Vukics Ferenc: A kétpárti Magyarország veszélyei – a politikailag tehetséges nemzet
A Politészek, idiótészek és a „Fünf-Prozent-Hürde” – a politikailag tehetséges nemzet c. felvezetőmben arra hívtam fel a figyelmet, hogy a mindenkori pártokráciáknak elemi érdekük, hogy megakadályozzák a társadalom önszerveződését, új közösségek létrehozását. Politikai és jogi „aknamezőt” telepítenek a civil közösségi tér és a pártpolitikai hadszíntér minden fontos csomópontjára. A korábbi cikkben taglalt álcivilek (egy részük pártokhoz, egy részük külföldi érdekcsoportokhoz köthető) szerepeltetésével és jogi eszközökkel a kultúra és a politikai kultúra egyik legfontosabb gyakorlóterepe (a civil közösségi tér) valójában felszámolásra kerül.
Ez azt eredményezi, hogy a társadalom valódi problémáit felismerő, azok mentén szerveződő közösségek működése akadályoztatva van. Ezek az akadályok olyan nagyságrendűek, hogy azok a kezdő vezetők és csoportok, akik a közösségalkotási és működési tapasztalataik elején járnak, már az első időszakban olyan nyomás alá kerülnek, hogy az legtöbbször a közösség gyors szétszéledéséhez vezet. A pénzhiány, a gátló jogi környezet, a korábbi szereplők által megszállt médiafelületek zártsága és az amúgy politikai ellenfeleket játszó szereplő egységes fellépése az új szereplőkkel szemben együttesen azt eredményezi,
hogy a politika tovább folytathatja a valóságtól független értelmezésekből táplálkozó ámokfutását.
A civil szervezeti tér felszabadítása, egy kétkamarás parlamenti rendszer és a parlamentbe való bejutás „Fünf-Prozent-Hürde”-jének feloldása megoldást jelenthetne a valódi társadalmi pluralizmus megteremtésére. A magasan tartott bejutási küszöb (5-10%-os) sok országban képes volt ugyan szavatolni egy stabil kormányzati hátteret adó parlament megválasztását, ám ha az ország politikai megrázkódtatások sorát szenvedte el, akkor a parlamenten kívül rekedt politikai erők radikalizálódása sokszor elkerülhetetlen volt.
Civil szervezeti vezetőként huszonöt éves tapasztalattal rendelkezem. Sokszor kerestek meg azzal a szándékkal, hogy különböző csoportokat és képviselőiket távolítsunk el az adott szervezetből.
Ilyenkor az ember a család működési elveit próbálja felhozni, annak bizonyítására, hogy mindenkinek helye van a közösségen belül.
A politikai struktúra jelenleg nem biztosítja, hogy a magyar társadalom valódi szerkezete megjelenjen a döntéshozatali rendszerekben. Valójában a társadalom közel 80-90%-a kirekesztésre került és folyamatosan politikai, jogi és gazdasági vesztessé válik.
Bárki, aki komolyan gondolja a demokratikus alapelveket, annak be kell látnia, hogy az emberek minősítgetése helyett valójában a problémásnak tartott személyt meg kell ismerni, kapcsolatot kell vele kialakítani és párbeszédet kell vele kezdeményezni. Meg kell tanulnunk egymást kezelni.
Egy társadalmi szervezetnél be kell látni, hogy az éppen „nemkívánatosnak” tartott személy valójában nem egyedi megnyilvánulás. Rajta keresztül tanuljuk meg, hogy hogyan kell majd a hozzá hasonló gondolkodásúakkal együtt dolgozni. A problémás személy, a közösség létének tagadásával, a közösségből való kizárásával csak elodázzuk azokat a feladatokat, amelyet pont rajta keresztül gyakorolhatnánk be igazán és pontosan azt a működési formát vesszük fel, mint politikai pártok.
Még az ún. nagy tömegpártok is felhagytak a korábbi integráló hatású működésükkel. A párttagok, a mozgalmi közösségek száma folyamatosan csökken, és annak ellenére, hogy választópolgárok tömegeinek szavazatait tudhatják maguk mögött, valójában csak egy egyre szűkülő elit belső világlátását tükrözik. Természetesen nem is érdekük a valós társadalmi párbeszéd meghonosítása, megtanítása, a politikailag felnőtt nemzet eszményképének magvalósítása.
Minden olyan csoport, amely elveszti egy nagyobb közösségben a helyét, szinte azonnal marginalizálódni kezd.
Az egyre inkább szélsőségessé váló szervezetek mellett az is komoly veszélyforrás, amikor ezen csoportok tagjai a közösség szétesése után „idótésszé” (közéletileg inaktívvá), bárki által befolyásolható személlyé válnak, esetleg a vélt vagy valós sérelmei miatt a társadalmon bosszút állni akaró identitását vesztett erőszaktevővé.
Javíthatja a politész szerveződések erejét, ha eltörlésre kerülne a parlamentbe való jutás 5%-os küszöbe. Az 1945-ös választási törvényben még 14.000 szavazatért járt egy képviselői mandátum. Ma kb. ötmillió magyar megy el szavazni a parlamenti választásokra. A magyar országgyűlés 199 főt számlál, ebből kb. 92 fő listán kerül be. A szavazópolgárok száma alapján úgy gondolom, hogy egy kb. 100-150.000 fős politikai közösségnek joga van a parlamenti képviseletre. A bejutási küszöb 2-3%-ra csökkentésével nemcsak a kisebb szerveződéseknek nyílna tér, hanem lehetőséget biztosítanánk a parlamenti tér folyamatos frissítésére is.
A parlamenten kívül rekedt politikai erők radikalizálódása helyett, a közös munkába való bevonásukkal lehet őket egy sikeres társadalmi folyamat részévé tenni.
Ma azonban cudarul állunk. Eddig azzal kellett szembesülnünk, hogy a politikai egyezkedés odáig vezetett, hogy néhány száz fős politikai csoportok is mandátumokat szereztek, frakciókat alakítottak, míg egy százezer fős közösségnek még egy kétperces állásfoglalásra sem volt esélye soha. Valójában két nagy párt küzdelmének lehetünk a tanúi. A Fidesz sikeresen olvasztotta be a MDF, a Kisgazdapárt, a KDNP tagságának nagy részét, miközben a Jobbik patrióta csoportjainak egy részét is magába olvasztotta. Ugyanezt a sikeres taktikát ismerte fel a DK.
Schiffer András két héttel ezelőtt a Hit Rádió Gyújtópont című műsorának vendége volt, ahol azt állította, hogy az egész ellenzék egy nagy Gyurcsány párt. A műsort vezető Király Tamás reakcióiból látszott, hogy nagyon meglepődött azokon a válaszokon, amit arra kérdésére kapott, hogy mit gondol az ellenzéki összefogásról:
„Nekem ehhez semmi közöm. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogok rájuk szavazni és – ezt már tavasszal elmondtam az ATV-ben –, hogy eszem ágában sincs részt venni az ellenzéki előválasztáson. Ez nem az én pártom. Ez a Gyurcsány párt, egy egyetlen Demokratikus Koalíció, aminek van egy MSZP, Jobbik, LMP, Momentum nevű platformja. Ez egy párt! Miért ne gondolnám ezt! A Fidesz propaganda pontosan attól hatékony, hogy létező jelenségeket hangosít fel és butít le végletesen. Na de ez nem szeretem, nem szeretem kérdés… hogy most akkor Gyurcsánnyal riogassunk… tessék megnézni, hogy az ellenzéken belül hány olyan formáció van, amelyik pártként viselkedik és pártként működik. Egy ilyen van, a DK... amelyik vezetve van, van országos aktivista hálózata, vannak világos stratégiai elképzelései.”
„Függetlenül attól, hogy a volt miniszterelnökről, a feleségéről meg a pártjáról, meg (főleg) a kommentelő hadseregéről mit gondolok, a DK pártként működik. A többiek nem a jogi, hanem a szó szociológiai értelmében (ezek) vagy nem is voltak soha (pártok)… mint ez a PM nevű szekta, vagy megszűntek pártként működni, mint a szebb napokat látott MSZP és a Jobbik. Ez a helyzet. Azt, hogy egy lista legyen, és így egy az egy ellen küzdjenek meg (a Fidesszel), ezt Gyurcsány Ferenc kezdte el. Most már hiába vindikálják mások az elsőséget, ez Gyurcsánynak volt a programja. Ezt nem a Karmelitában találták ki. Vissza kell nézni.”
„Tőlem a lehető legmesszebb áll az, hogy a 2010 előtti hegemón elitcsoportok restaurációját a szavazatommal segítsem… már csak azért is, mert soha nem következett volna be a NER, soha nem térhetett volna vissza Orbán Viktor kétharmados alkotmányozó többséggel a hatalomba, ha nincsenek ezek a 2010 előtti hegemón elitcsoportok. Ez messze nem Gyurcsány-kérdés és messze nem Gyurcsány személyéről van szó… sőt tovább megyek… Engem az elmúlt napokban kifejezetten dühít az, hogy olyanok érvelnek azzal, hogy Gyurcsánnyal, vagy Gyurcsánynével nem lehet nyerni… szinte már pestisesként kezelve a volt miniszerelnököt, akik már minimum másodjára kötöttek vele választási szövetséget, de rosszabb esetben egy pártban, egy frakcióban voltak. Több esetben bizalmat szavaztak neki, szakértői, tanácsadói, miniszterei voltak. Akkor most mi bajuk van? Egyék meg azt, amit főztek! Amikor otthagytam a politikai arénát, azt érzékeltem, hogy egy iszonyatos nyomás van a DK-n kívüli ellenzéken, hogy viselkedjen úgy, mint a DK. 2018 végétől azt tapasztaltam, hogy az egész ellenzék „hozzá-dékásodott” a DK-hoz, úgy viselkedik, mint a DK, de tovább megyek… Ami számomra teljesen érthetetlen és megfejthetetlen, hogy (az rendben van) országgyűlési választásokon összefognak, de a két kampány között a parlamentben miért nem lehet érzékeltetni a különbségeket a pártok között? Miért szűntek meg az érdemi politikai viták – nemcsak a kormány és az ellenzék között, hanem az ellenzéken belül is. Valószínűleg azért, mert ez lényegében már egy párt. Ezért mondom, hogy Demokratikus Koalíció már nemcsak Gyurcsány Ferenc DK nevű pártját jelenti. Gyakorlatilag az egész ellenzék egy Demokratikus Koalíció. A DK magatartásmintáit követi az ellenzék legalább három éve.”
A két nagy csoport mindent megtesz, hogy maga alá gyűrje, együttműködésre és egyben cselekvőképtelenségre kárhoztassa az országban lévő szellemi műhelyeket és önálló gondolatokkal rendelkező személyeket. Mi vagyunk az abszolút jók, ne kritizálj bennünket! – mondják. Bármilyen kritikáddal a „nemzet ügyének”, vagy a „demokráciának” ártasz! Nem segítheted az ellenséget! Nem lehetsz áruló!
Ennek megfelelően a társadalmi hasznosság szempontjából kifejezetten kártékony, kontraszelektált csoportok és személyek egyre szűkülő köre állítja magáról azt, hogy a többséget képviseli (bolsevik mintázat).
Miközben egy fenntartható demokratikus működésnek elengedhetetlen követelménye, hogy egyre több receptorral rendelkezzen és egyre mélyebben eresszen gyökereket a valóságba, ennek most nálunk éppen az ellenkezője zajlik. Csak a narratívák maradnak… megszűnik a politika, a társadalmi párbeszéd. Egyre nagyobb tömegek szorulnak ki a társadalmi érdekképviseletből, amelyek az elkövetkező válságok hatásai miatt tovább radikalizálódnak, és mivel a társadalmi rendszer nem ad más lehetőséget fizikai és lelki szükségleteik kielégítésére, még radikálisabb módon lépnek fel.
A kétpárt-rendszer hosszú távon életképtelenné teszi az országot. A vezetői elit alkalmatlan lesz a válságok kezelésére, a radikalizálódó lakosság pedig – személyes sérelmei miatt és a propaganda hatására – elveszti realitásérzékét és túlélőösztönét. Ezt az ösztönt már amúgy is pusztítja és rombolja egy új szereplő: a közösségi média.
A közelmúltban maga Ferenc pápa is a következőkre figyelmeztetett bennünket:
"[Az] internet lehetőséget kínál arra, hogy megkönnyítsük a másokkal való találkozást, de vezethet még mélyebb bezárkózáshoz is, és miként a pók hálója, csapdává válhat. Különösen a fiatalokat csábítja el az az illúzió, hogy a közösségi oldalak mindent képesek megadni kapcsolatok tekintetében, amire szükségük van. Ez végül ahhoz a veszélyes jelenséghez vezet, hogy e fiatalok internetes remetékké válnak, akik teljes egészében elidegenednek a társadalomtól. Ez a drámai dinamika pedig a társadalom kapcsolati-szervezeti törésében nyilvánul meg, egy olyan törésben, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül".
A politikai rendszerek és a közösségi média hatására elmagányosodó, társadalmi és politikai közösségekből kieső, a talajt vesztő, szélsőségesekké váló egyének pedig egyre inkább veszélyt jelentenek önmagukra, családjaikra és nemzeti közösségeikre.
A politészek és idiótészek között lavírozva valaki megelégedhet a metoikosz, vagy az izotelész léttel is. Annak idején metoikosz nem rendelkezett választójoggal. A mai magyar társadalom választójoga is virtuális lesz ennek a szűkülő kínálatnak köszönhetően és a legtöbb ember számára nem lesz miből választani. Valójában helytálló lesz az ókori forma. A többség valójában (érdemben) nem vehet részt a népgyűlésen (választáson) és nem lesz választható semmilyen tisztségre. Csak egy kis időnek kell eltelnie, és a metoikosz éppúgy nem rendelkezhet majd földtulajdonnal és ingatlantulajdonnal, mint az ókori görögöknél. Gazdag emberek lehetünk, de örökre országunk albérlői maradunk.
Ha ennek a pusztító rendszernek a szolgálatába állunk, akkor érdemeink jutalmául felmenthetnek bennünket az adózás alól, vagy a politészek és metoikoszok közötti izotelész státusba emelkedhetünk. Ekkor az adózás és katonai szolgálat tekintetében a politészek jogai és kötelességei illetnek majd meg minket, de politikai jogokkal továbbra sem rendelkezünk majd.
Nemeskürty István a Magyarnak számkivetve c. könyvében ezeket a sorokat veti papírra 2003-ban.
„Az ország népe tizenharmadik éve topog tanácstalanul az ajándékba kapott, mert ki sem vívott szabadság és függetlenség nagy lehetősége körül. Az oroszok kivonultak, a szabad pártok szabad választásokat tarthatnak, kormány kormányt követ, a társadalom mégsem képes önigazgató állammá erősödni. Az 1990 tavaszán a politikai lehetőségek peremére szorított, nevet cserélt kommunistákat 1994-ben újra hatalomra szavazta. Ugyanez, bár kisebb szavazatelőnnyel 2002-ben megismétlődött. A kormányt vezető politikusok azonban képtelenek egy sikeres, önérzetes jóléti állam irányítására. Ami nem csoda, hiszen 1945 óta megszakítás nélkül egy idegen hatalom szolgái voltak 1989 végéig. Csodálni való viszont, hogy a választópolgárok ezt nem érzékelik.”
„Bizonyosnak tűnik, hogy az államszervező erő kihalt a nemzetből. A kisebbségbe szorult nemzet őrzi ugyan öntudatát és nyelvét, államalkotó hatalmat azonban nem sikerül szereznie."
„A magyarság 1541 után háromszor kísérelte meg újraszervezni a független Magyarországot: Rákóczi szabadságharcában fegyverrel; 1848-ban ügyes, békés politikai taktikával, amit viszont a bécsi hatalom rommá lőtt; és 1920-ban Trianon után. Az akkori kormányok fegyveres erő hiányában csak egy szomszédos hatalomba kapaszkodtak, melynek összeomlása után a német birodalom romjai bennünket is maguk alá temettek. A győztes Szovjetunió nem tűrt el egy független magyar államot, a maga érdekei szerint helytartóival kormányzott. Nem csoda hát, hogy – egy vakmerő, kétségbeesett forradalmi kísérlet után – a fél évezrede más hatalmak rabjaként vergődő ország elveszítette államalkotó erejét, sőt, kitermelni sem tudott magából a közösség túlnyomó többsége által támogatott vagy akár csak elfogadott vezetőréteget. Vezetőinket fél évezreden át a megszálló hatalom jelölte ki, amikor pedig néhány évtizednyi lélegzetvétel lehetőségével éltünk, nem becsültük meg az eredményeket felmutató, a nemzet érdekeit képviselni igyekvő vezetőinket. A huszadik században egy magyar miniszterelnököt meggyilkoltak, négyet kivégeztek, négyet száműztek. Egy államfőt száműztek, egy pedig internálótáborban halt meg. Ez az összeurópai mértékben magas szám azt mutatja, hogy a magyar társadalom nem tekintette választott vezetőit ügye, érdekei képviselőjének. Túl ezen: ijesztő a közöny, mellyel a nemzet többsége vállrándítva haladt el sorsuk mellett. A nemzet által elfogadott, sőt: mintegy „kinevezett” vezetőkre hasonló sors várt.”
„A kiegyezés utáni tartós békében, 1896 után bukkantak fel ismét ezek a kórokozók. Hatalomra vergődött politikai pártok vallást, erkölcsöt eltaszítva, a nemzet fogalmát kigúnyolva, sőt a nemzeti gondolkodású állampolgárokat üldözve vagy fenyegetve az én, az ego, az individuum mások fölötti hatalmát hirdették. Ezzel párhuzamosan reflexszerűvé vált a nálunk sikeresebb, erősebb hatalmakhoz kötődés, tőlük várva a jólétet. Pedig ezek a hatalmak, mint ma már bizonyított, csak kifosztásunkra törekednek. Mindezt átgondolva, megérthetjük Ady keserű verseit, legyintő rosszkedvét:
Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.”
Folytatása következik…
Források:
