Verzár Éva: Székely vígság Pest-közelben…

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Székely vígság Pest-közelben…

A román „forradalom” után, akár a népmesékben, sok székelyember vette batyuját s vágott neki a világnak az erdélyi hegyek öleléséből. A hosszú útra induló átalvetőben kemencében sült, kisebb házikenyér, padláson füstölt s téli fagy csípte szalonna, zsírban lesütött hús és jókora kolbász szorongott, de azért gurult még melléjük a kamrából pár lila hagyma is. Mentek szerencsét próbálni.

A szabadságot követő első hetekben, hónapokban még mind HAZA készültek, így, csupa nagybetűvel írva; hisz Magyarország volt álmuk álma. Minden székely oda vágyakozott, mert ott mindenki különb, műveltebb és gazdagabb, mindenki magyarul beszél, magyarul vannak a könyvek is, s ráadásul ott még a rendőr is köszön, ha nem is előre, de legalább vissza.

Teltek-múltak a hónapok, aztán már az évek, és kinek hamarabb, kinek később, de megtört a varázs. Egyesek akkorra már itthon otthont teremtettek maguknak, mások nagy elhatározással visszafordultak, ám nem kevesen vannak, akik még tovább álltak, keresvén Tamási Áron örök érvényű kérdésére a választ: „Mi dolgunk a világon?”

A helyüket keresők élete pedig tele van olyan kalandokkal, amelyek megérdemlik, hogy megőrizze őket a történelem, s velük együtt a mindennapok édes-keserű, humoros-fájdalmas valóságát.

Igazán, persze, csak akkor nevet a saját baján a jóember, ha már beérett a fájdalom. A fájdalom pedig már igencsak beért, s még azt is lehet tudni, hogy pontosan mikor: 2004. december 5-én.

Próbanéger története is ilyen: fájdalmat oldó nevetés, kacagás. A gyászos dátum után pár hónappal, egy szép tavaszi napon kis székely társaság ülte körül a tüzet, Budapesttől nem messze, egy családi ház pázsitos kertjében.Sült a flekken, sercegett a kiizzadt zsír, szállt fel messzi égnek a csodás illat, a parázs izzó fénye pírt festett a lángot bámuló arcokra. Mindenki Erdéllyel gondolt, még a vendéglátók gyermekei is, holott ők már többnyire itt, Magyarországon, méghozzá a fővárosban járták iskoláikat. Ekkor kezdte el mesélni valaki Próbanéger történetét. S hogy úgy igaz, ahogy az végtére kikerekedett, nem kisebb dolog garantálja, mint hogy a szereplők egy híján mindegyike ott ült most a tűz körül, s így vagy úgy, hozzá is tette a magáét.

Próbanéger szerencsében

Hogyan is kezdődhetne a nap, ha nem borostásan, még imbolyogva a tegnap esti kannás bortól? Mert úgy-e mind a négyen jól megszívták magukat, s most eléggé hadilábon állnak az egyensúlyozással. Ezért inkább húzzák-halasztják a felkelés idejét, a priccses ágyon ücsörögnek – hajdanában valamelyik kórházban nyögött szebb napokat, mint amilyeneket itt, Pest kertvárosában, az ideiglenes szálláson, épp a székely barakkban. Amúgy főleg csángó, székely, csíki és kárpátaljai vendégmunkásokból állt össze a nemzetközi tábor, őket ugrasztotta álmukból a virradat.

Hogy a reggeli bódulatban minél kevesebb fáradsággal értsenek szót egymással, mindenki némán teszi a dolgát, ha kell, intenek, kezükkel, arcukkal jeleznek, ennyiből is értenek a szenvedő férfiemberek. Az egyik már teszi is fel az elmaradhatatlan kávét, a másik kiadja az estéről megmaradt ételt az ajtóban nyivákoló fekete macskáknak. Van belőlük vagy öt, egyik szebb, mint a másik. Közben a férfiak nyögnek nagyokat, ismét kezdődik egy keserves nap, távol az otthonuktól, s hiába tart már így évek óta, ezt az életet, főleg asszony nélkül, csak nem lehet megszokni. .

A dróttal összeeszkábált kályhán sistereg a kávéfőzőből kicsorduló fekete nedű, a csuprok gyorsan az asztalra kerülnek, s az első korty után az egyik ember már iszkol is kifelé, s mindenki tudja, hogy hova, mert az újságot is hóna alá kapja. Sötétebb a bőre, mint a többié, innen is kapta a nevét, ugyanis Próbanéger nem a napon barnult le; habár kaphatta volna éppenséggel a feketemunkáról is.

− Csak osztán siess, mert én es menyek! – kiált utána társa; s amaz visszalegyint, hogy jól van, na, hagyják őt békén, legalább addig, amíg a reggeli dolgát elvégzi.

− Hol lehet ez a Próbanéger? – mordul kis idő múltán János bá. Eddig mán kiolvasta még az apróhirdetéseket es, és igencsak szorongatja össze a lábát. − Menyek, megnézem, mit csinál, és kirakom a szűrit!

Azzal nagynehezen feltápászkodik ágyáról, nekilódul, egy darabka szalonnabőrt még odavet a macskáknak, s szitkozódik fennhangon, hogy hallja az a másik ott a WC-n; de olyan csend van odabenn, hogy az öreg biztosra veszi, barátja már rég a kisboltban issza a reggeli barackot. S magára haragszik, hogy eddig szenvedett, hisz tudhatta volna, hogy kutyából nem lesz szalonna. Ha Próbanéger este iszik, akkor a másnapot is kénytelenségből ivással kezdi, valahogy lendületet kapjon, s fel tudjon mászni a ház tetejére, cserepezni.

Dühösen lépked a kerti WC, azaz deszkás budi felé, s már gombolja is kifelé a nadrágját, hogy ezzel is időt takarítson meg. Rántja fel aztán az ajtót, s nadrágja nyomban leszalad a földre a látványtól: Próbanéger nyakig ül a pácban, vagyis az ürülékben, szájában egy szem szilvával – nahát, ez hogy került oda? −, lila az arca kínjában, de meg nem mozdulna.

− Te meg osztán mi a csudát művelsz ott lenn? – Jobbat nem is kérdezhetett volna, mert a szerencsétlen erre még lilább lett. János bá’ azonmód benyúl a gödörbe, s legalább a szilvát kikapja a másik szájából, meg ne találjon fulladni.

− Hamarabb nem jött vóna reád? – tör ki rögvest Próbanégerből. – Máskor alig ülök le, már kiversz innen, akkor most mi a csudát vártál idáig, tán megsült benned a tegnap esti fuszulyka, vagy mi?

− Téged vártalak, mán azt gondoltam a kisbótba iszod a barackot. Hogy a csudába kerültél belé, ember? Várj, szólok, hogy segítsenek kivenni onnan.

− Egy szót sem! El nem menj!

− Tán csak nem szándékozol benne lenni egész nap, mer én a fejedre csinálok, ha nem sietsz ki onnan!

− Akar a nyavalya, de csak módjával. Hozz gyorsan egy ágat, pont itt úszik előttem a tartózkodási engedélyem, előbb azt mentsd ki, mert még béissza a levet, osztán mehetek megint az idegenrendészetre, többet ér az pénzben es, mint én!

Erre, bizony, nem volt mit válaszolni, mert igaz, ami igaz, nagy kincs egy ilyen

könyvecske. Az öreg fél kezével a nadrágját cibálgatja felfelé, a másikkal a zsebében kotorászik, s meg is leli, amit keres: egy összetekert drótot. Széttekergeti, meghúzkodja, az egyik végét hamar egy botra kanyarítja, a másik végét behajlítja. Készen áll arra, hogy a zavarosban horgásszon, amikor kiáltást hall:

− Hé, János! – A házból egyszerre ketten léptek ki az ajtón, de a szó bennük akad egy pillanatra, amint meglátják János bácsit a budi ajtajában, kezében a hevenyészett pecabottal.

− Mi a csudát művelsz, ember? – tör ki belőlük a nevetés. Gondolják, túl sokat ivott az öreg a kannás borból, az agyát támadta meg, az már biztos, különben nem válaszolná azt, amit:

− Horgászok.

− Ez csakugyan megbolondult, pajtás! Gyere, nézzük meg, fogott-e valamit!

A látványra egy kicsit hátrahőkölnek, de kedvük azért megmarad, ha nem is olyan harsányan, s inkább csak belül rázza őket a görcs, ahogy Próbanéger feje kandikál ki az etvaszból.

Szerencsére az öreg figyelmét leköti az orrfacsaró feladat, sikerül is óvatosan kiemelnie a mindennél fontosabb papirost. Utána már kevésbé óvatosan – közös erővel, egyetlen rántással, vezényszóra – pajtásukat is kiszedik, s próbálják slaggal – megfelelő távolságból – lemosni róla a fertelmet, több-kevesebb sikerrel.

A bőrig ázott ember becaplat a barakkba – érthető okból senki sem követi –, ruháit, amennyire csak lehet, bő vízzel kimossa, saját magát szappannal lecsutakolja, aztán díszbe öltözik, a kertben kiteszi ruháit száradni, és saját maga szó nélkül elindul a kapu felé.

− Most meg hova mész? – kérdezik majdnem egyszerre.

− A lottózóba! Csak nem gondoljátok, hogy kihagyom ezt a szerencsét? Nyakig ültem benne, ha most nem, akkor sohasem nyerem meg az ötöst! – Még rúg egyet a macskák felé, aztán becsukja maga mögött a kaput.

A ruha békésen himbálózik a napon, a macskák elégedetten nyalogatják fekete bundájukat, s a munkavállalási engedély is jól van, nem szenvedett maradandó kárt, hál’Istennek!

A barakkban nagy a várakozás, a televízió hangosan szól, kezdődik a lottóhúzás. Sorra gurulnak a képernyő aljára a számok…

Találat, egy se.

− A macska a hibás!

− Melyik, te?

− Hát az a nyamvadt fekete, átfutott előttem, amikor elindultam lottót venni!

− Az meglehet. Vagy azok ott, a tévében nem érzik, amit mü itt.

− S tük mit éreztek?

− Hát a szerencse szagát! – Így élcelődnek egymással, amikor megérkezik a művezető, s hallván, miről is van szó, rámordul Próbanégerre:

− Mi van, te köcsög, csak nem itt akartál meggazdagodni, a mi pénzünkön, b…meg? – Próbanégerből rögvest kiszalad a vér, s addig addig fehéredik a képe, hogy már-már ütésre emelkedik ökle; mert semmit nem bír kevésbé elviselni, mintha kerülővel lerománozzák, ha kenyerét félti a magyar tőle, a magyartól. Végül kiengedi az öklét, ezt a fafejűt már csak azért sem üti le, de azért nem hagyja magát.

− Művezető úr, van magának egy ezrese?

− Mi akarsz vele?

− Van vagy nincs?

− Hát hogyne volna! Itt van, ni!

− Olvasni tud-e?

− Az anyád!

− Na, akkor ki van rajta?

− Mátyás király, ki más.

− Aggya ide! – Elkapja, a zsebébe teszi. – Hát kétezrese van-e?

− Van, te éhenkórász, ha zsetonról van szó, nálam mindig van.

− Ki van rajta?

− Bethlen Gábor.

− Azt es aggya ide! – Megint kikapja a kezéből és zsebre vágja. Amaz dühösen felé lép, de annyire nem érti, mire megy ki a játék, hogy Próbanéger figyelmeztető mozdulatára készségesen megáll.

− Kicsi pénze es van? Kétszázas? Ötszázas?

− Valahol biztos van.

− Szeggye csak elő! Na, ki van rajta?

− Károly Róbert és II. Rákóczi Ferenc.

− A kétszázas lehet a magáé, az ötszázast adja oda Pistinek, ő felvidéki. – Maradt a tíz- és húszezres, most azokat mutassa!

− Mutatni mutatom, van egy köteggel, de nehogy hozzá merészelj nyúlni, te köcsög!

− Márpedig Szent Istvánból es a fele nekem dukál. Tudnám, mi a ménkűtűl van maga olyan nagyra! Nincs magának se saját pénze, se saját Himnusza, de nincs Petőfije, nincs Adyja, nincs semmi kultúrája, még népdala sincsen, mert sem Kriza, sem Bartók nem a magáé, s nincsenek írói sem, csak alig pár, azokot tarcsa meg, magára testálom, legalább néha kinéz a fejiből. S még valami: mü bion ezen a hétvégén semmi pénzér’ nem dolgozunk, hanem kimenyünk a piacra, s megveszünk erre a jó kis esszegyűjtött szerencsepénzre a falusiaktól mindent, ami csak finom falat akad..

− Adod vissza, te geci román! − De tovább nem folytatja, mert nagyon körbeállták a határon túliak, hirtelenjében egy nemzetbe tömörülve. A művezető úr szép, ékes anyanyelvén káromkodik egy nagyot, beül légkondis kocsijába, elviharzik, hogy mielőbb beszámolhasson a Nagyfőnöknek: a románok megtagadták a munkát!

Hát, nem is dolgoztak, mert Próbanéger kiadta a parancsot:

− A piacra! Hogy ezek a fekete macskák mijjen nagy szerencsét hoztak máma!