top of page

Verzár Éva: Erdélyből Pestre…






Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)



Erdélyből Pestre…



Nagy a vígság Pest közelben, Holdig ér néha zaja, dala, imája, s pont most lenne esedékes az olvasónak is behatárolni helyileg azt az udvart, ahová Dutka a hajnali vonattal érkezett, s ahol Próbanéger és az Afgán harcos éli mindennapjait. A derék székelyember szíve hevesebben ver félelmében. Egyes egyedül, pontosabban kilenc-tíz macska társaságában keresi azt a biztos pontot, amelybe ezután belekapaszkodhat, ahová mindig visszatalál, ha netán kimerészkedne egymagában az utcára.

A főváros kertvárosában, a nagybefektetők által „tartalékba” hagyott, viharvert panelok védelmében „összmagyar uniós történelem” éli mindennapjait. Egy kis erdős részen, ahol szűkre szabott a zsákutca, s amely víz mosta és autókerék taposta hepehupákkal a hátán elfordul az aszfaltozott úttól, halad befelé a bokrosba, a fák közé, megszabadulva nehéz betonkabátjától, s a tehertől, amelyet a főút visel percenként, másodpercenként, a szebb, még szebb, vagy rozsdamart, régmúltból visszamaradt négykerekű autók püfögő sorától. Az épület is – a barokksor –, úgy az út középtáján, elkanászodott bokrok ölelésébe burkolózik. Hosszan, roggyantan és alázattal bújik meg egy kies, parlagfűvel benőtt, ugaron maradt – még magyar – földön. Szintet sem emeltek rá, hogy illetéktelen szem ne láthassa, ha éppen arra vezeti útja. Bejárata nem készült az örökkévalóságnak, pár összehegesztett vascső, hogy az arra haladó látóember előtt mégis titokban maradjon az ott élők mindennapi ügyködése. A kerítés és kapu nádfonatos öltözetet kapott, azt fújja, zörgeti a szél, ha kedve támad, áztatja eső, s nyikorog, ha ember kérezkedik be rajta.

A rendetlen udvaron girhes, vékony lábú és hosszú farkú macskák társaságában széllelbélelt kisember, aki eddig csak bámult, most unalmában elbeszélget a nyávogó sereggel. Azok az emberi hangra körbeugrálják ételt remélve, de egyelőre csak szó az eledelük, hisz Dutka csomagjából elfogyott a szalonna, a főtt tojás, az útra pakolt eledel, estére még tartogatja azt a kisadag esztenai sajtot és kenyérhéjat, ami tejfogukra sem lenne elég a körülötte nyávogóknak. Az embernek elég. S mert étel nem esik a földre, a nadrág szárából lelógó cérnaszálak ingerlik játékra az összesereglett macskanemzetséget. Mit bánja! Szereti az állatokat, falusi emberként megszokta, hogy örökkön körülötte vannak, s ha őszinte akar lenni, akkor be kell vallania, hogy néha jobban érzi magát az ólban, a gazdasági udvarban – csak liba ne legyen közelében –, mint az emberek körében, ahol általában ő a célpont. A falu dilise… Dutka…

– Dutka! Dutka! Maga itt!? Hogy került ide? Otthon már magának sem kerül semmi munka? – bukkan elő valahonnan egy fiatal legényke, s nyújtja kezét faluja Dutkájának, egyszersmind otthoni szomszédjának. Öröme akkora, mintha a pápát látná, vagy valami ilyesféle magas rangú személyt, s majd’ hogy meg is ríkatja.

– Te! Gyermek! Te itt? – nyújtja félve Dutka a mancsát, nehogy megtréfálja a legény – volt ilyenben része, általában hasra esés és csúfolódó nevetés lett a vége. – Mondá nagyanyád, hogy keresselek meg, de kikacagám, mer’ úgy-e ebbe’ a nagyfaluba pont véled találkozok? Hogy éppeg te! Nahát! Hogy ne lenne dolgom otthon? Vót, vót épp elég – s már sorolja is, hogy mennyi, s a gyermek örömmel hallgatja az otthoni híreket, ismerősök nevét, akik alakot öltenek előtte, s már látja is őket, érzi az otthon illatát, miközben letelepednek egy elvadult fa alatt, a padra.

– Minden nap vótam valamerre, nekem osztán vót, amit csináljak. De, dolgos ember létemre, méges nekem mongyák otthon, hogy Lükegyuri vagyok, pedig nem futok, mint ahogy azt a bolondok csinájják. Láttál te engem otthon futni? Csak sietek, aprózók, s hogy észrevegyenek, még integetek es a kezemmel mindenkinek.

Hétfőn es vótam s a többi nap es – kezdett bele a nem szófukar földi. – Hamarébb Pista bácsi szólt – ismered az öreget –, hogy segítsek a pityókaültetésnél. Ott erősen szerettem, mer’ az nem es munka, csak dobigáltam a pityókákot a sorba, mint gyermekkoromba’ a pityköveket. Harangszóra, délbe kiültünk a mart szélire, hogy mü mijen jókot ettünk! Nem es tudom, van-e jobb étel, mind marton szalonnát enni, szalámit, túrót, s a legvégin valamiféle finom tésztát. Igaz es, hajnalba’ még kimentem a vonatra, mer’ úgy-e otthon nekem ez a dolgom tavasztól-őszig. Irénke asszonyság – tudod, ott a bót mellett – állandóan a piacra jár. A kosarakot én viszem neki a kicsi taligán. Mongya es nekem örökké az asszonyság:

– Dutka, maga nélkül nem es tudom, mit csinálnék. – Így hát reggel korán indulok, ennem es kellene, de az állandóan elmarad, tán ezétt vót ojjan finom az étel a pityókafőd szélin. De a legfontosabb, hogy fenn legyenek a kosarak a vonaton. Még azt es mongya ijjenkor, hogy:

– Vigyázzon Dutka! Vigyázzon a virágokkal! – Vigyázok én, a drága szép virágokot nem szabad esszetörni. Nem vagyok én bolond, hát hogyne vigyáznék, mer’ tudom, hogy azok a gyönyörűséges virágok hamar letörik a fejiket, s akkor Dutka sírhatsz, nuku pénzt. S hát a szívem es fájna értik, csak rejik kell nézni. Tavasszal, amikor piacozni kezdünk, elébb az árvácskák kerülnek a kosarakba, s én azokot szeretem a legjobban, mer’ szép erősek az arcik, még kacsingatnak es nekem. A többi virág es mind gyönyörűséges, s ha kertem lenne, én biony el nem adnám, csak csókolgatnám őköt.

Ha mán útjikra engedtem a virágokot, hazavittem a taligát, s indultam Pista bácsihoz, de nem es hezza, hanem mán a huszonnyóc árba. Mind künn vótak, még a kalákások es. Nekem es kezembe nyomtak egy cigánykosarat, s hurcoltam egész nap a csontos derekamon, mán-mán aszot gondoltam, hogy hójag nő a kosár hejin, bezzeg jó annak, akinek kosaras a dereka, s fedi egy kicsi háj… Dógoztunk hát keményen. Eccer-eccer megálltunk, főleg akkor, ha gyütt a vonat, hogy világot es lássunk, de többecske időre csak akkor, amikor a delet harangozta Lajos bácsi, a harangozó. Na, akkor ültünk ki a martra enni. Te gyermek! Jut eszembe, a nagyanyád es künn vót, hogy az mijjen serény! Úgy jár a keze, mint a motolla! Reggel kezdéskor, a főd szélin még a páljinkából es béhuzott egy pohárkával, de a másodiknál mán asztot mondta, hogy csak azétt kell még egy égretekintő, mer’attól gyűn az egéssége. Én nem ittam, mer’ojjan a pájinka, mint az asszony. Szédít. Ezér’ es nem iszom, meg azé’, mer’ akkor egész nap esmént rajtam kacagnak az asszonyok. Tudod te es, ilyen bolondos jókedvűnek hozott anyám a világra, örökké csak huncutságokon jár az fejem. Nincs pénzem, vagyonom, asszonyom, így hát nincs, amiétt aggógyak. Jó kedvem, az van, állandóan. De nem értnek meg, csak állandóan kérdeznek:

– Min vigyorog Dutka? – Vigyorog a nyavaja, ráadásul még a képem es ojjan, hogy a bánat es elkacagja magát rajta. Hát mit csináljak, ha ijjen lettem?


*


Szélaljba húzzák a padot, mert a lucskos égi vándor megmozgatta a fák ágait, pityeregni kezdtek a fellegek, de hogy a legényke szeme mitől lett nedves? Dutka megsejtett valamit, megérezte, hogy itt másabb az élet, mint otthon. Észrevette a macskákon, hisz fungált székely esze még akkor is, ha bolondnak nézték otthon, csak azért, mert nem fejlődött olyan szálasra, mint a jegenye, s okosnak, mint az otthoni pap. Csomagját még jobban szorongatta magához. Az otthonit.

– Keddre es megvót a dolgom – folytatta egy kis szusszanás után, csak addig hallgatott, míg össze nem szedte gondolatait, s helyére nem tette saját igazságát az életről. – Sáriné asszonyság az alszegbe nagytakarításhoz fogott. Elhívott, mert nincs neki embere, aki segiccsen. Ott osztán futkoshattam ide-oda, de nem ám, ahogy szoktam, hanem úgy igaziból.

Fel kellett sikálni az összes szobákba a padlót. Van abból nekije legalább három, amit használ es, de ijjenkor a negyediket, még a tisztaszobát es kirámojja. Jaj, szakatt le a derekam, de szólni nem szóltam. Kefét s lúgot adott a kezem alá, s cserélte es rendesen a vizet, mer’ attól lesz szép fehér a padló. De hát neked nem mondok újat, a nagyanyád es így csinájja, csak nem kell neki segítség. Jár annak a keze, szája, mint betegbe a fájdalom, a füle es ojjan éles, hogy meghajja még azt a hírt es, amejik csak úgy settenkedik az utcátokba.

A padlómosás még menyen, ahogy menyen, de a nyári konyhát ki nem állhatom, mer’ ott sárral kell feltapasztani a fődet. Tuggya a fennvaló, de sohasem elég egyenes, amit én csinálok. Na, de kibírtam, bésegített az asszonyság, nyögött hezza a nagy hasától, amikor lehajolt, de inkább csinálta, csak ojjan legyen, mint a lénia, hogy osztán, amikor a kicsiszékre leül pityókát hámozni, ne szúrja a szemit, hogy púpos lett a tapasztás.

Úri dolgom volt Sári asszonynál. Reggel tojást rántott nekem szalonnával, a kertből friss vereshagymát hozott hezza. Délbe vót leves, amit erősen szeretek, utána villás étel es került az asztalra hússal. Még tészta es maradt vasárnapról! Krémes! Hű, de egy finom szülemény az!

Sokat dolgozik szegény feje – locsogott asszonyosan az emberféle tovább –, a kert es nagy, örökké van, amit benne kotorászni. Az asszonyság nagy darab, nem kap szuszt hajoláskor, s szeme es csillagokot lát, amikor felemelkedik; én pedig ojjan sovány vagyok, hogy átfúj rajtam a szél. Kiszedek én minden burjánt gond nékül, még egyelek es, ha kell, de még a csillagait sem látom, ha egyenesbe kerülök. Eleinte félt tőlem, hogy még a palántákot es kitépem, de mán tuggya, hogy ismerem őköt. Otthon mán gyermekkoromba es gyomláltam anyámmal. Hejj! De szép idők valának azok! Nem es gondolok inkább rea. Az asszonyságéknak több dolgik van, mint valamikor nekünk vót. Nekik nagy a csűr, teli mindennel. Oldalt az ólba’ sorba állnak a tehenek, lovak. Elkerítve ott van a hejjik a bárányoknak es, szerencsére künn vannak mán az esztenán, de az egész téli ganyét ki kellett hordani. Na, azoknak négy lábik van, le es taposták rendesen a télen, mintha autó járt vóna rajta. Elébb csákánnyal kellett felverni, osztán csak lapátolni, lapátolni, míg belé nem nyekkent szegény Dutka. S nyulak! Hát van az es jócskán. Azoknak es állandóan kell kaszálni a füvet. A csűr másik része ojjan magos, mintha az imádkozós templomba lennék, még jó, hogy itt nem kellett leborulni, de lehet méges, az lett vóna könnyebb, mert villával feldobálni a sok szénát, amit béhordattak, nem vót kicsi mulatság.

A nagyudvar teli van tyúkokkal, tyúkéletik rövid, de jó, mer’ csak hemperegnek a homokba, kárálnak essze-vissza, estéjig csak annyi a dolgik, hogy tojást tojjanak a fészekbe. Azokkal nem es vót bajom, csak a libákot ütné meg a guta, mer’ úgy futtak sziszegve utánam, mintha oroszokot kergetnének. Szerencsémre az asszonyság elkerítette a gágogókot, míg ott vótam, mer’ tutta, hogy kiráz tőlik a hideg. Drága asszonycseléd! Ha lássa, hogy fáradok s melegem van, még málnaszirupos borvizet es ad, jó habzósat – erre nagyot sóhajt.

Biztos szomjas, gondolja Jancsi gyermek, s azonnal szalad vízért, csak abba ne hagyja az otthon hírét hozó mesélést, még akkor se, ha ő ezt mind tudja.

– Igyon, Dutka! Osztán meddig maradt Sári asszonynál? Tudja, hogy nekünk rokonunk, csak éppeg nem nagyon tarcsák velünk a rokonságot. Nekik jobban sikerült az élet, többet apríthatnak a tejbe, mint münk, szegény nagyanyámmal.

– Jobban, azt én es látám, ecsém. Na, de mondom es tovább, mer’ van ott munka éppenség elég. Elkalandozék az udvarral s a kerttel, pedig még nem mondám, hogy le kellett sikáljam délután a lapítókot, a kicsikéket, a nagyokot mind. Miután ojjanok vótak, mint új korikba a piacon, sorba felállítgattam a kerítés mellé a napra, hogy száraggyanak. El es nézegettem őköt, amikor egymás mellett süttették magikot a meleg napocskával, hogy mijjen szépek, mijjen gyönyörűségesek, s elgondoltam, mijjen szép életik es lehetett künn az erdőn, de szép es lenne fának lenni, nem törődni semmivel, csak hallgatni a madarakot, jáccadozni a mókusokkal… Én rendesből még nem es jáccodtam, Dutkát mindenki elkergette. Ha fa lehettem vóna, akkor nem csúfolódik velem sem senki, csak édesget a nap, a harmat, megmosdat az eső, mint valamikor szegény anyám nyáron az udvar közepin a tekenyőbe…

– Mongya tovább Dutka, nehogy nekem elkeseredjen, mer’ higgye el, mindenkinek megvan a maga keresztje, ahogy otthon es mondják…

– Ammá szent igaz, fijjam, mondom es, csak megállék egy kicsit, mer’ látom magam előtt a lapítók sorát, s eszembe juta, hogy mi járt akkor a fejembe. Na, hát… Estére megmertem a vályút vízzel, hogy ha jőnek a tehenek, legyen, amit igyanak. Nagy az a vályú, kell belé vagy harminc veder víz. S az asszonyéknak ojjan régimódi gémes a kútjik, hogy szakad belé az ember a nagy súlytól, amit a végire kötöttek nehezéknek. De megtelt, s akkor mán tuttam, hogy a napból mán nem sok van hátra. Ha gyün a csorda, gyün a vacsoraidő es. Meg es fogtunk egy tyúkot nagynehezen. Ha láttad vóna azt, hogy futkostunk körbe-kereken a nagy udvaron, míg valahogy elkaptuk az egyik fiatalabbik csürkét, belé gebbedtél vóna a kacagásba. Én es futtam, Sáriné es futott, a csürkék es iszkoltak, ki amerre látott, de eszes az ember. Békerítettük egyiket a sarokba, s annak mán meg es vót vetve az ágya a hasunkba.

Sáriné asszonyság nyomba nekilátott, forrázta, tépte, vágta alája a hagymát, ojjan illata vót, hogy mint a kerge birka, a beleim úgy futkároztak fel a nyelőkémig le a hasam ajjába. Finom csürketokány lett belőle. Érclábosba… Friss tejjel s puliszkával ettük, úgy a legfinomabb. Még a tányért es körbenyaltam. Utána még lecsúszott a túrós puliszka, ami egy nagyanyámféle szőttes kendőbe felgöngyölgetve várta a melegvizes fazék tetején, hogy beléolvadjon a túró, míg ettük a tejet. Az asszony es tudta s én es, hogy akkor finom igaziból, amikor nyúlik benne a túró. Akkor mér’ lennék bolond? – néz a gyermekre segélykérőn, de annak láthatóan a nyálával gyűlt meg a baja a sok finomság hallatára, így hát Dutka csak mondta tovább a magáét:

– Hogy nekik jobban menyen? – tér vissza valahonnan a lapítósikálás, esti munka és vacsora elköltésének jóleső érzése után a gyermek előbbi megjegyzéséhez. – Igazad van, ecsém. A bolond Dutka előtt nem titkolóztak, s nekem megvan mind a két szemem, s bár nem hiszik, sokat látok vele. Azt es láttam, amikor béhozták az udvarba kicsi szekérrel a gabonát. Nekem mind mondhassák, hogy a résziket kapták meg. Mongyák a bolondnak, mert csak tudom, hogy azt a nagyszekérrel hozták vóna, s nem siettek vóna úgy véle, hogy felkerüjjön gyors tempóba a padlásra. Lopták a gazdaságból, ahogy a szemese csinájja müfelénk. Hát ezir futott meg velik a szerencse kereke. Ne bánkódjál a rokonság miatt, ecsém, mer’ egyszer csak lejtőre kerül az a szekér, mint a cigány Rigóé a Ménkünél, amikor mulatozásba vitte a népet, s osztán béfordultak az árokba. Szegény nagyanyád asztot nem bírná, s hogy es imádkozhatna a templomba istenigazábúl, ha nem tiszta a lelke?

Azér’ szerdára es ott marattam szívesen, mer’ jó az asszony, s ugye a többi az ő dolgik. Igaz, a szája akkora, mint egy tanorkapu, de a lelke aranyból van. Nem csúfolkodik velem, hanem állandóan jó tanácsokot osztogat:

– Dutka, Dutka, ne igyon, mert akkor mindenki magát kacagja, mint múltkor a bálba’ – ismételgeti állandóan, de jól es mongya. Jaj, te gyermek! Te es tudod, hogy én hogy szeretem a bálokot! Béállok a teremnek közepire, nem kell nekem pár, roppantom egyedül es, csak szójjon az áldott muzsika. Azér’ lehet, hogy jobb lenne asszonnyal forogni, de velem ők nem táncolnak, még a cigányleányok se, pedig ismerem őköt. Vótam velik csúnya dolgot csinálni a szénába. Aszt’ monták sugdosódva, hogy el ne merjem árulni senkinek, mer’ megjárom. Reám küldik a cigánylegényeket, akik inni adnak, s osztán jól elvernek, még arra sem emlékezek másnap a lila foltjaimmal, hogy kitől kaptam ki. Tőlik erősen félek, láttam őköt verekedni, még a bicska es elékerülhet, ha a vérmesebbje veszen kezelésbe. Este, ha nem muszáj, arra nem járok, amerre ők, még az árnyékiktól es reszketek. Nem es mondtam el eddig senkinek, csak most neked, mer’ úgy-e ki hinne nekem, s ha hinnének es, mire mennék vele? A bolond, bolond marad örökké, s a bugyuta Dutkát csak kikacagják.


*


A nagy titkot suttogó csendben nyílt a nádfonatos kapu, az érkező, a megfáradt ember, amint belépett, szedte is elő napi maradékát táskájából, odavetette a köréje sereglő macska nemzetségnek, nyivákoltak, verekedtek a falatokért, mert eddig csak szót hallottak, amitől nem telt meg állandó korgásba lapuló hasuk. Dutka csak nézett maga elé, s hogy mit látott, s mit gondolt, csak ő tudhatta, mert arca nem árult el semmit. Valamit motyogott magában, hogy ezek a nyivákolók olyanok, mint ő. Ha adnak, elveszi, megeszi, s ha oldalba rúgják, elsomfordál…

– Isten hozta! Maga is erdélyi? Józsi vagyok. Szentgyörgyi.

– Dutka vagyok. És uzoni lennék, de nem születésileg, hanem lakosilag.

– Megzavartam a beszélgetést, úgy látom. Leülök, ha nem bánjátok. Megpihenek egy kicsit. Ma rövidebb volt a nap, de azért jól elfáradtam. Megint kiszolgálni voltunk az urakot, egy csepp víz és étel nélkül dolgoztunk. Szerencsére, mert ha jól éltünk volna, s megszólít a természet, meggyült volna a bajunk. A házba nem engedtek bé, az udvaron annyi a flancos kapca, hogy ott nem könnyíthet magán a munkásember. Megette ezt a világot a jómód, csak münköt felejtett ki a sorból, ahogy azt mán megszokta. Csak mennyek haza! Adok én az asszonynak templomba járást! Az Úr erősen félrefordítsa a fejit, amikor rólunk vóna szó! De ha ő sem segít, akkor mégis, kiben reménykedhetünk? Végre-valahára otthon kellene ülni a pitvarban egy jó szivarral, látni, ahogy esszeolvad a Főd a Nappal? Jaj, csak nem kellene az asszonyt megregulázni – ijedt meg istentagadó gondolatától, s folytatta volna, ha szerencsére le nem állította volna a panaszáradatot a legény. Neki az a hír volt fontos, amit otthonról hozott földije, s nem az, amit mindennap hall. Mindjárt „hazaér” az összes barakk-lakó, s már alig van idő arra, hogy kifaggassa földijét.

– Dutka! Mi minden történt még otthon magával, fejezze mán bé!

– Hát, szerdán megkapáltam a hátsó kertbe’ a pityókát, osztán kigyomláltam a hagymát, s a többi ágyást. Mennyi mindent ültetett ez az asszony! Jár ő es a piacra. Virágot viszen, palántákot, csak az a baja, mint nekem, nem tud rományul. Állandóan félrebeszél a piacon. Gulivert árul. Nálunk aszt mongyák, az egy nagy ember, de a rományoknál karalábé. Ezt megtanultam az asszonyságtól, most mán tudok én es rományul, berbetélek, ha akarok. Éppen csak a milicista ne kérdezzen, mert annak egy szavát sem értem, csak hát ért ő engem, ha nem értené a magyar beszédet, el es veszne münálunk, mer’ hát ő az egyetlen dák, ojjan ritka madárfajta, mint a fehér holló, s ha szót akar érteni, a mü nyelvünkön es kell szólnia. Nem foglalkozik sokat velem, pedig énekelek én olyan igazi magyar nótát es. Főleg, ha inni adnak. Osztán este, az utcán hazafelé menet, eszemet vesztve ordibálom, hogy „Kossuth Lajos azt izente”, vagy a „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva”. Mégsem szól a palacsintasapkás, mer’ bolond Dutka, így nekem mindent szabad. Hej, egyszer olyan bolondul, amilyen vagyok, de kiküldeném őt a temetőbe! Hány romány sír es van ott? Egy sincs. Vót valamikor egy-kettő, de ki tuggya kié, bélepte a burjány az egészet. S az is szerencse, hogy bolondnak néznek, még eccer sem kaptam a gumibotból, a hasamra se terítettek újságpapírt, hogy ne lássék az ütés nyoma. Sárinénál bévégeztem a munkát, kifizetett rendesen, ahogy szokott, még pakkba es tett, hogy ne éhezzek, mer’ tutta, hogy a Főnök gazdához menyek, s azt es tutta, hogy jó lesz a tartalék, ma éppeg nincsenek jó kedvikbe az uraságék.

Nem es szaporítom a szót hejába, mer’ te es tudod, ecsém, hogy minden csütörtöktől nálik dolgozok napszámba, ami avval kezdődik, hogy kitakarítom az ólakot: a disznyóét, a lovakét, nyulakét, s minden állatét, ami eléfordul nálik. Rendes emberek, csak felvitte erősen az Úr a jó sorsikot, de hát gazdagnak es kell lenni mindenhol éppúgy, mint szegénynek. Csak a baj ott kezdődik, hogy állandóan a szegényből van a több, s a gazdagból kevesebb. Eccer, csak egy hétre kívánnám, hogy Isten – ha mán akkora a hatalma –, megfordítaná a rendet: az urakból szegényt csinálna, s a szegényekből urakot. Nem es tudom… Te mán gondoltál ijjent? A’ lenne a baj, hogy münk nem állnánk meg, hogy ne ültessük őköt az asztalunk mellé, s ha mán gazdagságot adna a fennvaló, akkor az emlékezést es el kellene vegye, hogy ne csak sajnálkozzunk, hanem élvezzük, hogy keresztbe rakhassuk a lábunkot. Így sem lenne jó, mert ha elveszi az emlékezést, akkor mi értelme lenne az egésznek? Nem tudnánk asztot mondani:

– Gyüjjön ide, szomszédasszony! Emlékezik-e, egy héttel ezelőtt maga dolgozott napszámba, s most a naccsága seperi magának az udvart? Hm… Szegény feje… Biztos fájna minden porcikája estére, tán jobb es így, legalább mü bírjuk… Azétt méges lehetne jobb sora legalább a falu felinek… Tán az öregeknek, mer’ abból van épp elég. Ojjanok müfelénk a vénasszonyok öregkorikra, mint a sarló, minden szép leányból csúf lesz vénségire, de erősen csúf, főképp azokból, ahol nem vót egy cseppecske jómód az életbe.

Mán esmint majdnem elfelejtém, amibe beléfogtam. A Főnök úrék… Hát itt szép az asszony s erősen úri. Mindenbe’ az: ruházkodásba’, beszédjibe’ issegtet-pissegtet, kéremszépenez, s az asztalt es leteríti, még hétköznap es, fehérrel vagy olyasfélével. Az étele es úri, de kicsi... Finom, finom, nem mondom, de jobban szeretem a másikot, a parasztost. Legjobban a salátás fuszulyka-levest szeretem, kaproson, csülökkel. Azétt elmennék a világ legvégire. Palacsintát es szokott sütni – azt es szeretem –, csak hát mondám, erősen kicsit ad mindenből. Azt mongya, nekem biztos elég, mer’ sovány vagyok. Én meg tudnám enni az egészet. Jaj, nagy ott a gazdagság! Minden van. A gazda rendes ember lenne, de olyan, mint egy fakutya. Csak kiabál mindenkinek. Biztos azér’ es ő a Főnök, mer’ tud kiabálni s lopokálni, megbecézem én a „szerzést”, mer’ úgy es mongyák müfelénk, ha máséből viszen haza az ember, s főleg akkor mongyák így, ha a közösbül ered. Nagy tehetség kell ahhoz! Főleg, ha ki kell magyarázni, mer’ én nem tudnám, egyből puhulna az orrom, anyám es abból jött rea gyermekkoromba, ha lódítottam. Hogy azoknak mennyi mindenik van! S szegényeknek mennyit kellene magyarázkodni! Teli van a csűr mindennel, ami megterem a fődeken, de még a pajták sem kongnak az ürességtől. Sok disznyó röfög bennik, sok munka a részed, Dutka… S hogy minek tartsák? Hát eladni, a bótba még fűszál sem terem az akasztókon, s jegyre csak nekem elég, amit adnak, s nekem es úgy, hogy mellékeresek itt-ott. Hörögnek a disznyók nemcsak télen, hanem még nyári hajnalokon es, mer’ vágják őköt, asztot híresztelik, hogy magiknak, ha valaki erőst akarná tudni, reajönne, hogy eladásra menyen a java. Hejába, na! Drága kincs a hús! Elfogy az egy szempillantás alatt, a szegény ember sorba áll érte, méges húsétel, s nem fű, ződség, amivel a kapa fel sem lendülne a magosba. A bótba semmi sincs, étel hejjett csak fenyőág diszeleg, hogy legalább mutasson. Igaz, az állat kivágását es tilcsa a törvény, csak az vághat, aki szerződött, s még van rovás, amit bé kellene tartani, de hát én nem értek hezza, csak aztot tudom, hogy minden törvényes betűnek megvan a gazdája. Ojjan ember, aki pénzes, úgy irányiccsa a betűköt, ahogy neki éppeg teccik. A Főnök háza tájékára milicista nem dugja az orrát, még a reggeli visítást sem hallja, mer bé van fogva neki a füle, a szája, s biztos a lába es rogyadozik ojjankor. Hát hogyne! Elébb, mert alig várja a finom falatokot, osztán azétt, mer’ megtelt kerek pocakja a sok finom falattól! Dutka elsőként neki vitte a kóstolót, s ettől moccanni sem bír szegény feje, de még kérdezni sem, csak böffent egyet-egyet jó dolgába.


*


Pénteken es szolgálni vótam, hajnalba miután kiengették a marhákot a legelőre, ojjan tekergővel, amijen itt es van, az imént látám s víz fojik benne, elébb lelocsoltam az udvari port, hogy bé ne merészkeggyen egy szem se a házba, nekifogtam, s kisepertem az udvart a vesszőseprűvel.

Osztán leseprűztem a verandát es, de asztot mán cikóriaseprűvel, s óvatosabban locsolkodtam az öntözővel, mint az udvaron, nehogy a hátamra kerüljön a seprű vesszeje. Azután leültem a lépcsőre arra várva, hogy mi lenne a dolgom aznap. Elébb falatozni akarék, mer’ szólongatott erősem a hasam, hogy: „Dutka komám, erőst megfeletkeztél rólam”, s mintha meghallották vóna odabenn, hogy hangoskodik a belügyminiszterem, megkaptam ott ültömbe a szalonnát, s hezza valamiféle mustarátot, amitől osztán estére úgy csikorgott a hasam, hogy azóta látni sem bírom, pedig mán egy-két hejjen kénálgattak vele, de én csak a jó lilahagymára esküszöm azóta. Még most es van a csomagomba, el nem hagyom azóta, hordom magammal, mer’ enni nem kér, s osztán kéznél van, ha kellene. Sok dolgom nem akadt hétvégire, csak a szokásos, de az mán ment, mer’ előtte becsületesen kitakarítottam, s osztán egy nap alatt nem ganyéznak annyit az állatok sem. A főzéshez kért mindenfélét az asszonyság a kertből, de amire hátraértem, már ott lébecolt a szomszéd kertbe a Kövér Terus es, hogy vinné el eccer valamiféle nálunk felé járó szellem, mer’ úgy félek a szájátúl, hogy még akkor sem féltem ennyire, amikor asztot híresztelték, hogy a temető mellett zsidók szívják az emberek vérit, vagy éppeg a kétméteres ember jár-kel esténkint az uccákon. Egyből el es kezdte nekem a hasas Terus:

– De jó magának, Dutka, hogy ijjen jó hejre hijják, bezzeg engem nem hív a naccsága, pedig úgy takarítok s főzök, hogy porszem sem marad utánam, s mind az tíz ujjikot megnyalnák a főztöm után. Jaj, Istenkém, de főznék én egy-egy tálacska maradékért, de lássa-e, még a ződségem sem merem kiszedni, hogy maraggyon télire, s minek ződség, ha nincs hezza hús, mer’ hát tartogatom a tyúkocskákot őszire, hogy legalább tojás legyen a háznál az emberemnek, s a gyermekecskéimnek. Bezzeg a szomszédba fut annyi kétlábú, hogy a számát sem tuggyák. Át es jőnek hezzám a kertbe, le es esznek azok mindent, de ha szólnék, csak én lennék a hibás, mer’ a kerítést a mü felünkön nekünk kellene megcsinálni, de miből? Lássa-e, Dutka? Csupa bajba vagyok ezen a hétvégin es, no, aggyon mán egy szálat abból a murokból, tegyen mán melléje még vagy kettőt-hármat, hagymát es adhatna, nyissa mán résnyire ki a kicsikaput, hátha valamejjik kétlábú átjönne, osztán maga csak át hessegetné nekem. Ne féjjen na, magát úgysem bántsák, maga nem tehet arról, hogy elfelejti bécsukni a kicsikaput, magának nincs ott az esze, azt gondojják, de én tudom, hogy a szíve azétt a hejin…

– Ijjenkor ráz a hideglelés, de nem tehetek mást, nyitom a kaput, s mire átbújik valamejik állat a drótkerítés lyukján, arra Terus es megelégedik a halom ződséggel, iszkol, még nem es köszön, menyen kergetni a tyúkot, s csak csodálkozom, hogy mijjen szapora egy asszony, nem szuszog, nem jajgat, ha a másét kell elkapnia.

Még szöszmötöltem a kertbe egy ideig, mindent kiszettem, amit kért az asszony, szettem ződet az állatoknak jó sokat, még másnapra es, hogy eltüntessem a nyomát a jövés-menésnek, s az asszony ojjan hálás vót, hogy hétvégire annyi pakkot tett nekem, amennyi épp elég vót addig, amíg kezdődött a másik hét, s mehettem piacra vinni a virágokot Irénke asszonysággal. Igaz, a főnökasszony reakérdezett, hogy Terust láttam-e hátul a kertbe, de én akkor mán húztam magam után a kaput s dünnyögtem, hogy nem láttam senki emberfiát, de csak a hátamot láthatta az asszonyság, mer’ a képes felem nem mertem vóna megmutatni neki, nehogy rea jöjjön, hogy béálltam az uraságok közi lopokálni…


*


Szombaton, ahogy szokás, a reggelt fürdéssel keztem. Elévettem a mosdótálat, mire elészettem hezza a szappant s minden tisztaruhát, arra mán zubogott a víz a fazékba, jól agyonöntöttem magamot, s a fejemtől a talpamig levakartam a heti koszt. Igaz, minden este megmosakodom, úgy, ahogy anyám tanított: nyakamot, fülemet, lábamot, de így es fele lett, mire végeztem. Közbe arra gondoltam, hogy a folyóra es mehetnék, de egyből vacogni keztem, nem a hidegtől, hanem a hidegleléstől. Nem tudok én úszni! Csak mint a laposvas. Eccer csaltak le a vízre, s akkor azt gondoltam, na, most véged van, Dutka! Hideg es vót, futott es ki a lábam alól, de csak nem hagytak békébe a legények. Fűzfavesszővel álltak a parton, míg bé nem mentem. Így megjártam a künti feredést, de tanultam belőle, jól elkerülöm vízpartot, s csak akkor ülök ki a martjára halászokot nézni, s a szitakötőköt, ha nem látom ott a nagylegényeket, azokot, akik állandóan csak velem csúfolkodnak.

Estére friss vótam, még kölnit es tettem magamra, mert tuttam, bál lesz a nagyterembe. Idejibe bémentem, elébb álltam az ajtó mellett, osztán leültem a nagy csempekályha mellé, s míg vót mit , még a tüzre es raktam. Osztán mán csak nézelődtem. S ahogy forogtak ott párba’ az emberek, mind azon járt a lüke fejem, hogy jó lenne nekem es egy asszony. Igaz, csak bajt szakasztana a nyakamba. Így jobban megvagyok… Ki gyünne az én házamba mosni, főzni? Nekem csak a részegesek közül jutna asszonycseléd, de azokból nekem nem kéne egy sem.

Vasárnap reggel többet aluttam, csak arra keltem fel, amikor erősen húzták a harangot, a másodiknál gondoltam arra, hogy el es kellene menni, de osztán meggondoltam magamot. Nem mentem el, nem szoktam sokszor eljárni, sokat kell egyhelybe ülni, énekelni se tudok, osztán imádkozok én eleget templom nélkül es. A padba es csak hátul ülhetek, mer a sorba mindenkinek megvan a hejje. A naccságáék elől ülnek, a szegények hátul. Dutka sarokba szorulna, az oszlop mellé, ahonnan még látni es alig lehet. Akkor menyek csak, ha gyermeket keresztelnek, mer’ a gyermekeket erőst szeretem. Igaz, csúfolkodnak velem eleget. De méges van közöttik ojjan, amelyik, ha a többiek nem lássák, játszódik velem. Labdával. Kacag rajtam, mer én vagyok az ügyetlenebb.

Ebéd után, úgy délutánfelé leültem a hársfa alá a parkba, az öregasszonyok mellé, s néztem, merre illegetik magikot a cifrába öltözött emberek. Vótak, akik karon fogva egymást igyekeztek valamerre, vótak, akik leültek a többi üresen maratt padra, a leányok, legények viháncoltak, szorongatták egymás kezit, a gyermekek futkároztak a fák alatt… S csak akkor fájdult meg a szívem, amikor kocsiba tologatott kicsi gyermeket láttam.

Hej, Dutka! Neked es de kellene egy kicsiemeberke! Vagy mégse? Hátha olyan lenne, mint te! S ha rajta es csak örökké kacagnának?


*


A langyos szél meglibbentette Dutka kalapját, megsimogatta arcát, mégis úgy megkukult, mintha valaki szavát vette volna.

– Szólaljon meg mán, ember! Mondja már, hogy került épp ide, mert úgy-e ma kedd vóna, s eddig egy szót se szólt arról, hogy Magyarországra készült jönni!

– Hát, sokat nem es készültem. Munka mán nem vót annyi, s osztán mindenki csak arról beszélt, hogy mennek a vonattal Magyarországra. Egész eddigi életembe’ csak asztot hallottam, hogy mijjen szép ország, mijjen rendesek ott az emberek, itt es vót magyarvilág, még anyám es arról mesélt állandóan. Arról, amikor Horthy bémasírozott a fehér lován! Tudod, hogy a billiárd asztalokról szették le a zászlóhoz a ződet? Meg mesélt a magyar mozikról, a filmekről, arról, hogy színpadon es látta a Néma leventét, s ojjankor akkorákot sóhajtott, hogy féltem, kifut a lelke a száján, ha idejibe nem csukja bé. De nem csak ő, mindenki így vót vele, a vágyakozástól epedeztek állandóan, oszt’ minek es mondom, te es jól tudod… Még a részeges fogdoktor es örökké arról danolt, hogy de végighajtana a Stefánián! A szívem ide húzott a nagyhazába, gondoltam, dógozok egy kicsit, megnézem a Dunát, a Stefániát, a Láncos hidat, s megnézem, csakugyan igaz-e, hogy nincs nyelve az oroszlánynak, ahogy aszt mongyák. Utána hazamenyek. S akkor mán meg es hallhatok, mer’ láttam mán mindent…

Százhuszonöt lej vót a jussom múlt héten. Huszonöt lej kellett a vonatjegyre. Nem vót drága, így hát esszepakoltam. A címem, hogy el ne vesszek, megvót még a Kölyöktől, aki hazagyütt örökre, s mondá, hogy ide gyüjjek, amit a ficujkára felírt, mer’ itt nem csapnak bé. Igaz, anyám miatt es gyüttem, Irénke néni – a szomszédból – es kért, hogy nézzem meg csakugyan az oroszlány nyelvit a Lánchídon, mer’ erősen kíváncsi, s mástól kérdezni sem meri, menten kikacagnák, hogy csak ennyi bánata van az életbe’, osztán magam mián es. Mongyák, hogy még a halál es szebb, ha látta az ember Magyarországot. Ennyi nem sok, ennyi nekem elég es… – de már nem folytathatta, mert a kapu előtt megállt egy autó, s úgy folytak ki belőle az ismerős és ismeretlen emberek, hogy Dutka csak tátotta a száját ámulatában, gondolatában: „nahát, ennyi ember fér itt el egy autóba! Más világ! Más! Az anyja es megmondta…”

A leszálló, megfáradt Nap aranyba borította a barokksort, az emberek sorra kezet nyújtottak a jövevénynek, s Dutka csak állt, szorongatta a parolákat. Senki sem lökte földre, senki sem rándított rajta, hogy majd’ hasra esett, minden olyan más volt. Egészen más…

Otthon sok jó tanácsot kapott, hogy menjen, ne féljen, mert ott jobbak, eszesebbek az emberek, lásson világot. Igazuk lett volna, most az egyszer?

Kezet fogtak vele. Rendesen. Emberesen…

Mintha ünnepelték volna! Körülállták a zavarodott tekintetű embert, s hol innen, hol onnan, de mindenki csak őt kérdezte. Őt, Dutkát. Milyen idő járja otthon, nem-e esett túl sok eső, igaz-e, hogy ez vagy amaz a másvilágra költözött, vagy épp az otthoni élet olyan titkára várták a választ, minthogy ki kivel veszett össze, kit hagyott el a felesége vagy férjeura? Már majdnem azt gondolta Dutka, hogy soha sem lesz vége a kérdezősködésnek, amikor hirtelen elcsendesült körülötte minden.

Mintha mi sem történt volna addig, szétszéledtek az emberek, mint csépléskor a gazdaságban egy hussantásra a verebek, visszaállt a mindennapi, a megszokott rend. Egyik ember a ruháit pallérozta, forgatta, halomba gyűjtötte, hóna alá kapta. Egy hordóból forró vizet mert a mellette álló gépbe, amibe belecsurgatta a mosóport, a halom ruhát, s egy kattanásra vígan forgott a gép, benne körtáncot jártak a szennyes ruhák, s mert Dutka ilyen mosást még életébe nem látott, nyomban felkelt a padról, hogy jól megnézhesse az új, még csillogó betonkeverő-mosógépet. Fáradt volt, egész éjszaka nem aludt, a mosás egyhangúsága majd ledöntötte lábáról, pillái lábon állva csukódtak volna le, ha nem ül vissza azonnal helyére, s nem ijedezik attól, amit majdnem a feje fölött hall.

– Repülő. Sok van, még éjjel is hallani, nem mesze van innen a repülőtér – magyarázza egy épp elmenőfélben levő ismeretlen. Utána kicsapódik a kapu, úrforma férfiember mered Dutkára:

– Ki ez a geci? Mit keres itt? – A székely legényke szalad, magyaráz, hogy rendes ember, ma jött, falujabeli, s hogy segédmunkásnak erősen ajánlja, mert nem iszik, nem henyél… Rendes ember…

– B…d meg, akkor csináljatok neki helyet, mit ül itt az udvar közepén? Ha rendesen dolgozik, megkapja, amit a többi nyamvadt román. – Sarkon fordul, s anélkül, hogy szót váltott volna az új „alkalmazottal”, elviharzik úgy, mint a kaszálón hirtelen támadó szél. A „vadvirág” végre lenyeli nyálát, amelyet eddig visszatartott, hogy meg tudjon szólalni, ha kérdezik:

– Dutka – örvendez a legény –, fel van véve! Holnap már munkanap. Van ruhája, amibe dolgozhat?

– Rajtam van egy, az jó, nem vasárnapi, a vasárnapi a pakkba, akkor venném fel, ha a Stefániára menyek, s a hídhoz. A láncoshoz… – A legényke eltűnik, majd ismét Dutka előtt áll egy nagy zsákkal a kezében:

– Válasszon, amit talál és jó, mind a magáé.

– Hogy én? Honnan van? Mennyiér járja itt errefelé? Nincs nekem rongyra pénzem! Jó az, amim van.

– Ember, ez ingyér van, zsákos! Na, válogasson. De hol alszik? – fordul hirtelen társaihoz:

– Hát, Józsi bá mellett van egy üres ágy. Pont jó lesz oda Dutka. Úgy-e nem részegedik meg esténként? – kérdezi Attila, a kárpátaljai harcos, akiről még csak annyit tud, hogy valahonnan más vidékről érkezett. Dutka erről a helyről még soha nem hallott, de majd rákérdez. Megkérdezi, ki fia, borja, majd egyszer, ha bátorságot merít, mer’ erősen teccik neki ez a legény.





2015









59 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page