top of page

Verzár Éva: Mire megvirrad…




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Ágnisné átka


Mire megvirrad…



Julis! Julis! Asszony! Csak nem hagy békén, s én, áldozatként, hogy szabaduljak tőle, elvonulok, mint a nagyokosok, tollat veszek a kezembe, azzal ámítom őnagyságát, hogy úr lettem, ahogy akarta. Alkotok. A baj ott kezdődik, hogy fogalma sincs arról, mit irkálok, csak azt lássa, hogy szaporodnak a betűk a papíroson. Ahogy rágom a tollam végit, eszembe jut egykori tanító nénim, aki dupladioptriás szemüvege alól, kezében egy vonalzóval így fenyített:

– Áron, Áron, soha sem tudsz majd megírni egy szerelmes levelet! – „Nem es kell” – gondoltam magamban, hiszen van szájam s megmondom annak, akit kiszemeltem, hogy mit érzek. Azért írtam ám csudajó fogalmazásokot év kezdetén, amikor arról kellett bészámolni: „Hogyan telt a nyári vakáció?”.

Nekem osztán volt, amit írjak, mert egy nyáron annyi, de annyi minden történt, hogy az óra sose volt arra elég, hogy az összes „vidám történetemet” papírra vessem. Rég volt, elmúlt…

Most valamilyen rendszerbe kell szedjem mondandómat, hogy kialakuljon az iromány, mert úgy-e ma divat az okoskodás, a zsebtelefon s minden egyéb, amit, ha nagyanyám meglátna, azonnal vizet vetne; merthogy babona és igézés ellen az kell. Így legfeljebb, ha fentről lássa, testét forgassa sírjában, hogy mik vannak idelenn, mivé lettünk.

Rossz gyermeknek születtem. Anyám lenne a megmondhatója. Egyenest fenékkel jöttem a világra, mintha ügyet sem vetnék arra, hogy hova, milyen helyre kerültem. Osztán a pólyába sem leltem a helyem, mert akármilyen feszesen esszekötöztek, én a szopást követő nagy lustaság után rögvest szétrúgtam az egész pelenka garmadát. Abban sem volt nagy köszönet, ahogy cseperedtem, mert ami rosszat elképzelhet az ember, azt én mind véghezvittem: a macska talpára dióhéjat kötöttem s a farkához üres konzervdobozt; gyújtogattam, igaz nem akarattal, csak csikkel, de valahogy meg kell tanuljon az emberfia cigarettázni! Meg leestem a csűr legmagasabb gerendájáról – majd beléhaltam, aztán mégiscsak levegő után kapkodtam; leöntöttem a lábam kátránnyal, amikor épp csónakkal akartam világgá menni; s még sorolhatnám, de legjobb elfelejteni, nehogy aztán utódaim nyomomba léphessenek, ha megismerik a való igazságot.

Amikorra nagylegénnyé váltam – katonaság után –, a szoknyákat sem hagytam nézetlen, addig-addig, mígnem az egyik alól igen szép lábak villanyoztak fel, s mert nem volt egy cseppet sem engedékeny a gazdája, oltár elé vezettem, vesztemre.

Első években nem es volt semmi baj velünk. Megvoltunk, mint turbékoló galambok, csak hát burukkolni sem lehet állandóan. Kezdtem el-eljárogatni a kocsmába a cimborák nagy örömére, igaz arra mán az asszonynak gömbölyödött a hasa. Elsőszülött fiam után még kétszer dugott cipót köténye alá, s azzal megállapodtunk, nem lesz több gyermek. Szerencsére épp jókor, mert a legényke után úgy látszott, csak leányok jöttek a világra, s ha így folytatódott volna, úgy éreztük volna mi ketten emberek, hogy madárfészekbe’ élünk a sok csiripeléstől.

Megvoltunk, jól elvoltunk mi a háromszéki hegyek alatt, éldegéltünk úgy, ahogy lehetett, este sötétben, nappal szerencsére világosban. Ha hideg volt, fáztunk, ha meleg, hálát adtunk az Istennek. Most, ahogy visszaemlékezek, bizony sok örömünk volt akkoriba’: ha véletlen nem vették el este a villanyt, örültünk az áldott világosságnak; ha sort láttunk a boltok előtt, akkor meg annak: mert tudtuk, hogy ott adnak valamit. Na, nem ajándékba, hanem pénzért, de mégis: ahol kígyóztak az emberek, ott vásárolni es lehetett ezt-azt. Ez pedig öröm volt a javából. Julis vidám volt és gömbölyödött – na, nem úgy –, pedig állandóan azt siratta, hogy nincs, amit főzni, de valahogy örökké kitalálta a lelkem, mit varázsoljon, ami aztán az asztalra es került. Volt, hogy esszebújtak az asszonyokkal, csereberéltek, de minden áldott napra kijutott a bétevő falat.


A legnagyobb öröm pont akkor köszöntött reánk, amikor nem es vártuk. A diktátor felszállt a levegőbe, s aztán szállt utána a lelke es barátai segedelmével. Szabadok lettünk. No, ekkor bolondult meg Julis. Az addigi nyugalomnak hamar vége szakadt, mert úgy-e a határokon csak úgy jöttek-mentek át az emberek, mint azelőtt a nyulak. S mert nem akarék nyúl lenni, állandóan rikácsolt az asszony, hogy elfuserált életet élünk, bezzeg a szomszédok már megszedték magikot. A koma havonta zsákszámra hozza a gúnyát, édességet, kakaót s még szalicilt es. Aztán egy nap színes televízióval lepte meg a családot, ekkor mán én es meggondoltam magam – nyúl lettem. S úgy megszoktam azt a jövő-menő életet, hogy csepp maradásom sem volt otthon. Amikor Pesten voltam, kévánkoztam haza, amikor meg otthon élveztem, hogy milyen jól menyen a dolgunk, kévánkoztam vissza.

Végül a sok kévánkozás lett a vesztünk, mert Julis a pálinkának nem tudott ellentmondani, én a vonatnak, busznak. Az itóka pedig szédítette, s mire észrevette volna magát, esmént domborodott a hasa.

– Te vagy a hibás! – rikoltozott nekem, hogy vén fejire esmént pelenkázni kell, de már amikor a világra hozta a negyedik gyermeket, arra megenyhült a lelke, s úgy babusgatta drága kicsi fiát, mintha soha nem szólt volna ellene. Én meg elnézegettem, amikor szoptatgatta, babusgatta, ilyenkor pedig, ahelyett, hogy örvendtem volna, állandóan felmérgelődtem, magam sem tudtam miért. Így, hogy megszaporodtunk, itthon maradék. Szerencsére három év nyulászkodás után – no, az én szótáramban ez már csak így maradt, mások fekete munkának nevezik –, szóval, elég jól esszeszedtük magunkot. Vettünk egy traktort, a földeket végre visszakaptuk, volt ló es, tehén es, maradt még cimbora es itthon, akikkel hétvégeken leöblíthettem a torkom. S mert az embernek csupa jóakarói vannak ilyen helyen, egyszer meggyanúsítottak, hogy rossz a szemem. Hiába bizonygattam, hogy meglátom a Csere hegyén szálában még a fákat es, csak erősködtek, hogy nem látok az orromnál tovább, mert ha nem így lenne, észrevenném, hogy a komára jobban hasonlít a legkisebb fiam, mint reám.

Hű, de felment bennem a pumpa! Hazamentem, nézegettem ágyában az ártatlan kicsi gyermeket, s csak megláttam, hogy igazat szóltak a cimborák. Julissal es megbeszéltem éjnek idején, kicsit hangosabban, mint máskor szoktam, az meg beismerte, hogy néha-néha jól esett neki a szomszéd koma látogatása, s az es, ahogy az felhúzta a szoknyáját a feje feli. Esküdözött, hogy látni, nem látott semmit, egyrészt, mert setét vót, másrészt, mert a szoknya örökké eltakarta a szemit, csak érezte, hogy jó dolog esett meg vele.

– Te elfuserált egy ember vagy – vádaskodott –, soha nem voltál itthon, amikor nekem kellett volna!

– Méghogy én vagyok a hibás! – mérgelődtem fel s kimentem az udvarra, hogy lehűtsem magam.

Oszt’ csend lett, aznap es, a következő napokban, hetekben es. Julis bátorsága kezdett visszajönni, épp a tegnap mondá, hogy legyek végre ruházkodásban es úr. Elévette a piroskabátot, amit a zsákba hoztam, s azt mondta, hogy a keresztelőre készíti elé, merthogy hazajön a koma s felkérte, hogy a kicsi Bandikát keresztvíz alá tarthassa. Méghogy a templomba’ tesznek csúffá!

Ma este kezdtem el írni, s biztoson bé es fejezem éjfélig. Az asszony csak azt lássa, hogy szaporodnak a betűk, csak még nem tudja, hogy ez lesz a védőbeszédem a tárgyaláson. Julis utolsó kévánsága, hogy okos embert lásson, bételjesedik. Én védem magam. Magam, s egyben a többi nyulat, akit átjárnak a határokon, hogy itthon az asszonyoknak jobb legyen.

Mire megvirrad, megtalálják a komát a csűrben s mellette véresen a kacort…

Ajánlom írásom a tanító néninek, aki elfelejtett megtanítani arra, hogy a szabadság nagyobb ártalom, mint a nyomor, ha nincs hezza elég esze az embernek. Az okosságot elveszítettük valahol a hosszú székely barázdákon, mára csak a becsület maradt, s ha segítségül kell – a jól kifent kacor…


 

Kapcsolódó cikkünk:




116 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page