Megjelent a Búvópatak májusi száma!
A világban haláltáncot járat a koronavírus. Jóllehet a Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap májusi számában is – melynek borítóján Orosz István Koronavírus című grafikája látható –, több írás szól a járványról, illetve ad más értelmet egy-egy versnek, novellának, műfordításnak vagy képzőművészeti alkotásnak a vész, mégis az Élet, az összetartozásunk és az egyetemes emberi értékek kapnak hangsúlyt benne.
„Vesztesz és nyersz, tükörben alszol,
véget nem érő vakszimultán.
Túl minden földrajzatlaszon
ki tartja számon, hogy ki voltál?
Ki tudja, hogy kerülsz ide,
s miféle szállodába zár,
s micsoda karantén alatt,
ki elől rejteget a nyár?” – olvashatjuk Orosz István Sakktábla című versében.
„Úgy tűnik, talán most az Élet lengi át az utcáinkat? Valószínűleg. Meg az Élet ellentéte, a Halál. Meg az élő természetes velejárója, az elmúlástól való félelem. Ami vigasztaló ebben: a vírus nem érzékeli a haláltól, a pusztulástól való félelmet. Ez előny. Azaz nyugodtan kitalálható lett volna már úgy húsz éve az a „virucid” gyógyszer (antivirutikum), amit ilyenkor használhatunk. Kitalálható lett volna…” – írja Szutrély Péter orvos-író az Ugocsa non coronat című jegyzetében.
Udvarhelyi András Egy hosszú napom az önkéntes karanténban című novellájának aktualitását is a járvány adja. „Alaposan, még a tenyerem életvonalait is ledörzsöltem szappanos vízzel. De vigyáztam, hogy ne tűnjenek el, mi lesz akkor a jövőmmel? Szabályosan mostam, ahogy ez előírás, harminc másodpercig. Mindezt azért, hogy sorsom előrehaladását ne akadályozza holmi, útlevél nélküli migráns, wuhani-vírus ne rejtőzhessen el tenyerem sorsvonalaiban. Megtörölköztem. Aztán a törölközőt a szennyesbe vágtam. Ezt is fiatal dokitól tanultam. Majd 60 fokon kimosom. Rendes, törvénytisztelő állampolgár vagyok, aki betartja a felsőbbség, ésszerű, jóindulatú utasításait. Most már magamba szálltam. Mióta a vírus elvitte az első áldozatát, egy 75 éves beteg öregembert, hirtelen megvilágosodtam. Velem is megtörténhet, döbbent belém a felismerés, lehet, hogy későn, hiszen addig hetente legalább háromszor-négyszer baráti társaságba vitt az utam: kocsmába vagy valamelyik irodalmi körbe. Végül is társas lény vagyok. És fegyelmezetlen, mint honfitársaim többsége. Hazamenve vagy mostam kezet, vagy nem. Most meg mostam kezeimet, mint Pilátus: én nem tehetek semmiről. Itt állok, állunk, nem tudunk semmit a vírusról csak azt, hogy érzékeny, hogy fertőz és vigyázzunk, mossunk kezet, és maradjunk otthon.”
Kávé vendégségben című novellájában Radnai István fájdalmas humorral ad ízelőt az emberi kapcsolatok bonyolultságáról. Juhász Zsuzsanna A kőszívűség világnapja című novellájával először jelenik meg a lapban. „És te, ha ezek ott kint félnek tőlünk, ha esetleg kínjukban röhögnek rajtunk, akkor az baj. Baj, ha a szövetségeseink félnek tőlünk. Mert ilyen volt már itt, és Don-kanyarnak hívták. A Don kanyarulatának, ahol majd százezer magyar katona bizonyította be, hogy méltó szövetséges, hogy méltó a csatlósságra. A II. Magyar Hadsereg fele, barátom. Mert csak a fele jött haza. Vissza csak a fele, barátom. És azóta is siratjuk őket, mert túl nagy áldozat volt ez tőlünk a bizalomra.”
A pillanat határai címmel Döbrentei Kornél interjúját olvashatjuk, melyet 1992-ben készített a kommunisták börtöneit megjárt Kárpáti Kamil Babérkoszorú-díjas költővel. „Engem 1949-ben tartóztattak le, Kistarcsára kerültem, onnan vittek Recskre. Az akkori idők gyakorlatának megfelelően ítélet nélkül. Később, Recsk után, a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvésben való vezető részvétel vádjával állítottak a Katonai Bíróság elé. De a recski táborban sok jót addig se remélhettem. Különösen, amikor sötétzárkára vágtak. Hatvan napot töltöttem abban a pokolban, amelyhez képest Dante infernója üdülőtelep lehetett.”
„Hunnia óta kerestünk
Meotisz mocsarán Szarvas,
ne kelljen mocsárba vesznünk!
Agancsod fáklyavilágán
kapaszkodnánk beléd árván,
csak a sírkert földje sarjas!?
Gyökereire temessünk.”
– írja Kárpáti Kamil az Egy nagy ember halálára című versében, melyet egyik fogolytársa emlékére írt, akit 1952. április 10-én végeztek ki.
Csiba Zsolt Emese álma, egy nemzet születése című tanulmányában a magyarság eredetmondáját elemzi. „»Két Út van előttem, melyiket válasszam?«- teszi föl a kérdést a népdal. A Mozgás lecsengésének (entrópiájának) kozmikus törvénye okán, a »nem választás« is választás, méghozzá a szétdobáló erő javára - tehát elég nagy a sodrás -, de a Szentlélek is dolgozik. Bár a Felhő ugyan eltakarhatja szemünk elől az Eget, ám képtelen azt ténylegesen legyőzni. Ennek megfelelően, minden időkben fönnáll annak a lehetősége, hogy esetleg rálépjünk a damaszkuszi útra, hogy az evilágiság (önmagunk) istenítésének hályogja lehulljon a szemünkről és kegyelem folytán felébredjünk (Ap. Csel. 9. 17-19). Az a véleményünk, hogy ez Emese álma, amely számunkra egybecseng Mátyás királyunk tanításával: »Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata«”.
„Búvok, mint egy kis patak, de a sziklát
Is parány kaviccsá morzsolom, ha kell!
Vizet gyűjtenék, és folyammá innám,
Hiszem, – egyszer a tengert érhetem el!”
– írja Keresztelő szent vizek című versében Balajthy Ferenc.
Álomajtó címmel Devecsery László Weöres Sándor egyszavas, egysoros verseiről osztja meg gondolatait az olvasóval. „Nincs még egy területe széles e világnak, mely annyi lehetőséget adna nekünk, térben és időben, mint az irodalom. Korlátlan és szabad. Egy fotelben üldögélve, egyetlen lámpa fénykörében, a fa árnyékában meghúzódva: végtelen csodákat kínál. Miénk lehet a távoli múlt, s a még elérhetetlen jövő. A dal madárrá avat – mondja Weöres Sándor. Ezúttal nem az alkotás feladata vár az elemzőre. Vagy mégis? Az értelmezés, a befogadás varázslatával létrejön, megszületik valami.”
Bakonyi István Mirtse Zsuzsa felnőtteknek írott meséit (Tizenhárom bűvös tükör) ajánlja figyelmünkbe az OLVASÓLÁMPA rovatban.
Folytatódik a harmadik részlettel Varga Domokos György készülő könyvének közlése A lélek nyomában címmel, melynek témája ezúttal a második lélekszint: az ösztönös ÉN. „Az ösztönös ÉN és a hozzá tartozó lelki szint megteremtésével Isten megtapasztalhatta: mi a legtöbb, ami kihozható olyan élőlényekből (állatfajokból), amelyek egyedeinek már van egyéniségük (személyiségük), nincs azonban olyan szellemi képességük, amellyel a külvilágot tudatosan, előre megfontoltan a maguk egyéniségéhez (ÉN-jükhöz, lelkükhöz, belső világképükhöz) igazíthatnák.”
Milyen talentumod van? címmel Viczián Miklós a talentum kifejezés eredetét kutatja a bibliai példázat alapján. „A mennybemenetel, majd ezt követően a pünkösd ünnepén legyen hangsúlyos számodra – kedves olvasó –, hogy kamatoztatásra bízott rád az Úr Jézus néhány talentumot a vagyonából! Az evangéliumát! … És, ha esetleg még nem vagy az Úr szolgája, akkor kérd most, hogy fogadjon az Úr háza népe közé, és adjon a vagyonából neked is, hogy tudd osztani!”
(...)
