Verzár Éva: Vérrel festett búzamező…

szilajcsiko
2022. okt. 6.
4 perc olvasás

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Vérrel festett búzamező…

Sugárkoszorúját hinti a nyár a domb fölött, a völgy lapítóján lebben a szélben a vörös pipacs, hajlik a kék búzavirág, s a faluszélen nótáskedvvel ébred Zsuzska, a szép Molnárné lánya. Harmatban mosakszik a pipacs, a búzavirág, Zsuzska friss vizet locsol égő orcájára, s mint aki az örök ifjúság pecsétjét hordozza homlokán, úgy szökken az udvarra, az ólba. Átszól a szomszédba, ahonnan Miska bácsi mogorva vesződését hallja az állatokkal:

– Pálinkás jó reggelt, Miska bácsi! Tán csak nem a kakassal gyűlt meg ismét a baja? Szökik az ifiúr? A tegnap es látám, hogy megkergeté… – s nevet, csilingel kacaja a reggeli szellőben, s a székely ember nem tehet mást, minthogy rámosolyog a szép leányzóra:

– Csak téged meg ne kergessen, Zsuzsikám! – Nem hagyhatja a szót a leányzó száján elhalni, megfelel neki, bármennyire is bosszankodik a hajnalriogató miatt. – Nem az én kakasomról beszélek, hanem a motoroséról, aki a domb alatt, a búzavetés mellett porozza az utat, amikor künn lát téged, mer’ abból nagyobb baj születne, mint emezé itt, mer’ e’ mán nem éri meg az esti nyugvást, vagy ha meg es, akkor es csak a lábosba.

– Csak nem akaszt veres gallért az ifjú nyakába, Miska bátyám? – huncutkodik a lány, de már ugrik is a kerítés melletti farakásra, hogy jobban lássa szomszédja küzdelmét a hevével nem bíró kétlábúval.

– De bi’on. Oszt’ akkora lakoma lesz belőle, hogy megnyalnád a szájad te es utána.

– Puliszkával, Miska bátyám?

– Avval, ha elkapom a nyakát.

– Aludttejjel?

– Avval es.

– Szilvalekvárral nyomtassa?

– Nyomtassa az asszony! Én maradok a levivel…

– Akkor vendégik lesz máma!

– Ha a kutyát el nem csapom estére… – élcelődnek, de mert az embernek sikerül a kőhajítás és összecsuklik a kakas, Zsuzska nem vár, fut a kerítés mellől, mert baltát s vért látni sohasem szeretett. Feledve bosszúságát, az öreg felnevet a lány félszén, s hóna alá kapva áldozatát még Zsuzska után kiált:

– Vigyázz a vetésre, Zsuzska, el ne feküdj benne! – azzal lecsap, a kakas nyaka bukdácsol a levegőben, épp Bodri lába elé esik, s hamarosan recseg-ropog fejcsontja a házőrző foga között. Vörös vére vékony csíkban csurog a favágó tőke háncsán, s Zsuzska lelkében összeszorul a lélek, pedig nem is látja, csak érzi túl a kerítésen, hogy elszállt egy élet…

A nap egyre hevesebb tűz, a szelíd szellő úgy ringatja a búzamezőt, mint tenger a tarajos hullámait, s a domb alatti búzamezőn, míg szirma szélben nem száll, kelleti magát a piros pipacsvirág, a kék búzavirág. Hirtelen porfelhő csap fel az útról, megpihen aztán bokrok levelén, míg a motor gazdája szépeket szól egy tüzes szemű lánynak. Ágak hegyén csalogány dalol, s két fiatal test forró párája eltűnik valahol ég és föld között.

Aranykalászt font Zsuzska fájdalmas fetrengése az alig érő búzamezőn, vörös csokrot kötött a friss kalászfejekre az ágyékából kiömlő vér, s egy utolsó jajdulásba belesírt az új élet, a kétségbeesés tiszta hangja… A föld beitta a lány vérét, estére már ezüst zuhatag fátyla ölelte anyát és magzatát, s a téboly hangjait visszhangozta a domb a lapító sima völgyben:

– Haza ne gyüjj, ha megesel, szedd a lábad, s menj világgá… Akárhová, csak haza ne! – visszhangzik fülében anyja hangja. Lázasan kötényébe bugyolálja kisdedét, remegő lábbal elindul valahová, hátán a fekete ég csillagos köpenyével, s minden imbolyog: az ég, a föld, a csillagok, s a hold, amely kíséri lépteit.

Aggastyán székely lép ki a rendelőintézet ajtaján. Becsukja maga mögött az ajtót, megáll a korlát mellett, áthelyezi egyik kezéből a másikba a botot. Fején fekete kalap, nap csókolta arcán kusza erdei vadcsapás mély borozdái levezetnek a nyakáig, s onnan is lejjebb, de nem látni tovább, a szorosan gombolt fehér inggallér eltakarja útjukat. Lép egyet, meginog, még egyet, kapaszkodik, s mire leér, már nyúl érte egy segítő kar:

– Mit mondott a doktor, Miska bácsi?

– Nem sokat, mit mondhatott volna, Zsuzsikám. Mismásolt rajtam, kopogtatott, hallgatott, osztán arra jutott, hogy bezzeg ő nem éri meg az én koromat, azt mondogatta, hogy fele éveibe sem lesz ojjan tiszta az agya, mint az enyém. Szegény ember!

– Tán csak nem maga vót a doktor?

– De biza, lelket vertem belé, hogy csak úgy szép az élet, ha zajlik – te mán csak tudod –, s nem ér fabatkát sem, ha nincs vele nyűg, gond, baj… Azétt csak jó az Isten, lelkem, hogy hazavezérelt az öreg házba, mert mi lett vóna velem, ha nem vagy? Anyád után hamar elment az én életem bordája es, s marattam vóna egyedül a faluvégen, ha nem szólít haza téged a Fennvaló!

– Miska bátyám valóban szólt, de hogy azt a kerítésen ülő kakas formájában tette, arra megmernék eskünni.

– Zsuzsi! Ezek nem motorosok? – áll meg hirtelen az öreg, s mereszti szemét egy csapat mellettük elsuhanó kétkerekes után. – Csak meg ne feküdjenek valahol a búzamezőn…

– Azok, de ne aggódjon, öreg, nem feküsznek meg, a hegyekbe, Bálványosra mennek – s magában kuncog, hogy köztük van a veje, a lánya, s a völgybe szorult faluban galamblelkű dédike óvja lánya ikreit, ő is hozzájuk rohan, ha itt rendben lefektette szomszédját. Hazasiet, haza, a két domb ölelte kisfaluba: ahol hajdanán, félájultan, otthonra talált. Magához szorítja Miska bácsi karját, aztán felnevet. Viccesen az öreg homlokára csap, s dalolni kezd:

„Elmúlnak az évek, az álmok elszállnak,

Megfáradt kezünket nyújtsuk hát egymásnak…”