top of page

Verzár Éva: Régi mániám







A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Házasság aranyérrel



Régi mániám



A falusi rendelő várójában nagy a tömeg. Megfázott asszonyok törlik orrukat, apró gyerekek anyjuk ölében várják az épp esedékes védőoltást. Bátorságukat gyűjtik, mert ígéret szerint, ha nem sírnak, akkor hazafelé menet lesz csoki, cukorka, vagy amit éppen megkívánnak hősiességük jutalmául. A védőnő kissé unott hangon szólítja az apróságokat. Aztán ki sírva, ki lekonyult ábrázattal jön ki a penicillinszagú, félelmetes helyiségből.

A padon öregasszonyok szorongnak, az orvost várják, fájós lábukat simogatják, jól jönne egy csodagyógyszer, igencsak megkönnyítené életüket. Mellettük férfiemberek, akik a hatvanas évek gyáraiban robotolnak, s elkelne egy kis betegszabadság, ha már a kapálás ideje beköszöne. Nagy titokban zsebeiket lapogatják, megvan-e a doktor úrnak szánt százas.

A fogorvosi szobában surrog a fúró, s fel-felcsendül két keverttől buzdítva az örökzöld dallam:

„Régi mániám, végig hajtani a Stefánián...”

Ebből aztán mindenki tudja, hogy Béla bácsi, a falu fogorvosa épp jókedvében van, s a szépen ringó csípejével az imént bevonult, dús mellű Zsuzsinak elkezdte tömni a fogát, miután szemre- és kézrevételezte annak melleit. Mert úgy-e nemcsak a betegnek kell a nyugtató, hanem a doktor úrnak is: ki nem hagyna egyetlen alkalmat sem, hogy megtapogassa a női nem legizgalmasabb domborulatát. Lábbal hajtott masinája forgatja a kereket, a kerék egy ügyes, hegyes tűt, s emez – neki-nekibátorodva – behatol a beteg fog mélyrétegeibe...

Csimbala-bimbala-csinn, csimbala-bimbala-csinn, hangzik messziről a helyi kovács kalapácsának csengése, amint a tüzes vasat igazgatja alakra és méretre. Károly bá’ fel sem emeli fejét az „Adjon Isten jó reggelt”-re, úgy köszön vissza:

– Adjon, János komám. Mi járatban vagy?

– Fáj a fogam.

– Bizony az nem jó. Kihúzzuk?

– Ki, azt a nemjóját, engem ne kínozzon, mán éccaka sem hagy alunni az átkozottja.

– Akkor várj, amíg ezt a patkót béfejezem s osztán teszünk róla, hogy aluggy. – János bá’ búbánatosan leül a favágó tőkére, állát két kezébe fogja, s engedelmesen várja, hogy Karcsi sógor befejezze munkáját. Asszonya a rendelőbe küldte, de ő oda be nem teszi a lábát. Mind az öt beteg fogát sógora húzta ki ezidáig, s ő mán csak nem cseréli le a keménykötésű barátját arra a kevertes fogorvosra, neki aztán ne énekelje fülébe a Stefániát.


Zssssss… csimbala-bimbala… zsssss… csimbala-bimbala… – dolgoznak a szakemberek; egyik a rendelőben, másik az alsófaluvégi műhelyében.


Béla bácsi a szemével kíséri Zsuzsi ringó csípejét, aztán körbenéz a kínálaton: csupa fogfájós férfiú várakozik hozzá, márpedig szörnyen unalmas munka ez, ha nem színesítik asszonycselédek, felvidítva a jó fogdoktor kedvét. Nagyot sóhajt, erőt vesz magán, kihúz még egyet-kettőt, de hamar elege lesz. Lekapja fehér köpenyét, „azonnal jövök!” – veti oda a várakozóknak, s azzal elrobog biciklijén. Mindenki tudja, hogy kapatosabban jön vissza, mint ahogy reggel érkezett. Van, aki a fejét csóválja, sötéten látja jövőjét, de olyan is akad, aki megkönnyebbülve kap a szerencse után, gyorsan elköszön, akkor majd holnap jön inkább, hátha addig elmúlik a duzzanat a szájából, titokzatos módon meggyógyul a foga, s megússza a szörnyű kínzást. Hiába, no, férfiember százszor meggondolja, beleüljön-e abba a bizonyos székbe.

A posta elé éppen megérkezett a küldeményeket szállító autó, a kipakoláshoz szépen keresztbe állt, Béla bá’ kénytelen gyalog megtenni az utolsó métereket.

– Hogy ennek is épp most kellett megjönnie! – duzzog még akkor is, amikor belép a kocsmaajtón. Odabent még nagy a csend, a bárpultnál csak a falu éjjeliőre támasztja állát, hogy le ne essen a feje az álmosságtól, s hogy még legyen annyi ereje, hogy felhörpintsen egy kis altatót, mert hiába van évtizede is annak, hogy elvállalta ez a munkát, a nappali alvás nem megy olyan könnyen.

– Egy kevertet, de rögvest!

– Itt is van, tessék, Béla bátyám! Sok a kuncsaft?

– Mint csillag az égen. Ráadásul a postakocsi is utamat állta.

– Ne mérgelődjék, Béla bátyám! Hozta az újságokat meg a leveleket. Mindjárt magához is megy a postás, lehet majd olvasni.

– Jó, hogy mondod! Ha ezt bekaptam, hazalépek a friss lapért, hátha lesz időm belekukkantani két húzás között.


Károly bá’ befejezte a patkó kovácsolását, szemügyre veszi a kész munkát, elégedetten teszi helyére. Délutánra már egy ló patáján kopogtatja az aszfalt ritmusát.

– No, tátsd a szájad, mutasd asztot a fogat! – János hatalmasra nyitja száját; sokat nem kell kutakodni, mert évtizedek tapasztalatának köszönhetően Karcsi bá’ már első pillantásra látja, hol rakoncátlankodik a rossz fog.

– Ide egy kicsi szilvórium kell, mer’ úgy látom, elég keményen áll a hejjin. Nosza, fogd – veszi elő az üveget valahonnan a satupad alól. – Addig megnézem, rendben van-e a fogó. – Katonaládája fedelét emeli, matat, meg is találja benne a megfelelőt. Csiszol rajta egy kicsit, majd kalapáccsal ráüt egyet a szegre, jó erősen tartson. Eközben János bá’ öblöget, nyel, megint öblöget, megint nyel, hátha beleszédül...

– Komám, hej, komám! Most mán ennyi elég legyen, mer’ még úgy megrészegedik a véred, hogy a fogad hejjin majd világnak indul s te es mész vele a setétbe! Nyomjad a fejed neki a falnak. Ne mozogj! – János bá már ismeri a módját, kobakját két gerenda közé teszi, s mire elbődítené magát, kinn is van az átkozott.

– Ezzel megvónánk. Itt van a bestye!

– Hazavinném – morogja az öreg.

– Asztot meg minek?

– Hát az unokámnak, s az sem árt, ha az asszony es lássa, mijjen rusnya, legalább elhiszi, hogy valóba’ szenvedtem tőle. Az egyetlen, amitől ő es fél, legalább így ma békibe hagy, s nem kell haptákba vágnom magam előtte.

Károly bá’ megvonja vállát, egy darab barna kartonpapírba csomagolja a bűnöst. Miután János kidülöngél, lemossa kezéről a gennyes vért, le a fogót is, s csukja maga után a kaput. A kocsmába indul, kicsit körülnéz, mi hír járja a faluban. Habár a híreket leginkább a postások viszik-hozzák, lám, Tercsi, az alsószegi levélkihordó is épp bőszen magyaráz valamit az egyik kapuban, Pistuka pedig, a társa, megindult a központtól felfelé. Haladna is ő rendesen, a megszokott csigasebességgel, ha nem kellene ajánlott levelet aláíratnia Béla bá’ feleségével. Ott ugyanis ezúttal elakad: a sok hírmondásnak, s főleg összenézésnek, úgy látszik, mára gyümölcse lészen, mert Mariska nem a konyhába invitálja, hanem egyenest a hálószobába.


Béla bá’ a kocsmapulton könyököl, időközben felhajtotta már a második kevertet is, s most éppen azon vívódik, szabad-e megállni itt. – Harmadik mifelénk az isten igaza, hát legyen meg az akarata! – határoz végül. Főnöke – az orvos – ma úgyis a városba ment valamiféle gyűlésre, így hát neki nem sietős a dolga. Az emberek várhatnak. Amelyiknek erőst tépázza az idegeit az a nyamvadt fog, úgyis megvárja, amelyiknek meg csak éppenhogy, az hazamegy, s majd eljön holnap.

Nem is vissza a rendelőbe, hanem hazafelé veszi útját, elhozná az újságot, de összeüttet előbb egy rántottát az asszonnyal, ha már a gyomra annyira megkívánta. Otthon a kapu nehezen nyílik. Csikorog a sarka – de meg kellene zsírozni! –, csak hát neki sem jut mindenre ideje. A bejárati ajtó előtt ott áll a postás biciklije, jól van, gondolja, akkor már itt az újság is. Még letörli a cipőjére reárakodott sarat s iparkodik befelé. A konyhában senki. Bekiált a szobába. Az asszony helyett azonban – kicsit megtépázva – Pistuka jön elő, erősen veresen, megzavarodva köszön:

– Adjon Isten, Béla bá’! Levelet hoztam magiknak, s a kedves feleségétől épp azt érdeklődém, hogy nem mehetnék-e délután magához, mer’ erősen szaggat a fogam.

– Lám, fiam, kitalálhattam a gondolatodat, mert amúgy nem szoktam hazaugrani.

– Akkor délután benn lesz a rendelőben? Tuggya, addigra szabadulok ettől a sok papírostól.

– Ne szenvedj addig, drága öcsém! Lássuk csak azt a fájó fogat! Van nekem itthon is szerszámom sürgős esetekre, megszabadítalak hamar a szenvedéstől. No, ülj csak le. Áááá… tátsd a szád!

Pistuka ijedtében hatalmasra nyitotta csókos száját. Szép rendben sorakoztak benne az egészséges fogak. Béla bá’ sorra kopogtatta őket, majd az egyiknél megállt:

– Ez lesz a bűnös! Habár kívülről nem látszik, de a gyökere erősen szuvas, és ennek nincs is más gyógyszere, fiam, csak a fogó! – Asztalfiókjából, innen is egy míves ládikából előkapta a fogót, s elkiáltotta magát:

– Díszmagyarba!

Erre aztán már előrebbent az asszonyka is. Ha férje mérges volt – ha éppen kedve támadt bosszút állni valakin – akkor szokott így kiáltani. Ez ugyanis nem mást jelentett, mint hogy: zsibbasztás nélkül!

– Bírod, öcsém, a fájdalmat, úgy-e? Nem tart soká, s mert te ember vagy a talpadon, neked meg sem kottyan. – Mielőtt a postás, ez a szoknyapecér, válaszolhatott volna, ügyesen kikapta alulról az egyik metszőfogát s diadalittasan emelte fel a levegőbe:

– Ő volt a vétkes! Összecsomagolom neked, vidd el emlékbe!

Károly bá’ éppen kilépett a kocsmaajtón, amikor Pistukának ütközött, s meglátta rettenetesen savanyú képét.

– Mi van veled, édes fiam? – kérdezősködött. – Tán nem esett jól a reggeli?

– A reggelivel nem vót semmi baj, bátyámuram, csak avval, ami azután jött.

– Nohiszen, egy ijjen fiatalembernek, mint te, csak asszony okozhat bánatot. Gyere bé egy italra, ha nem sietős a dolgod.

– Én osztán be nem menyek! Még bétalál jőni a kegyelmed barátja, végem es lesz menten, ha elkiáltsa megint, hogy: – Díszmagyarba!

– Mit csináltál, te szerencsétlen!

– Levelet vittem a Marisnak, de épp haza talált jönni a fogorvos úr, s én hamar mondtam neki, mennyire fáj a fogam. – Kitátja a száját, s mutatja szép elülső foga helyét.

– E nem semmi, lelkem ecsém, te osztán jól megjárád!

– Meg én, csak tudnám, hogyan csinájjam vissza. Károly bátyám, a világ csúfja lettem!

– Mikor esett meg ez véled, fiam?

– Nincs tíz perce, hogy megcsúfolt az a kevertes.

– És a fogad hun van?

– Ideadta, itt szorongatom, ni, a kezemben.

– No, akkor siessünk, ha kibírod, visszateszem én a hejjire. – Azzal sarkonfordultak, és szaporán lépkedtek Károly bá’ műhelye felé. Az öreg ott kezébe fogta a fogat, mustrálgatta annak friss, vérző helyét. Elismerőleg bólintott:

– Ért hezzája, asztot meg kell adni.

Valamiféle kenőccsel megkente a gyökeret, majd pontosan abba a lyukba, ahonnan kivétetett, visszahelyezte a szoknyapecér metszőfogát. – Nem eszel, nem iszol ma semmit. A nyelved tartsd a hejjin, csak kamillával borogatod egész éjjel, de asztot sem belülről, hanem a képes feledet. Megértetted? Hallgass, egy kukkot se szólj, mert azonnal megyuvasztlak. Eriggy a postára, add le a dolgaidot, osztán irány haza.


Hát így történt az első sikeres fogbeültetés egy székelyföldi kis kovácsműhelyben. Ám erről nem szól a fáma, mert Béla bá’ leitta magát a sárga földig; Károly mester ugyan, este a kapu előtt, már-már nekifogott a történetnek, de épp megérkezett a szomszéd a lovával, s meg kellett nézni, a patkók rendben vannak-e. Mariska és Pistuka pedig úgy hallgatott, mint a sír.

Ezért nem lett aztán székely találmány a fogbeültetés, pedig milyen kicsin múlott a hírnév!







32 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page