Verzár Éva: Ha lehull a lepel…

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Ha lehull a lepel…

Derűs reggelen, amikor a kikelet hava végre kidörzsölte szeméből a makacs telet, koppant az ablaktábla:

– Szöszke, kinyílt az ibolya a kisdombon, meddig rostokolsz még a házban? Hisz már könyved sincs! Édesanyád elárulta, hogy lapra szedte kiskegyed az összeset. Kifelé a friss levegőre, de szaporán! Ha egy-kettőre készen leszel, mutatok valamit. A kiskabátot ne feledd, mert én aztán nem törlöm az orrod s hallgatom anyád szidalmát, hogy nem vigyáztam eléggé reád. Na, merre vagy, nem látom, hogy légy szemtelenkedne az orrom előtt! Nincs sok időm, hercegnő, csak egy bagónyi!

– Itt vagyok, Puja bácsi! Itt ne!

– Hol a csudába? Semmit sem lát a szemem, csak hangot hall a fülem valahonnan a föld tájékáról! Mutasd mán magad!

– Itt vagyok maga előtt – húzza ki magát a kislány, de kuncog is, mert tudja jól, hogy Puja bácsi látja, s azt is, hogy ez csak játék, mert a bácsi feje az eget éri, ha feláll, s ő csak a térdéig ér, ezért még jobban ágaskodik, hogy nagyobbnak mutassa magát.

– Nahát! Prücsök! Nőttél valamicskét a télen, mert már vélek látni valamiféle emberpalántát pont a lábam előtt, s ha kutatok, még a nyakad es eltalálom, hogy megtekergessem. Ezer esztendeje várom, hogy kibújj a fészkedből.

Puja bácsi széttárja a mesebeli óriástól kölcsönvett lapátkarjait, vállmagasságában lebegteti, mint a szélmalom, s mert nem ütközik semmibe, lejjebb engedi, egyre lejjebb, addig, amíg majdnem térd közelben eltalálja az örömtől remegő kicsi lányt.

– Hopp, megvagy! Fel a vállamra, hercegnő, mint ígértem, csudát látni viszlek. – Lovagló ülésbe vállára emeli a gyermeket, s miután meggyőződött arról, hogy szürke posztókabátjának nyakába jól megkapaszkodott utasa, elindul óriás és törpe bezsebelni a tavasz első ígéretét.

– A kapu felé megyünk, de jól figyelj, ha ügyes vagy és meglátod, mielőtt szólnék, amit mutatni akarok, a felső zsebemből kikotorászhatod a jutalmad.

– Puja bácsi! Puja bácsi! Álljon meg! Kelepel a gólya! Megjöttek a mi gólyáink! Nézzük meg! – s egyből ugrálni kezd a magasban, két kicsi kezét összecsapja, csak az öreg morog az orra alatt, hogy: „Épp most kell ezeknek kikiáltaniuk a világnak, hogy haza gyüttek”.

– Ez nem igazság, te jány! Kelep nagyságáékat akartam megmutatni neked, de eljárt a szájuk.

– Akkor nincs jutalom?

– Van, de egyezkedni kell…

– Egyezkedni?

– Hát igen, mert fele-fele az igazságos.

– Jó, akkor kutatok – s keze egyből tudja merre, hol keressen, s meg is találja azt a kis csokit, amire számított, el is töri ketté. S ő is, mint az öreg, előbb tapogatózni kezd:

– Ez csak kalap, ez szem, ez orr, jaj, mindjárt itt lesz a bajusz, a száj…

– Hamm! Eltaláltad, szerencséd, hogy nem kaptam be a mancsod. Akkor induljunk, munkára fel… Tánti szentgyörgyi salátára áhítozik, ha megszeded a zacskót, lesz ebédre finom, meleg leves, kaphatsz is belőle, de pénzt is kereshetsz. Egy lej a munkabér, s ha a vásárig minden héten megszeded Tántinak az ebédre valót, akkor a piacon te leszel a leggazdagabb. Lesz fütyülős cukorkakakas, mézes pogácsa, de még tökmagot is ropogtathatsz. Na, mit szólsz?

– Szedek! Szedek! Tele rakom a szatyrot, csak Puja bácsi ne menjen

messzire tőlem.

Évek kezdődtek eképpen. Puja bácsi gomblyuka estére illatozott a friss illatos ibolyavirágtól. Nyáron csobbant a folyó vize: hol halak ugrándoztak ki a vízből legyek után kapkodva, hol a pecabot végén ficánkoltak, hol a kislány játszott a habok között az öreg aggodalmaskodó szeme előtt. A gomblyukából nem maradt el a virág, s ő, a nagyember, úgy viselte a kert virágait, mint valamiféle kitüntetést. Az orgona csodás illatát a száradó szénáé váltotta aztán az esti szellőben, pirosló alma pottyant a fűbe, s csorgott szájuk szélén az érett körte ízes, dús leve. Esténként fel-fellobbant a tűz, fölötte mogyorópálcán sistergett a szalonna, parázsban sült a krumpli, az öreg nagy mancsa alatt roppant a lilahagyma a sok finomság mellé, s a hold csak bámult, hogy földre költözött a paradicsom, pedig kapuját egyszer fenn a mennyek országában vélte látni. Ősszel a kertben legelésző tehenek édes tejillata keveredett a színes avarszőnyeg földes illatával. Óriás és törpe lépett egymás nyomába, hogy aztán az első hópihe után csak ritkán, legfeljebb disznóvágáskor kerüljenek közel, vagy ha friss levegőre támadt kedve az öregnek, megelégelve a benti életet s a Tánti állandó zsörtölődését:

– Itt a lovad! Megyünk szánkózni – koppant olyankor az ablak, a pokrócokból ki sem látszott a lány, de csilingelő nevetése kiszabadult a meleg ruhák rabságából, s a ló csakugyan szaladt, ha csupán a gyermek képzeletében is. Puja bácsi akkorákat tudott lépni, hogy ma biztosan kilométerköveket tennének oda, amerre ő elhalad…

Álomhavának utolsó elgémberedett reggelét dörzsölte ki szeméből a tavasz. Koppant ismét az ablak. S amikor Szent György napját írta a naptár, s Puja bácsi rendszerint elmondta, hogy ettől a naptól már lehet mezítláb és bugyi nélkül is járni, egy reggelen, a nagy kúria egyik ösvényén fonott kosárra lett figyelmes a kicsi lány…

– Ott egy kosár! Elvesztettük!

– Azt mán nem. Én tettem oda. Esmint kölykezett a macska.

– Nézzük meg! Nézzük meg! Hányan vannak?

– A rossebb tudja… Na, adok nekik enni… – azzal valami porfélével öntötte nyakon őket s gyorsan elráncigálta a gyermeket:

– Estére megúsztatjuk…

A DDT-porban csillagfelkeltéig haldokoltak a kismacskák. A kicsi lány nem volt kíváncsi az úsztatásra. Édesanyja azt is megtiltotta, hogy aznap az ösvényre tegye lábát, ám ő mégis leselkedett, és sírva-rimánkodva könyörgött, mentsék meg a piciny állatkákat.

Mintha bársonyfüggöny hullott volna alá előadás után. A szereplők meg sem hajoltak, eltűntek a végtelen tavaszok gólyakelepelős, ködös hajnalában. Puja bácsi alakját csak a kismacskák pusztulásáig tudom felidézni. Attól a pillanattól, s majdnem ötven év távlatából, már sehol nem látom.

Mi lett vele? Mi történhetett azután?

Nem emlékezem…