Vukics Ferenc: Fénylánc – Géczy Gábor emlékére
Gábor lassan egy éve nincs közöttünk. Őszintén megvallom, hogy nekem még nem sikerült őt elengednem. Az álom „kegyelmi idejében” még mindig sokszor beszélgetünk, vitatkozunk egymással. Továbbra is keressük, kutatjuk a magyar néplélek titkait.
Korábban minden nagy vállalkozásunk előtt összejöttünk és átbeszéltük a legfontosabb testi, lelki, szellemi tennivalókat. Így volt ez a Baranta és a MAG mozgalom közötti kapcsolat kiépítése során, a Fénylánc megszervezésekor, a népi gyógyász-képzés beindításakor, vagy Magfalva megalapításakor. Kevesen tudják, hogy a Börzsönyi Nemzeti Tanács és a Magyarok Szövetsége Mozgalom is az ő gödöllői lakásásból indult el. Négy jó barát (Géczy Gábor, Tóth Ferenc, Benis Miklós és jómagam) ült ott le akkor nála, és arra a megállapításra jutott, hogy össze kell hívni a magyar társadalom nagy tanítóit és melléjük kell rakni a szervezőképes fiatalokat. Gábor ott bábáskodott a „Bárka program” kidolgozásában, az első Magyarok Országos Gyűlése megalkotásában és a Gyógyítófalu gondolatának megszületésekor.
Én továbbra is reménykedem, hogy a Teremtő megadja majd a lehetőséget arra, hogy amikor újra nagy dolgokba vágjuk a fejszénket, akkor a „kegyelmi időben” újból találkozhatunk és megbeszélhetjük, hogy merre tovább.
Nem tudni, hogy az „ifjú magyar révész” átért-e vele a túlpartra, vagy egy helyen megvárja, hogy mindannyian együtt tegyük meg vele a nagy utat. Géczy Gábor élete során bizonyította, hogy egy igazi magyar tudós nem elégszik meg az elméleti, a kísérleti vagy az alkalmazott fizika nyújtotta lehetőségekkel, hanem az élet nagy folyamatainak megértésére törekedve, a tudományok találkozási pontjainál keresi a válaszokat az emberiség nagy kérdéseire. A „magyar lélek fizikusa” szerint, ha egy túl bonyolultnak tűnő probléma kapcsán elakadunk az életben, akkor mindig abba az irányba kell haladnunk, ami az életet segíti és támogatja.
Mi jó az életnek? Ez a legfontosabb kérdés. Mindennapjainkat a halál kultúrája árnyékolja be. Az életnek csak akkor marad esélye, ha minden teremtő cselekedetünkkel az életet választjuk. A fizikus hivatás kifejezetten erős absztrakciós készséget igényel. Gábor kiválóan értett ahhoz, hogy a lényeges tulajdonságokat felismerje, kiemelje és elkülönítse.
Nála tapasztalhattuk meg igazán, hogy mennyire fontos, hogy a Teremtő által ideküldött „egyén-is-égek” egyedi látásmódjait egy szellemi közösségben összegezzük. Gábor gondolkodásmódja örökre otthagyta „szellemi lenyomatát” a magyar szerves (mellérendelő) kultúra kutatásában és formálódásában. Mindent megtett annak érdekében, hogy a fontos embereket, a fontos gondolatokat megismertesse a magyar emberekkel. Közösségeket alapított, könyvek kiadását, filmek elkészítését támogatta. Egy idő után azonban mindenki számára egyértelművé vált, hogy nem mások gondolataival, hanem a sajátjaival tudja leginkább a magyar műveltség ügye mellé állítani az embereket.
Lassan másfél évtizede annak, hogy Gábor megkeresett különös ötletével: úgy érzi, hogy a világ fordulóponthoz érkezett, ezért a régi őrtüzek mintájára, tüzek köré kell gyűjteni az embereket.
Az emberek mind jobban elszigetelődnek egymástól. A közöttük lévő teret egyre inkább a fogyasztói társadalom emberanyaga tölti ki. A Fénylánc nemcsak arra lesz jó, hogy az év legsötétebb napján fényt hozzon az életünkbe, hanem arra is, hogy az egyes, szerves módon szerveződő közösségek láthassák a körülöttük egymás után kigyulladó őrtüzeket.
A felgyulladó őrtüzek látványa reménységet hozhat a számukra.
Az elgondolás az volt, hogy ha sikerül úgy megszerveznünk az egyes tűzgyújtó helyeket, hogy azok látótávolságon belül legyenek, akkor a Börzsönyből (a Szent Mihály-hegyről) indítva, az őrtüzek egymásnak adják tovább a fény és a Teremtő szándékában bízó élet üzenetét. Persze ez erdészetekkel, önkormányzatokkal való egyezkedést, vitát is igényelt néha, de a legtöbb esetben sikerült minden akadályt elhárítani.
Így beszélt erről a kezdetekkor:
„Maga a táj szervezi össze az embereket. Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki szeretne ebben részt venni, kiválaszt egy hegycsúcsot, vagy magaslatot a környezetében. Egy mindenki által elérhető térképen ezt a helyet bejelöli. A többi ember, aki csatlakozni akar egy ilyen közösségi eseményhez, az a tűz körül hozzá hasonló emberekkel találkozhat. Nem pártok, egyesületek szervezik össze az embereket, hanem maga a föld. Úgy, mint régen. Az emberek kivonulnak ezekre a régi szent helyekre, tüzet gyújtanak, beszélgetnek és vendégül látják egymást. Mindezt az év legsötétebb pillanatában cselekszik (Téli napforduló, dec. 21.). Ilyenkor vágynak a legjobban egymás társaságára az emberek.”
Már az első alkalommal sikerült elérnünk (jó idő is kell hozzá), hogy nyugatra és délre több mint száz kilométer távolságban sikerült továbbadni a jelet egymásnak.
A második évben már egy légi felvételen is láthattuk, ahogy fél perces időközökkel új és új tűz gyulladt ki a tájban.
A harmadik évben már több mint tízezer helyen gyulladtak ki a fények, és még New Yorkban, vagy a tibeti hegyek között élő honfitársaink is tüzet gyújtottak.
Az igazán elkötelezettek tartják a régi szokást, és már a lenyugvó nap sugarainál egy sólymot reptetnek az ég felé. A nemes madár lehozza az „égi fényt” a földre és a közösség egy kisebb tüzet gyújt ekkor, amiből később a nagy máglyát meggyújtják. A legsötétebb éjszaka is virrasztva őrzik a tüzet addig a pillanatig, amíg a felkelő Nap első sugarai el nem érik őket. Ezzel is jelzik abbéli reményüket, hogy a magyarság legsötétebb időszakaiban is lesznek olyan emberek, akik a Teremtő által adott fényt megőrzik addig, amíg szebb napok nem köszöntenek ránk.
Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy kedves emléket!
Az egyik alkalommal elhatároztuk, hogy közösen gyújtjuk meg a Fényláncot elindító tüzet a Börzsönyben. A megelőző napokban serényen hívogattam a barantás csapatokat és ismerőseimet, hogy minél több őrtűz gyulladjon meg. Bejártam a terepet, és próbáltam beazonosítani azokat a pontokat, amelyekről rálátás nyílik egy már bejelentkezett másik tűzgyújtó helyre. Havas esőt mondtak a közeli napokra, ezért fontos volt előre előkészíteni a faanyagot. Kilenc tűzgyújtó helyhez is összegyűjtöttem a máglyához és táplálásához szükséges fát. Minden magaslaton vízálló zsákokba gondosan előkészítettem a száraz gyújtósnak valót, hogy biztosan meg tudják majd gyújtani azok, akiket arra kértem meg, segítsenek abban, hogy ezeket a fontos csatlakozó pontokat töltsék meg élettel.
Gáborral, családjával és közeli barátaival délután kimentünk a Szent Mihály-hegyre, hogy ott a Fénylánc indító tüzét begyújtsuk. A helyszínre kiérve meglepődve tapasztaltam, hogy a máglya még nincs előkészítve. A társaság gyorsan összegyűjtötte a szükséges mennyiségű fát, de az vizes és lucskos volt. Száraz gyújtós sehol. Egyre közelebb kerültünk a kitűzött időpontig, de semmire sem jutottunk. Lassan ott tartottunk, hogy a közelben legalább két tucat közösség várja majd hiába a mi jeladásunkat.
Ekkor Gábor, hirtelen ötlettől vezérelve, levette a kabátját, és azzal gyújtotta meg a tüzet.
Áldozat nélkül nincs feltámadás.
Később apró fénypontok üzenték, hogy a többiek észlelték a jeladást. Gábor nem fázott – az általa meggyújtott tűz elég meleget adott.
Gábor sok előadásán említette, hogy az ausztrál bennszülöttek egy csoportjánál az életkorhoz nem adják hozzá azt az időszakot, amit az emberek szomorúságban, félelemben, éhezésben töltöttek. Csak a fény idejét számolják. Azt az időt, amit testi, lelki, szellemi harmóniában töltöttek el.
Drága barátom, köszönjük neked, hogy minden veled töltött pillanatban a fény idejét éltük meg!
Arra kérem barátaimat, hogy idén a tűz mellett emlékezzenek meg Géczy Gáborról, a Fénylánc kezdeményezőjéről, és legyen egy pillanat, amikor minden résztvevő egy darab fát tesz a tűzre az ő emlékére! Hadd legyen erősebb a fény minden tűznél néhány percig. Jelezzünk neki a túloldalra, hogy annak a kabátnak a fényét nem engedjük el soha.
Végül pedig emlékezzünk arra, hogy mit mondott azzal kapcsolatban, hogy mivel is töltsük ezt a „fényidőt”:
„Sokan kérdezték, hogy a Fénylánc alkalmával milyen ünnepségnek, milyen szertartásnak van helye és ideje? Szívem szerint minden közösségre rábíznám, azzal a kikötéssel, hogy semmi olyan ne legyen, ami elválasztja az embereket, ami sérti őket vallásukban, emberségükben.
Mi a következő módon képzeltük el a miénket: A szertartásnak közösségi (mindenki által énekelt vagy mondott részei) és egyéni, (a szertartás vezetője által elmondott) részei is lesznek, mint a templomban. Nagyon fonto, hogy a résztvevők a tűz körül körben helyezkedjenek el, az se baj, ha megfogják egymás kezét a tűzgyújtáskor...
Mi a »Csillagok, csillagok,szépen ragyogjatok...« népdallal kezdjük még a tűzgyújtás előtt, mert sokan ismerik, és minden sora idevág. A tűz meggyújtása alatt a Miatyánkot imádkozzuk, hiszen az egész Fénylánc egy hatalmas, közös ima.
Megköszönjük az elmúlt évet: azt, hogy magyarnak születtünk, azt, hogy ebben a mesés tájban élhetünk, azt, hogy a nehéz, emberpróbáló időben is sikerült egymásra találnunk! Ez a szertartás vezetőjének feladata.
A következő 3 perces imacsendben mindenki magába merülve fogalmazza meg, amit az új esztendőre kér. Az imacsend végén együtt énekeljük el a »Feljött immár az a csillag, keljenek fel, kik alusznak!" kezdetű népdalt.
Ezután azokra a kérésekre kerül sor, amit a közösség önmaga, a nemzet és a világ számára kíván. A szertartás vezetője itt nagyon észnél legyen, mert »Kérj, és megadatik...«!
Közösen elénekeljük az »Isten áldja meg a magyart, tartson neve, míg a Föld tart!«-ot, mert ez is egy mindenki által vállalható, közös kérés az Istenhez.
Egy kis asztalkán (oltár, úrasztala) elhelyezett kenyérből vesz mindenki, a vörösbor körbe jár egy kehelyben (értse mindenki úgy, ahogy akarja).
Innentől kötetlen a szertartás, népdalok, beszélgetések, minden belefér, ami összeköt. 6 órakor azok is meggyújtják a tüzeket, akikhez még idén nem ért el a Fénylánc, vagy aki még egyedül van. 6 órakor mindenhol, a Fénylánc minden pontján, az otthonokban is együtt énekeljük el a Himnuszt, és nemzeti imánk újra összeköti nemzetünket...
A további szertartás ismét kötetlen, sok helyen virrasztanak, megvárják a napfelkeltét, ahány ház, annyi szokás. Mi a szétszéledés előtt az »Erdő mellett estvéledtem« kezdetű népdallal búcsúzunk a tájtól és egymástól, de csak azért, mert olyan népdalunk nincs, hogy »Jövőre veled ugyanitt...«.
Mindenkit arra kérünk, hogy vigyen magával a többiek számára komatálat, italkóstolót, meleg holmit, szükség esetén tüzelőt. Mindent hagyjon rendben maga után, ne szemeteljen, és lehetőleg egy csapat másnap világosban ellenőrizze a szertartás helyszínét.
Áldott Adventet, és mielőbbi feltámadást!”
Filmes irodalom:
