Világ oligarchái egyesüljetek! – A multipoláris világrend és a világforradalom II.

„Használjuk bár azt a kétes értelmű szót, hogy ’szabadság’, immáron nem arra vagyunk szabadok, hogy kényünk-kedvünk szerint tehessünk bármit, hanem arra, hogy vagy a szükségszerűt valósítsuk meg, vagy semmit.” Oswald Spengler

Ahogy múlnak a hónapok, egyre inkább az az érzésem támad az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban, hogy ez az a bizonyos Bogár tanár úr által emlegetett „lejátszástechnikai felszín”. A tanár úrral néhány következtetésben nem értünk egyet, de az már világosan látszik, hogy a konfliktus minden szereplője elérte, hogy azt gondoljuk, hogy Ukrajnában dől el minden, miközben egyértelműnek tűnik, hogy Kelet-Ukrajna jelenleg csak egy másodlagos hadszíntér. A „Globális Nyugat” éppen most szedi össze minden erejét, hogy felkészüljön a végső csatára az ő mindenhatóságát éppen a közelmúltban megkérdőjelező „Nem Nyugat” formálódó szövetségével szemben. Mindenki abban reménykedik, hogy hamarabb végez az erők összegyűjtésével, mint a másik. Bármennyire is furcsának tűnhet, de az orosz haderő „harcászatilag érthetetlennek tűnő” cselekedetei mögött is az a meglátás látszik, hogy „nem ez a fontos” és „nem erre kell elsősorban összpontosítani”. Amíg a fegyverek kibékíthetetlen lokális ellentéteket gerjesztenek nyugati szomszédunkban, addig egy sokkal nagyobb globális méretű „lázadás” körvonalazódik a világban, és minden jel szerint ennek az erőnek az összeállása a háborúban közvetlenül érintett oroszok számára is fontosabb, mint az ukrán hadszíntér eseményei. A másik fontos „kellemetlen érzésem” pedig az, hogy nemzetek helyett valójában a Nyugat és a Kelet „oligarcháinak” egymás közötti leszámolása zajlik. Bárki, bármit is mond, nem nagyon tudok jelentős különbséget tenni a Nyugat nagy cégeinek vezetői, az orosz oligarchák és a kínai kommunista párt kivételezett gazdagjai között. Különböző eszközökkel mindháromnak sikerült elérnie, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a saját lakossága felett és lassan már minden látszatát is elkerülik annak, hogy valaha is be akarták volna tartani a demokratikus együttélés játékszabályait. Ezzel pedig mindannyian a vesztes oldalra kerülünk.

Az álpandémia idején sok bizonyítékát láttuk a globális koordinációnak. A legszokatlanabb az volt, hogy szinte minden kormány egy módszertan szerint cselekedett. Kína, az USA, Oroszország, Németország, Irán, az Egyesült Királyság és sok más nemzet kis különbségekkel ugyanazt a hamis narratívát követte. Mindannyian részt vettek a globális ellátási láncok leállításában és a világkereskedelem korlátozásában. A legtöbb ország szorgalmasan követte a Világgazdasági Fórum által preferált globális "regionalizáció" útját. Azokat a keveseket, akik ellenálltak, nemzetközi páriáknak tekintették, vagy jobb esetben kinevették.

Mi történt azóta? Azt mondják, hogy az ukrajnai háború újra visszahozta ugyanazt a régi kelet-nyugat megosztottságot, amelyet a legtöbben már korábban megismertünk. Pedig szinte minden más jelentős dologban a nemzetek furcsa módon továbbra is teljes egyetértésben vannak. Úgy tűnik, az ukrajnai háború gyakorlatilag az egyetlen még rendezetlen vita.

Többpólusú elmélet

A javasolt többpólusú világrend nem jelenti a nemzetállam védelmét. A legtöbb többpólusú modell pontosan illeszkedik a "Nagy Újraindítás" (GR) menetrendjéhez, így nem meglepő, hogy a többpólusú elmélet elutasítja a nemzeti szuverenitás javasolt westfáliai koncepcióját is.

A westfáliai szuverenitás vagy állami szuverenitás a nemzetközi jog azon elve, amely szerint minden állam kizárólagos szuverenitással rendelkezik saját területe felett. Ez az elv a szuverén államok modern nemzetközi rendszerének alapja, és az Egyesült Nemzetek Alapokmányában is szerepel, amely kimondja, hogy

"semmi ... nem hatalmazza fel az Egyesült Nemzetek Szervezetét arra, hogy beavatkozzon olyan ügyekbe, amelyek alapvetően bármely állam belső joghatósága alá tartoznak".

Az elképzelés szerint minden állam, legyen az bármilyen nagy vagy kicsi, egyenlő joggal rendelkezik a szuverenitással kapcsolatban.

Oroszországban számos agytröszt és GONGO (government-sponsored/organized non-governmental organizations – kormány által támogatott/szervezett nem kormányzati szervezet) működik. Csakúgy, mint Nyugaton, ezeket is az állami és a magánszektor finanszírozza és befolyásolja, partnerségben működnek.

Amint azt a Svéd Védelmi Kutatási Ügynökség megállapította, hogy az orosz agytrösztök finanszírozása "részben a kormánytól, részben magánszereplőktől, általában pedig nagyvállalatoktól származik".

A Katehon az a "független" agytröszt, amelyet Konsztantyin Malofjev (Malofejev) orosz oligarcha alapított, akit az USA 2014 óta szankciókkal sújtott az ukrajnai „szakadár” oroszok támogatása miatt. A Katehon igazgatótanácsának tagja Szergej Glazyev közgazdász és politikus, aki jelenleg az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) makrogazdasági integrációért felelős biztosa.

A Katehon 2018-ban rámutatott arra, hogy a kutatók mindeddig a multipolaritást nagyrészt az egypólusúsággal való szembenállásként definiálták. Vagyis csak arról beszéltek eddig, hogy mi az, ami nem az, mintsem hogy mi is az valójában. A Katehon ezt úgy igyekezett orvosolni, hogy megalkotta a Multipoláris világ elméletét (Theory of the Multipolar World, TWM):

„A multipolaritás nem esik egybe a világszervezés nemzeti modelljével a westfáliai rendszer logikája szerint… Ez a westfáliai modell teljes jogegyenlőséget feltételez minden szuverén állam között. Ebben a modellben a külpolitikai döntéseknek annyi pólusa van a világon, ahány szuverén állam van…, és az egész nemzetközi jog ezen alapul. A gyakorlatban természetesen egyenlőtlenség és hierarchikus alárendeltség van a különböző szuverén államok között… A többpólusú világ abban különbözik a klasszikus westfáliai rendszertől, hogy nem ismeri el a különálló, jogilag és formailag szuverén nemzetállamot teljes jogú pólusként. Ez azt jelenti, hogy a többpólusú világban a pólusok számának lényegesen kevesebbnek kell lennie, mint az elismert (és ezért el nem ismert) nemzetállamok számának.”

A Katehon szerint az egypólusú világ sem védi jobban a nemzetállamot, mint a többpólusú modell, és hogy a westfáliai modell mindig is csak egy mítosz volt. Sajnos erről is csak annyit tudunk mondani, hogy

ez is csak egy újabb "eszme", amellyel a politikai vezetők házalnak, hogy megtévesszenek bennünket az általuk kreált politikai célok elfogadására. Egyszerűen csak kihasználják a "nacionalista érzelmeket", akkor, amikor az számukra hasznot hoz.

Az Eurázsianizmus

A nyugati mainstream média (MSM – Western mainstream media) mindent megtett annak érdekében, hogy Vlagyimir Putyint egy képregényszerű gonosztevőnek állítsa be. Megpróbálta személyesen összekapcsolni az orosz vezetőt a „nem túl szerethető” orosz politikai-filozófussal és stratégával, Alekszandr Duginnal. Dugint „Putyin Raszputyinjának” vagy „Putyin agyának" nevezték, és azt állították, hogy Putyin Dugint közeli szövetségesének és kedvenc filozófusának tekinti. Ez a téves állítás odáig vezetett, hogy inspirálta a Dugin elleni merényletet és valójában az MSM okozta lánya tragikus halálát.

Ezeknek a történeteknek azonban soha nem volt semmi alapja. Dugin 2018-ban a következőket nyilatkozta: "Nem töltök be hivatalos pozíciót az államapparátusban. Nincs közvetlen kapcsolatom Putyinnal, soha nem is találkoztam vele".

2022-ben a nyugati MSM állításai arra késztették Alain de Benoist, Dugin politikai és filozófiai elvtársát, akit 30 éves barátság is kötött az orosz gondolkodóhoz, hogy megjegyezze:

„Még hogy Putyin 'agya'! Az a tény, hogy Dugin és Putyin még egyszer sem találkoztak szemtől szemben, jól mutatja azoknak a komolyságát, akik ezt a kifejezést használják. [. . .] Dugin kétségtelenül jól ismeri Putyin környezetét, de soha nem tartozott a bizalmasai vagy 'különleges tanácsadói' közé. [. . .] A Putyinról néhány évvel ezelőtt írt könyve távolról sem a csodálat gyakorlása: Dugin éppen ellenkezőleg, kifejti, hogy mit helyesel Putyinban és mit nem szeret.”

Bár Duginnak nincs különleges kapcsolata a Kremllel, ez nem jelenti azt, hogy eszméi ne jutnának el a falai közé. Dugin tanácsadója volt Szergej Nariskinnek, valamint Gennagyij Szeleznyovnak, az Állami Duma elnökeinek, tehát minden bizonnyal voltak és jelenleg is vannak annyira jelentős politikai kapcsolatai, hogy az orosz politikai osztály is meghallgassa.

Dugin az eurázsianizmus modern hangja. Egy 2014-es interjúban így magyarázta az eurázsianizmusról és annak a többpólusúságon belüli helyéről alkotott értelmezését:

„Az eurázsianizmus a többpólusú vízióra és az amerikai hegemónia egypólusú víziójának elutasítására épül. Ebben a multipolarizmusban a pólus nem a nemzetállam vagy egy ideológiai blokk, hanem a közös civilizáció határain belül stratégiailag egyesített nagy tér (Grossraum). A tipikus nagy tér [terek] Európa, az egyesült USA, Kanada és Mexikó, vagy az egyesült Latin-Amerika, Nagy-Kína, Nagy-India, és a mi esetünkben Eurázsia. [...] A multipoláris vízió a közös civilizáció alapján történő integrációt ismeri el. [...] Putyin külpolitikájának középpontjában a multipolaritás és az eurázsiai integráció áll, amely egy valóban szilárd pólus létrehozását igényli.”

Sem az oligarchák, sem a globális politikai osztály nem eléggé erős, befolyásos és megtévesztő hatású ahhoz, hogy azt higgye magáról, hogy egyszerűen csak elég az egyik vagy másik politikai filozófiát, vagy egyik vagy másik kulturális ideológiát felajánlani az embereknek, és máris irányíthatják az emberiség viselkedését és hitét. Mindig szükség lesz némi machiavellista cselszövésre.

Putyin gyakran támogatta az eurázsiai eszméket. Ezzel szemben Dugin azok közé tartozik, akik kritizálták Putyint a világos ideológia hiánya miatt:

„Egyéni intuícióit olyan doktrínává kell alakítania, amely a jövőbeli rendet hivatott biztosítani. Egyszerűen nincs deklarált ideológiája, és ez egyre problematikusabbá válik. Minden orosz úgy érzi, hogy Putyin hiperindividuális megközelítése hatalmas kockázatot jelent.”

2011-ben Putyin bejelentette az Eurázsiai Unió létrehozásának tervét, Dugin és más „eurázsiaiak”, például Malofjev és Glazyev nagy örömére. Putyin ekkor megjelentetett egy kísérő cikket is:

„Egy olyan erőteljes nemzetek feletti szövetséget javaslunk, amely képes a modern világ egyik pólusává válni, és hatékony hídként szolgálni Európa és a dinamikus ázsiai-csendes-óceáni térség között. [...] Ma már világos, hogy a 2008-as globális válság strukturális jellegű volt. A felhalmozott globális egyensúlytalanságokban gyökerező válságnak még mindig tapasztalhatjuk az éles utóhatásait. [...] Így integrációs projektünk minőségileg új szintre lép, széleskörű kilátásokat nyit a gazdasági fejlődés előtt, és további versenyelőnyöket teremt. Az erőfeszítéseknek ez a megszilárdulása segíteni fog abban, hogy megalapozzuk jelentőségünket a globális gazdaságban és kereskedelmi rendszerben, és valódi szerepet játsszunk a döntéshozatalban, a szabályok meghatározásában és a jövő alakításában.”

Putyin rámutatott egy globális válságra, amely egy olyan nemzetek feletti testület szükségességét vetette fel, amely a hatalmi egyensúlyon alapuló globális rendszerben a döntéshozatal pólusaként működhetne. Amit mondott, az egy mintát követ; mindazok, akik a globális kormányzást dicsőítik, ugyanazt a retorikai trükköt alkalmazzák.

Ez a minta most ismétlődik. Függetlenül attól, hogy milyen egyéb meggyőződéseket vall, Putyin elkötelezettsége a globális politika újrarendezése mellett egyértelmű.

Az eurázsianizmus az Orosz Föderációt egy tágabb unió "partnerévé" teszi. Jelenleg az Eurázsiai Unió csak gazdasági értelemben létezik, és Oroszország túlnyomóan domináns benne. Hasonlóképpen, Oroszország állandó helye az ENSZ Biztonsági Tanácsában relatív dominanciát biztosít Oroszország számára az ENSZ-en belül.

Mindazonáltal, miközben az orosz kormány azt reméli, hogy egy ilyen szövetségből hasznot húzhat, azáltal, hogy egy többpólusú rendszerben "pólusokat" alkot, és olyan eszmék által befolyásolt politikákat határoz meg, mint az eurázsianizmus, megmutatta azt a tervet, hogy végül az orosz "nemzeti szuverenitást" is hajlandó lesz átengedi ennek az új pólusnak.

Putyin törekvése az eurázsianizmusra és a multipolaritásra nem feltétlenül jelez mást, mint pragmatizmust. Nem jelenti az orosz nemzetállam védelmét sem.

Csak találgatni tudunk, de Putyinnak az eurázsianizmus és a multipolaritás iránti elkötelezettsége valószínűleg nem gyökerezik semmilyen konkrét ideológiában. Inkább egy célt szolgál, nagyobb tétet biztosítva kormányának és partnereinek a "világ sorsáról szóló játékban".

Tianxia

Putyin elképzelése az "eurázsiai integrációról" egybecseng a kínai "tianxia" ideológiával, amelyet úgy lehet fordítani, hogy "mindent az ég alatt". A kínai ókorban a tianxia a birodalmat a globális erkölcsi hierarchia csúcsára helyezte. A konfuciánus egyetemes gondoskodás azt diktálja, hogy egy civilizált állam elsősorban a sajátjairól gondoskodik, de nem tarthatja magát civilizáltnak, ha nem gondoskodik másokról is.

Más államok akkor tekinthetők civilizáltnak, ha gondoskodnak polgáraikról, és barbárnak, ha nem gondoskodnak róluk. Ezért minden civilizált államnak jobban kellene törődnie más békés és civilizált államok érdekeivel, mint a barbár államok szükségleteivel vagy vágyaival.

Következésképpen a gondoskodó államok között természetes módon kötődések alakulnak ki, amelyek egyfajta szerves geopolitikai rendet hoznak létre, mivel minden állam a saját népét helyezi a civilizált kapcsolatok hálózatának középpontjába.

A tianxiában a konfuciánus egyetemes gondoskodás gyakorlata az államot alkotó valamennyi intézményen belül is működik. Például a civilizált egyének természetesen jobban törődnek a családjukkal és a közvetlen közösségükkel, mint az e körökön kívüli emberekkel. Ugyanakkor senki sem cselekedhet önző módon más polgárok rovására, függetlenül attól, hogy hol laknak, anélkül, hogy maga is barbárságba ne esne.

Ez egy olyan állammodell, amely nem etnikai vagy "vérségi" kötelékeken vagy akár országhatárokon, hanem inkább egy hierarchikus erkölcsi rendszeren alapul.

A Tianxiát néhány nyugati kommentátor "szép" eszmeként népszerűsítette. Mint egy filozófiai Mandelbrot-halmaz, tökéletes erkölcsi szimmetriát sugall mind mikro-, mind makroszinten.

A többpólusú világrendet, amelynek középpontjában állítólag a tianxia áll, ezért a globális kormányzás csodálatos új modelljeként ajánlják, és gyakran úgy írják le, mint "győztes–győztes együttműködést".

Olyan akadémikusok, mint Zhao Tingyang és Xiang Lanxin professzorok azt mondták, hogy a tianxia globális elfogadása egy "poszt-vesztfáliai világot" hozna létre. Ez a nézet abból az értékelésükből ered, hogy a vesztfáliai rend ideológiailag stagnál, és nem több, mint egy célszerű erőegyensúlyi rendszer, amelyben "az erőnek van igaza".

E tianxiánus tudósok kritikája nem tükrözi azokat az erkölcsi előírásokat, amelyeket a westfáliai béke – a megbocsátás, a tolerancia és a békés együttműködés keresztény értékeit dicsőítő szerződések – kifejeztek. A tudósok értékelése azonban ésszerű értékelése a nyugati államok tényleges magatartásának, amelyek csak úgy tesznek, mintha tiszteletben tartanák a westfáliai elveket.

Lanxin professzor rámutat arra, hogy Kínának "nincs ontológiai hagyománya". Vagyis filozófiailag a tianxia nem azt kérdezi, hogy "mi ez?", hanem azt, hogy "milyen utat sugall ez?". Ha a tianxiát Kína stratégiai külpolitikájára alkalmaznák, akkor ambivalens lenne az olyan eszmékkel szemben is alkalmazni, mint a nemzeti szuverenitás.

A kínaiak a nyugati nemzetközi kapcsolatok erkölcsi alapjaihoz hasonlóan a tianxiát is vallják, de nem gyakorolják. Jelenleg például Kína felfegyverzi az Egyesült Arab Emírségeket és a szaúdi rezsimeket, hogy háborút folytassanak Jemenben, és ellopja Jemen természeti erőforrásait is.

A nemes eszmék hátránya, hogy a keményvonalas geostratégák mindig felhasználhatják őket arra, hogy saját politikai programukat eladhassák. A tianxia és az eurázsianizmus elméletei viszont megalapozzák a multipolaritást. Nem a filozófia a probléma, hanem annak kihasználása a többpólusú globális kormányzás mérnökei által.

Nem érdekli őket, hogy mi a szándéka egy eszmének. Csak az érdekli őket, hogyan tudják felhasználni ezt az ideológiát vagy filozófiát, hogy igazolják tetteiket, ha valaki kérdezi. Ha az adott filozófiai gondolkodás hasznos, gyakorlatban is hasznosítható stratégiákat javasol, az annál jobb.

Ha egy többpólusú rendszeren alapuló globális kormányzás a cél, akkor a tianxia, akárcsak az eurázsianizmus, minden bizonnyal szép és követendő eszmének tűnhet, de aki a nemzetállami lét kiteljesedését várja a jövőtől, annak csupán egy újabb pokol, a nemzeti tapasztalatok, a hagyomány és az emberi kultúra lényegének temetője.

Gondoljunk végig alaposan Zhou professzor szavait:

„[Egyesek] attól tartanak, hogy a tianxia a "Pax Americana" helyébe lépő "Pax Sinica"-hoz vezetne. Ez az aggodalom azonban helytelen, mert a tianxiában nem lenne helye királynak – a rendszer maga a király. Ebben az értelemben ez egy kicsit olyan lenne, mint Svájc, ahol a különböző nyelvi csoportok (francia, német, olasz, román) és a helyi kantonok egy nagyjából egyenlő részekből álló nemzetközösségben élnek egymás mellett, ahol a berni központ lényegében egy koordinációs pont, egy rotációs elnökkel, akinek hatalma annyira korlátozott, hogy egyes svájci polgárok még a tisztséget betöltő személyt sem tudják megnevezni.”

Nekem az a megdöbbentő és aggasztó, hogy a Tianxia a nép politikai hangját jelentéktelenné teszi. Többpólusú, a politikai hatalmat olyan hálózatos rendszerként határozza meg, amelyet nem a nemzeti szuverenitás vagy az egypólusú hatalom korlátoz, hanem inkább "korlátozott" hatalmi központokat működtet. Azok számára, akik a geopolitikát burkoltan manipulálják és kihagyják belőle az embereket, tökéletes, mert maga a rendszer a király. Ebben a struktúrában nincs szükség arra, hogy az ember túllépjen „korábbi hibáin” és egy magasabb szociális szintre kerüljön.

A Tianxia lehet egy derűs filozófia, de ami igazán számít, az az, hogy az elméletet hogyan alkalmazzák a politikában. A kínai külügyminiszter, Wang Yi 2017-ben megjelent, Forge Ahead under the Guidance of General Secretary Xi Jinping's Thought on Diplomacy című kiadványa bepillantást enged abba, hogy mi is az, amit a kínai politikai osztály és mások "win, win együttműködésnek" neveznek.

„Xi Jinping [...] új javaslatokat terjeszt elő a biztonságról, a fejlődésről és a globális kormányzásról. [...] Xi Jinping [...] kiemelte Kína szerepét és hozzájárulását a világbékéhez és a fejlődéshez, valamint a nemzetközi rend fenntartásához. [...] Kína [...] vezető szerepet játszott az ázsiai-csendes-óceáni együttműködésben, a G20 átalakulásában és a gazdasági globalizáció irányában[...].

[...] Kína előmozdította az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank, a Selyemút Alap és a BRICS Új Fejlesztési Bank létrehozását, és aktívan részt vett az olyan feltörekvő területeket szabályozó szabályok kialakításában, mint a tengeri és sarki ügyek, a kibertér, a nukleáris biztonság és az éghajlatváltozás.

[...] Az [Övezet és Út] kezdeményezést széles körben dicsérték. Lendületet adott a globális növekedésnek és növelte a gazdasági globalizációba vetett bizalmat.

[...] Aktívan részt vettünk [...] és más országokkal együtt dolgoztunk az olyan globális kihívások kezelésében, mint a terrorizmus, az éghajlatváltozás, a kiberbiztonság és a menekültek. [...] Támogattuk a 2030-ig tartó időszakra vonatkozó fenntartható fejlődési menetrend megfogalmazását, és elsőként adtuk ki a végrehajtásra vonatkozó nemzeti tervünket.

Kiderült, hogy a tianxia állítólagos alkalmazása a nemzetközi rend fenntartását, a nemzetközi pénzügyi és monetáris rendszer reformját, az Agenda 2030-at, a terrorizmus elleni küzdelmet, a humán tőke ellenőrzését, a globális kiberbiztonság gyakorlását, a gazdasági globalizációt és természetesen a globális kormányzást jelenti.

Úgy tűnik, Hszi Csin-ping tianxia-ihletésű "gondolatai" éppen olyanok, mint a Rothschildok, a Rockefellerek, Vlagyimir Putyin, Klaus Schwab és a többi multipoláritást a nagyközönség számára eladni kívánó személy gondolatai.

A következő (III.) részben a köz- és magánoligarchia fúziójáról és világuralmi törekvéseiről lesz majd szó…

Kapcsolódó írásunk: