenn.

– Nekünk sincs lenn.

– Az es meglehet, hogy egy földre indulót gyepál az Úr.

– Szerencsére nem hezzám kűdi.

– Bátyám. Asztot honnan veszed?

– Onnan ecsém, hogy nekem mán van hat purdém, oszt’ a hetedik mán nem kell. Ördögtől való lenne.

– Julisnak es ezt mondád?

– Attól mencsen meg engem az én Istenkém, menten agyonvágna, gyühetne annak az egész muszkahadsereg, úgy eszi-nyajja a lelkiket, hogy nem telik be velik…

– Oszt’ ha méges?

– Ha nem fekünnénk, most kapnám elé a bicskám! – paprikásodik Rigó Lajcsi a pufajkán; mindketten levetették s ráheveredtek, hogy melegedjenek az átkozott pince csontjukba megtelepedett hidege után. A bicskafenyegetésre s a dörgésre –valahonnan a hegyek mögül visszhangozta az ég haragját – Feri már nem figyelt. A pálinka s a hideg után békésen hortyogott bátyja mellett. Amaz is álomra engedte szemét, miután nem látott veszélyt se öccse, se a felette levő égbolt felől.

Valaki vállukat rángatja:

– Hékás! Keljetek mán életre! Ma mán nem gyün az autó, el kellett mennie az elnök elvtársnak valamiért, húzhatjátok haza az irhátokat, de aztán reggelre itt legyetek időre, mert lesz még egy fuvar! – A két Rigó testvér a hazamenés szóra azonnal tápászkodik, kicsit még imbolyogva a délutáni „virradat” mákonyától, de egyre éberebben csukódik kulcsra a jégverem boltíves ajtaja, szó nélkül indulnak, hazaérve húzzák maguk után az imbolygó léces kaput, szinte egyszerre zárja ki-ki a maga kapuját egyforma drótkarikával – így legalább tart annyira, hogy lássék, kapu s kerítés is van a Rigó testvérek házain. S hogy miként szól a fogadjisten az asszonyok részéről, még nem hallani, de kicsit később Feri és felesége arra hegyezik fülüket, hogy Lajcsiéknál előbb az ember hangja emelkedik égi magasságba, aztán az asszony éles sipítozása nyomja el ura szavait, de még a közel s távoli kutyák ugatását is. Ha más nem is érti, de Feri s asszonya ebből a visítozásból csak kiveszik, hogy bizony újabb gyermekáldásról számol be urának Julis, s hogy a fogadtatás embere részéről nem szívélyes, abban szinte biztosak, hallva Julisné égbe rimánkodó szavait.

– Ezeknek gyün a hetedik, te ember!

– A’ má úgy igaz, pedig épp ma mondá Lajcsi, hetediknek csak gonosz gyühet. Ezér’ nem akar több éhes szájat.

– Lucifertől gyünne?

– Erőst csepáltak ma valakit fenn az egekbe’, ejszem nem a bátyám fiát, te asszony. Hejába mondám neki, hogy döngetnek, aszt’ zagyválta, hogy döngbe hatvanhatoznak az angyalok unalmikba.


Tejillatú ősz estidőben két öregember ül a kapu előtti kispadon. Szavakra nincs szükségük, ha látnak valamit, csak összenéznek, értik egymás gondolatát. Harang kondul, s mert ez csak halottnak szólhat ebben az órában, tanácstalanul forgatják fejüket, s majdnem egyszerre veszik észre s kérdezik a faluból hazaigyekvő szomszédasszonyt:

– Mári! Ki mene el? Kinek kongatják a harangot?

– Hát nem hallották?

– Mü semmit. Azé’ kérdezünk.

– Meghót a Rigó legény.

– Mejjik te? Sok van belőlik.

– Hát a Lajcsié. Ricsi.

– Rigó Ricsi?

– Bi’on az.

– Hát itthon van a legény? Nem Magyarországot járja a hacukájába’?

– Hazajöve a szerencsétlen. Itthon érte a kaszás.

– S osztán mibe halt belé? Fiatalka lehetett, akkor hozta hírét az apja, hogy jövendőbe van, amikor még sofőr voltam a szövetkezetben, s a majálisra fuvaroztam a jeget. Hogy azok hogy esszevesztek az öccsivel! Ha nem vagyok ott, biztos bicskára mennek, mer’ Feri egyre csak Lucifert emlegette, mire Lajcsi úgy felbőszüdött, mint a bika s rontott vóna az öccsire, ha nem fogom le.

– Mári, méges, mijjen baj vitte el?

– A gúnyája, Pista bátyám.

– A betegségit kérdém, te fehérnép.

– Asztot mondám, bátyámuram, mer’ ugyebár az a legény igencsak szép nagyra cseperedett. Szép es vót, ügyes es, magas es, nem csökött mind az apja, csak az esze nem vala a hejin, vagy ott künn bolondította meg valami Magyarhonba. Mióta oda kiment, csupa fekete bőrbe járt haza. A gúnya még csak megjárt vóna müfelénk es, de az a sok lánc, amit magára akasztott, az úgy zeregett, hogy aszongyák, még a kapu előtt sem vót, s mán az annya hallotta, hogy gyün a fia. Láncot hordott a nyakán kereszttel, még egy nagy láncot valamiféle csillaggal, még egy annál es hosszabbat egy nagy karikával. Osztán vót a derekán lelógó, ami a térdit verte, s amelyiknek a végit még visszatekerte az övibe. De vót a csuklóján, ujján, s még ki tuggya, hogy hol nem, mer én bizonyistenemre féltem rea es nézni. Csak futtába láttam ezeket es.

– Te asszony, mindent mondasz, csak asztot nem, hogy méges, mibe halt belé az a legény! – mérgesedett fel Pista bácsi, a volt sofőr, mert most már igazán kíváncsi volt, hogy ki vagy mi szólította árnyékvilágba annak a rendes Rigónak a Ricsi fiát.

– Ne mérgelöggyön mán, öreg! Mondám, hogy a gúnyája vitte a sírba. Csak maga nem érti az asszonybeszédet, tehetek én arrúl? Most sorolom a sok vasat, amit magára akasztott! Hát nem abba csapott belé a villám a tegnapi nagy viharba? Pontoson az udvarik közepin! Vagy az es meglehet, hogy a fészi vót a villám húzója, amivel Lajcsi a fiát kergette, mer a legény azt monta, hogy a nóta miatt öltözködik így, Julis pedig elhívta Árpi muzsikust, aki végighúzott minden nótát Háromszék összes majálisán, de az sem hallott még íjjenfajta rocker muzsikáról. Erre dühödött bé az apja, s ezek szerint nemcsak ő, hanem a Fennvaló es.

No, érti mán kied?








42 megtekintés

Comments

Couldn’t Load Comments
It looks like there was a technical problem. Try reconnecting or refreshing the page.
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page