Zárótűz és A digitális harcos naplója (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Zárótűz

A háború sajnos a végéhez közeledik, tudjátok nagyon jól, hogy miről beszélek. Itt most jól körbejárható a helyzet, erre húzódik a front, innen érkezik az utánpótlás, van elrejtett tartalék, propaganda, itt tekeredik a gyújtózsinór. Láthatjátok, hogy mennyi mindenre kell figyelnünk, nincs egy szabad pillanatunk, de gondoskodunk róla, hogy nekik se legyen, el kell hitetnünk, hogy mi vagyunk a megoldás, a tehetség, az erő, a szépség. Most mindenütt ott kell lennünk, nem hagyhatjuk békén a szavazókat, mindannyiunknak keményen oda kell tennie magát; maradjunk népszerűek, már amennyire ez lehetséges, mert mindenki célkeresztben van, emberek vagyunk, vannak hibáink, ezt majd kiértékeljük, de haladnunk kell… Túl a kampányon, majd elmehettek egy nagy pihenésre, elviszem az arra érdemeseket egy tengeri utazásra, lesz minden, ami nem publikus. Elkülönítettük rá a forrást, bármi történjék is, aztán kezdődik megint a harc, mert sejthetitek, hogy ezek a nagybetűs szlogenek nem kevés pénzt vittek el. Csak halkan súgom, hogy nincs ingyen egyetlen kitűző, szendvics, zászló, buszjegy vagy rendezvénysátor, az operatív munkáról nem is beszélve.

A délutáni értekezleten el fogom mondani a kampánycsoportok vezetőinek, hogy milyen változtatások jönnek a célegyenesben. Szigorúan ellenőrizni fogjuk az embereket a szórólapozástól a plakátolásig, a digitális harccsoportok célterületeit folyamatosan bombázzátok, az nem érdekel, hogy mivel, minden egyéni körzet abból merít, amiből tud, kaparjuk elő a szennyest, minden botrány robbanjon. A visszajelzésekből kiderültek hanyagságok, mulasztások, ügyeskedések, a felelősöket meg fogjuk találni ‒ erre mérget vehet mindenki, ez ebben a helyzetben megengedhetetlen. Felejtsük el a luxusszámlát, el lehet számolni dolgokat, de a rendezvénykitűzőket ne az óvodás gyerekünkkel terveztessük, a kiosztott szendvicseket szagoljuk meg, ne legyen, hogy is mondjam, szóval fintorogva dobták egyenesen a kukába. Tele van ezekkel a nyomorult videókkal a média, ezerszámra érkeztek a panaszok. Fel kell építenünk a választások utáni stratégiát, a központi törzs már azon dolgozhat, hogy nem lesz likviditás, csak feladat, a dinamikus növekedési pálya előkészítése, ahogy eddig is... Már nem abban a helyzetben vagyunk, mint tavaly, javítsunk a statisztikáinkon, szedjük elő a kreatív ötleteinket, sokat spórolhatunk egy felröppent híren, használjuk ki az aktuális mozgást, lőjük be a ziccert, mindenkinél legyen kamera az edzőteremtől a kerítésfestésig, cselekedjünk és beszéljünk, tanítsuk a népet! A bús paraszt nagyon jó zsáner, megkönnyezik a nyugdíjasok, kattogjanak a metszőollók, egy hónapig is metszhetünk, ne érdekeljen, hogy könnyezik, rotyogjon a sonka, süljön a macesz, kiscsalád, nagycsalád, perzselt disznó, cigányzene, a látvány a fontos, hogy magukat lássák bennetek!

Nem akarok ebben a szűk körben kioktató hangon beszélni, nincs kiszivárgott hangfelvételünk, még nincs, csak elszólás, de az tovább rajzolja a profilt, nem számít, hogy éppen mit mondunk, csak az utolsó kommentre fognak emlékezni, ez a lényeg. Itt a titkosszolgálati szál, folyamatos elemzésekkel, háttérmunkával, kommunikációval kézben tartjuk az irányítást. Szépen tépik, dekorálják vidéken a plakátokat, ahol nincs kamera, ott megy az értelmezés, ez nagyon látványos, olcsó eszköz, de figyeljünk oda a sajátjaink védelmére, nagyon durva feliratok jelentek meg, nevet nem mondok, de ebben és ebben a választási kerületben, ezért példát kell statuálni, nem lehet faszozás a logóinkon.

Nem igaz, hogy fejlődésképtelen az ország, szépen felújított út kanyargott a Hercegpalánki vadászkastély udvarára. A parkoló tele volt a legújabb rendszámú autókkal, a folyamatosan telefonáló rendezők egyesével engedték át az érkezőket a kordonszalagok közé. A panorámabuszok utasainak át kellett caflatniuk a felázott focipályán, cuppogó cipőkben lépdeltek a vörösmárványon. A félköríves lépcső az előtérbe vezetett, ahol szépen terített svédasztal fogadta a vendégeket, lehetett kávézni, sütizni, félrevonultan beszélgetni, még volt fél óra a kezdésig, a gyönyörű hoszteszlányok pezsgőt szervíroztak, sört csapoltak. Voltatok aláírni? A lazacostól balra lehet regisztrálni. Szervusz, kérlek, köszönöm, nagyszerűen, hajtunk, mert muszáj, ti mindig kitesztek magatokért. Figyelj, egy perc szabadidőm nincs tekeregni a Royal felé, az Atlantiszba főleg, persze most, ne érts félre, megtehetném. Nagyon odamondtál nekik, láttam a szőlős videódat, mind a harmincat, hogy haladsz a metszéssel, nem könnyezik?  

Uraim, ez nem békemenet, ismeritek a hadparancsot, becsengettek. Helló, de régen nem találkoztunk, hogy vagytok, mivel jöttél? Tudom, hogy húsvéti sonkával, mekkora ez, mamut volt? Nem láttam az autót, ja, hogy most egy másikkal nyomod, ne őrjíts, ez szuper, na majd átgurulunk, nem, vadászni most nem, de a vacsora-wellness-after jó ötlet, az a tallini cica, hogy is hívták? Húúú, nagyon, volt vizsga is, remélem, hogy ezt most nem veszed, nem azért, de ilyen hóesésben, csoda lett volna nem kihagyni. Engedd meg, hogy bemutassalak Xman-nek, a főnök nyári csapatépítőjén prezentálta az új gazdasági trendet, informatikus a Pentagonban. Végre valaki gyakorlatból ismeri az oltást, tanyavilágot, a szédert. Visszahoztuk a mezőgazdaságba a koalákat, mármint elméletben, állítólag őshonosok a Hortobágyon, most nem tudom megmondani neked, hogy mennyiért, szállítással-e, de biztos nincs rajtuk áfa. Én is csak a neten olvastam, meg Kripov mesélte, tudod a Machne Chabad-on találkoztatok, olasz egyébként, menekült, amennyire a háború engedi, náluk még mindig olcsóbb az üzemanyag, a tangázás, mert nincs háború a szomszédjukban, viszont nálunk van státuszban, bejárogat, az elődje kiment Angliába, vagy Németországba, mindegy, itt most állítólag nagyon jók az eredmények, bármit lehet a tejből, eladod, óriási! Biznisz, de befektetés is, négy helyen csinálják a világon, teljesen kóser,  nem kell hozzá akkumulátor, a napelemek lerohadtak a tetőről, most ez megy helyette, két tangazdaságban a hegyek között, fejősorokat hoztak be Kubából, de közbe menjünk, a főnök nagyon figyeli, hogy ki, mikor érkezik. ez egy teljesen új projekt, gyere, mert nem visz magával a Pálma Beach-re! Csak vicceltem.

Tisztelt Barátaim, kedves aktivistáink! Még néhány település vezetőit várjuk, hosszú és tömény munkaértekezlet áll előttünk, de közben nyugodtan ki lehet menni frissítőért, finomságokért, hála a házigazdánknak, köszönjük alelnök úr! Kérem, hogy üljünk egy kicsit előrébb, és a szavazásra majd mindenki fáradjon be, legyünk határozatképesek. A bérelt harcálláspontunk nem szerény, ami, mondhatnánk, mi maradjunk szerények, a rabló, nemzetáruló háborúpárti luxizálásra válasz, szóval fizikailag is elférünk, ugyanakkor biztonsági, elővigyázatossági okokból a belső hálózatot használjuk, a kódokat a kivetítőn láthatjátok. A műveleti központ szerveréhez így tudtok majd fölcsatlakozni, a fogatolt IT-hadtest gerillái már használják a titkos fegyvert, aláaknáztuk a „mérsékelt” övet, folyamatosan emberi életeket mentünk szerte a világban, de hangsúlyozom, nem veszünk részt fegyveres konfliktusokban, mi a békét képviseljük. Megérkeztek a virtuális kérdőívek, a judeai parittyások felsorakoztak, lehet savazni. Nem vicc, ez a belső felület, amelyen meg tudjuk különböztetni magunkat tőlük, de könyörgöm, ne írjatok ránk nézve negatívumot, vonatkoztassunk el, itt csak olyan tényeket, forrásokat kérünk, ami nem lehet öngól. Nem ma kezdtétek, olyanokra gondolok, ami eddig nem volt publikus, vagy lecsengett, de van benne valami ráció, ami visszavesz az önbizalmukból. Ismeritek a csapásirányt, a mentoraitok letették a kampány-kódexet, abban lehet halászni: jöhet bőséggel külföldi kapcsolat, korrupció, agresszió, nyelvbotlás, adás-vétel, brüsszeli megnyilvánulás, kokó, pucérság, pedo-szado-mazo-homo, titkosszolgálat, kövérség, soványság. Nagyon ötleteseket küldtetek, rendkívül tehetséges digitális tartalomkészítőink vannak. Én most elbúcsúzom, indulok tovább, várnak rám két vidéki nagyvárosba, ahol a polgármester urakkal visszaállítjuk a haza becsületét.

A vezért kifelé haladtában átnyalábolta még néhány bennfentes gyűrű, odakint közös fotózásért rimánkodtak a rajongók, a háttérből szűrődő óbégatás zavarta az idillt, hogy dögölj meg, rohadék, meg hasonlók. A hangmérnöknek lesz dolga, vigyorogták a biztonságiak, nekünk a botrány is reklám, aztán hirtelen megkomolyodtak, körbepillantottak, indulni kellett, belebeszéltek a fejmikrofonjaikba, fekete öltönyöket gomboltak, igazgattak, füstüveges ajtókat nyitogattak, elindították a felvezetőket.

– Hölgyeim és Uraim, mint azt már bizonyára mindannyian hallhatták, a „Koala-projekt” csak a jéghegy csúcsa, azt hagyják meg a sajtónak, csámcsogjanak csak rajta. Bennünket a közösségi média eltüntetett, nekünk a „Csendes Eső” a műveleti területünk, erre kell összpontosítanunk. Egy kattintással grafikonok tucatjait villantotta fel. A számok nem hazudnak: a bizonytalanok még mindig gondolkodnak, ez megengedhetetlen. A digitális harccsoportoknak megérkezett a feladat, kiosztottuk a kollaborációs tér terepszakaszait, ma éjféltől minden arc mellett, bánom is én, hogy hol, de jelenjen meg a korrupt bankhuszár, tömeggyilkos békebérenc, kettős állampolgár, hármas ügynök, nekik semmi sem drága, a történelem megismétli önmagát, …és a többi bélyeg. Nem kell bizonyítani, csak elültetni a magot, napokon belül szüretelhetünk. Győzni kell, fel a győzelemre! Esetlenül félkommunista öklös lendület sikeredett, pedig amit igyekezett most az égfelé mutatványozni, inkább bátortalan karlendítés-féle, hamis békejobb, felemás atrocitás.

A hátsó sorokban Kripov halkan fölkuncogott, miközben a telefonján egy méregdrága jacht hirdetéseire bukkant. Már négy éve keresem, ezt megveszem anyámnak, vagy a tiédnek, pillantott a szomszédra, Xman közben bőszen jegyzetelt, de nem a stratégiát, hanem a leosztandó alvállalkozói díjakat. Összekacsintottak, abból élünk, amiből bírunk.

Kérdezném az illetékest – szólalt fel egy rekedt hang a háttérből –, mi lesz a „szendvics-botránnyal”? A videó, amin az éhező kidobja a penészes szalámit, már félmillió megtekintésnél jár. Az alelnök arca elvörösödött, igyekezett valami semleges értékítélettel hárítani, láthatóan ez most túl hirtelen jött, még nincsenek felkészülve a hivatalos válasszal.

Azt a videót még ma este el kell tüntetni a süllyesztőben. Gyártsatok tíz másikat, ahol boldog nyugdíjasok falják ugyanazt a szendvicset, és közben csámcsogva mondogatják a kamerába, hogy ez a legfinomabb, amit harminc éve ettek, mert ez nem az idegenlelkűek pénzén sült. Aki pedig a beszerzésért felelt... nos, mondjuk úgy, hogy a vakációra ő nem lesz hivatalos, maximum a Ferihegyig jöhet, serpának.

A zárszó után a társaság lassan kirajzott a büféasztalok köré. A vörösmárvány padlón alaposan szétgyúrták az agyagot. Az egyik hosztesz kisasszony furcsa szemüveget viselt a megnyerő pofiján, egy tálcányi üres pezsgőspoharat egyensúlyozott kifelé, közben figyelmesen rögzítette a kijelölt öltönyös személyek beszélgetését:

– Te, tényleg hoznak koalákat? Nem tök mindegy, hogy hoznának, te szerencsétlen, állítólag beállt a tengeri szoros, lassan le kell cserélni a részvényeket, a nagygyűlésre hozzatok bolíviai lobogókat, hadd legyenek benne a hírekben. Láttad a grafikont, volt két hónapnyi aranyeső, minden csövön folyt a pénz. Csak kell valami, amiről lehet vitatkozni, megkerestek már a koncessziós cégek a hercegpalánki tölgyes miatt? Zseniális, nem? Az…

A digitális harcos naplója

Az enyhén izomszagú, szellőzetlen sötét szoba falait

élénken villogta be a számítógép képernyője.

A teleszkópos forgószékben egy fiatalember kalapálta a

billentyűzetet.

Szenvtelen monotonitással gépelt.

Belefeledkezett az órákba, napokba,

zacskóból szálazta a csipszet, a zsíros forgácsot péppé,

bináris kódokká gyúrta a virtualitás mechanikájában.

A szoba kuszaságában vezetékek, egymásra stócolt

elektronikai eszközök, kézisúlyzók, proteines zacskók,

energiaitalok sorakoztak.

Förtelmes kikapcsolódással egybekötött szenvedélybeteg

munka ‒ így mérik az idő múlását.

Ebben a dimenzióban összemosódtak a személyek, generációk,

igenek és nemek.

Itt mindenki fésületlen inkognitóban üvöltözte világgá a

mondatait.

Különös kegyetlenséggel korbácsolták az amper-hullámok

a tengerparti idilt.

Pálmabics…

Úgy érezte, hogy a megfoghatatlan kapcsolatok,

kimondatlan eskük, feszítik keresztre.

Minden porcikájával ebben a virtuális gyötrődésben

szenvedett.

Falakon, alhálózatokon hatolt át.

Routerek, switchek titokzatos útvesztőiben bolyongott.

Nem ő volt a legjobb.

Nem ő volt a legnagyobb.

De jelenléte időnként beledörgött a súlytalan kommentek

közelharcába.

Ő volt a nehézfegyver.

A rombolásra készítették fel, míg a jelentéktelen profilok

csak fecsegtek a semmiről.

Ő időnként rátalpalt az előkészített frontszakaszra,

betöltötte a páncéltörőt, a repeszgránátot –

aztán minden csőből adj neki…

Folyamatosan alkotott, munkált, omlasztott, épített.

Saját szemszögéből ‒ a pipákból, szivecskékből leszűrve

‒ csúcsintelligenciával beszélgetett, csevegett, viccelődött.

Azt tette, amit a haza sorsa megkövetelt.

Véleményt formált.

Magyarázta a folyton változó ideológiát.

Az aktuális alkalmazkodási kényszer finomhangolását –

amit a mezei halandó fel nem foghatott.

Rátermettségével, önbizalmával lerohanta a gyanútlan

filozófusokat, a cincogó hangú egereket,

akik csak a híradók foszlányaiból élik mindennapjaikat.

Nem pénzért vadászott.

Pusztán ösztöncselekvés hajtotta.

Űzte, próbálgatta végtelen határait.

Minden kommentje talált.

Süllyedt.

Kilövöldözte halálos torpedóit, feltartóztathatatlan iramban

tört előre az ismeretlen óceán felé.

Nem volt érzéketlen.

Voltak tapasztalatai, átélt élményei, kudarcai, tanult sémái a

világ működéséről.

De ebben a hadműveletben önmaga lehetett.

Egyike a könyörtelen IT-s hadosztálynak,

mely a „Csendes Eső” művelet keretében lerohanta a

világot,

bélyegeket gyártott a „bankhuszárokról” –

miközben valójában csak a hiteltörlesztője miatt aggódott.

 A Koala-koordinátor

Már nem tudtak száznyolcvan centiméteres snájdig fiúkat sorozni. Elvándorolt az alapanyag. Kimentek, elszöktek, belefáradtak, dezertáltak, lepukkantak, feladták. Nem akadt több aspiráns erre a pozícióra, alig kérdeztek tőle valamit, talán el sem olvasták a helyesírási hibáktól hemzsegő önéletrajzát, a szomszédasszony magyartanár, valamennyire átnézte az anyagot, de nem értelmezte. Többet ért az imádságos szeretet, ha ott a helyed, ott leszel, most úgyis a házat kell rendbe raknotok, mielőtt jön a pici, ezért a fizetésért meg tényleg megteheted, amit kérnek. Mindenki meglepődött, három hét múlva, már saját irodája volt, csillivilli szolgálati autóval parkolt le a dohánybolt elé, hamarosan beiskolázták, valamelyik vidéki egyetemre járt, irigykedtek a parasztok, amikor mindenkinek kért egy-egy sört, szívtak egy füstöt a durván vakolt falnak dőlve.

Koalákat kell hoznod, ez beszarás, ezért utazol ki? Ültél már repülőn, én összerókáznám magam, elég hallani őket esténként, majd leszakad az ég alattuk. Milyen sört iszol? Kaptam a főnöktől másfél kiló mappát, ilyen fénymásolt izéket, bugyinak mondják, röhögni fogsz, tök jó csaj, de most nem róla van szó, így adta, egészségünkre, kösz, most dobtam el. Szóval már elolvastam legalább kétszáz oldalt, még a felénél sem járok, persze, hülye vagy, ne basztasd már, hadd mondja csak. Most már tudom, hogy a sertéshús-gyártás újraindítása a nemzetstratégiai cél, de a koala sokkal igénytelenebb, ráadásul veszélyeztetett ridegtartású jószág, ha békén hagyják, állítólag nagyon tejel, kitolható tíz évre a laktáció, ja, Izének volt, le kellett lőni, azok verembe tartották, nem adtak neki enni, nem hiszem el, mert nagyon nyugodt állatok. A lélegeztető gépet alakítják át, azzal lehet fejni, egyébként éppenhogy csak csöpög, szaporátlan, van tejzsír, nem allergén, müzlivel nem mondod meg, ráadásul lassabban savanyodik, ezt is olvastam, melegen is eltartható, nem túrósodik, egyből sajt lesz belőle.

Tavaly kiküldtek egy kutatócsoportot, azok lajhárokkal kísérleteztek, nagyon jó eredményeik voltak, de a kubai fejősor, ami a legkifizetődőbb, nem bírja a vákuumdesztillációt, de igyatok közben, kikérem a következőt. Olyan ritkán találkozunk, azt nem mondtam, hogy szeszt is lehet belőle készíteni, miből nem,  a sörnél ütősebb, kicsit felhabzik, nincs gyűrűzés, de savasabb az alföldi lápvidéki boroknál, mert ott ugye tőzegesedik a talaj, statikus, szemben a mocsárral, ami mozog.

Lassan kortyolták az életet, ki-ki a Kőbányait, Dréhert, Borsodit, ezért mész ki, menni fog, nem olcsó meló, ők már rég értették a lényeget, mit iszol, Lacikám?

Ezek két évig voltak kint, valami tengerparti szigeten, olyan fényképeket, videókat láttam, gondolhatjátok… Szóval 12 órában fejték a lajhárokat, jó volt a hozam, de beledöglöttek, mármint a lajhárok. Egy-két hónapig bírták, aztán lepotyogtak az éjjeles műszaknál. Állítólag kicsi volt a csecsük a kubai gépsor csak szivart tud, átszívták őket a szűrőn, durva látvány, majdnem vágóhíd lett, kiszáradtak, szívás… 

A szendvicsnéni 

Beállították a statisztákat, harmadszor ürítették ki a teret, csak az új diadalív-fél szerepelhetett a látványban, az is aranymetszésben, hosszanti-álló perspektívában. Ez a kortárs összetartozás-elszakítottság diskurzus alaptémája. Egy idős néni állt a kamerák előtt, két géppel vették, miközben a rendező szemből instruálta. A sminkesek szépen elkészítették, hosszasan spricnizték a fáradt hónalj látványát, mint aki a nyaralás végén, az utolsó ebédre esik be egy luxus étterembe, megteheti, kisnyugdíjas, a miénk, van még bőven megtakarítás a bukszájában. Története rövid volt, csattanós, a reklámfilm kategóriájára hajazott. Megkérnénk, hogy egyen meg egy penészes szalámit a kamera előtt a „haza nevében”, ez fontos, ön még élt az átkosban, ahol nem volt pláza, PET-palack, csak kolbászos, biztosan tetszik emlékezni éhezésre, fázásra, nyomorra, mint ötvenhat után, ezt kellene érzékeltetni, a kenyér nem igazi, a kellékesek készítették, mi az hogy, illetve cukrászdából hoztuk, rohadás, de csak a látvány, igaziból marcipánmacesz. Tessék a szalámi mellé harapni, azt sajnos, mármint a penészeset nem tudták időre elkészíteni, karamellizált mézből, ez így sajnos eredeti. Majd óvatosan végzik a színészkollégák, meg látja, Tóthné néni, milyen jó buli lesz. Még soha nem szerepeltem a TV-ben, nem fogunk szégyenben maradni a szalámi miatt, nem ettünk mi aratáskor sem romlottat, félredobtuk, ami nem alkalmas, gyerekem. De ezt most meg kellene ennie, úgy kellene csinálni, hogy finom, Tóthné néni. Szíve szerint már elszaladt volna, de kifizették az előleget. Furcsa toszakodás kezdődik, és ő elhiszi, hogy ezzel tényleg a békét szolgálja. Szegény öregasszony a végén öklendezve vitte az ajándékutalványt, plüssnyulat. Adjunk mellé egy kis vizet, sajnos ez ilyen, egy pohárral hozunk, Tóthné néni.

A tarisznyás ember

Egyetlen jelentkezőként hívták be, őt választották ki az első zárókasztingon. Alig kérdeztek tőle valamit, talán el sem olvasták az életrajzát, ami egyébként sem volt egy különkeges történet. Azóta minden lépését kamerába rögzíttette. Így volt kitalálva. Évtizedek óta tudatosan alakította stílusát, mindent felvevő előtt végzett, gondosan beállított közegben, steril ösztönösséggel, megtámadhatatlanul koreografált egyszerűséggel. Immár huszonöt esztendeje vezette így a helyi ellenállást, a biztonságos erőt, a se nem kommunista, se nem liberális, se nem túl konzervatív, végképp nem túlzottan keresztény realitás formációit. Harmonikus személyisége, bölcsész nyugalma a nagy öregek tapasztalatát sugározta megnyilatkozásaiban, nem volt kérdés, hogy győzelemre viszi a mozgalom projektjeit. Időnként előre tolták, máskor hátulról támogatták a pártszövetség reformirányzatait. Ha a politikai túlélés megkívánta, áldozópapnak öltöztették, máskor páncélba bújtatott hadvezérnek, bölcs filozófusnak, világjáró zarándoknak, aszkéta tudósnak, szép szavú szónoknak, poétának. A világ végéről jött ide, már majdnem negyven éve, ahogy mondták róla, egy szál gatyában érkezett, sürgött-forgott, fontoskodott, minden adandó alkalommal beleállt a reflektorba, lassan, alig hallhatóan beszélt, az emberek mégis mindennap látták, ha bekapcsolták a kábeltévét, ott nézett velük szembe, megszokták. A város lassan kiüresedett, elveszítette funkcióját, korábbi arculatát, lelke sohasem volt. Bármilyen változások, pártok, frakciók, kormányok jöttek-mentek, ő örök élő díszletté növekedett közöttük.

Ma lassabban járt, kelt, beszélt, deresedő halántékkal valódi jelmezben pompázott. Egyszerű házkörüli munkára selejtezett kalucsniban totyogott, melós előkében, kesztyűs kézzel matatott a gazban, szarban, a borászat dobogóján, a pálinkafőzőnél, vagy épp az üstök körül, a disznóölés színpadján. A hétköznapok hőse, a családapa, a vőfély, a ceremónia mester, a lángszívű forradalmár, a sziporkázó szónok, a világ megmentője, a mindennapok titokzatos asztaltársasága a Rotary Club szomszédos pultjától, egy kirakati majom, aki már egy hónapja kínlódik a könnyező szőlővel, az odaégett macesszal egy látványpékségben. Jó későn csinálja, potyogó könnyekkel sír a vessző, de ha nagy a terület, nem lehet ripsz-ropsz lekaszabolni. Néhány éve vásárolta fel a fél hegyoldalt, azóta kellemes a hasznos, divatosan élőzik kapával, kaszával, lopóval, kénnel. Látom, szomszéd, idén komolyan veszi, mondja a kordon mögül, ha már kimenekült a falanszteréből, úgy három évig fogja még kattogtatni meghasonlottan az ollóját, de addig sok bölcsességet szór a tarisznyájából.

A tengeri utazás

A kampány után elérkezett a „nem publikus” hajóút, ott ültek mind, a gazdagon felékített győztesek, a színjáték sikeres vesztesei. Ami volt, elmúlt, ami lesz, azt megemlegeti mindenki.  Évek a világ körül, a lét fölötti táguló univerzumban, ennyi csodás ember, a hatalmasok parányi lépései cuppognak a tejszíndagonyában. Égig érő óceánjáróval szelhetik a vizeket, a világ peremétől a Mennyek határáig, üde színek közé passzírozott mosolygós felvételeken a minden az övék.  Megdolgoztak az élményért, annyi a pénzük, mint fűben a szemét, most ott terpeszkedhetnek a masszírozó bőrülésekben a félkilométeres húszemeleten. Végtelen, ugyanakkor véges a halmaz, azt nem mondanám, hogy baráttá, de megkerülhetetlen utazótárssá, vagyonos tulajdonosi közösséggé, a demarkációs vonalakat magukra tekerő sorstársakká alakultak. A pénzszámolgatás, hónapokon át tartó elkerülhetetlen odabiccentések egyre közelebb hozzák a nem tervezett eseményt, valahol a Pálma Beach felé tartva, egymás torkának esnek az örök napsütésben…