Megjelent a Búvópatak augusztusi száma!
A Búvópatak augusztusi számának tartalmából
„T Ö R T É N E L E M!
Először a történik jut eszünkbe. Azután a velünk.
S legősibb őseinkkel, hiszen ők is mi vagyunk.
Szakítsuk szét! Ahogy tépett bennünket…
TÖRTÉNELEM.
TÖRT: matematikai fogalmaktól függetlenül,
de hányszor!
ÉN: aki részese vagyok. Te is!
ELEM: része valaminek.
Részese akaratlan; része kéretlen.
Tehetetlenül, mert kiszolgáltatottan.
Tört. Tört-én. Én. Én-elem.
Történelem.
Történik velem. Veletek is.”
– Devecsery László Történelem című verse is olvasható a tizennyolc esztendeje alapított, és azóta havonta megjelenő Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap legújabb számában, melyben nemzeti sorskérdések mellett egyéni sorsunk, emberlétünk mozzanatai is tetten érhetők irodalmi és képzőművészeti alkotásokon keresztül.
Csiba Zsolt vallástörténész A csodaszarvas című nagyformátumú tanulmányában egyik legfontosabb szimbólumunkat járja körül elmélyülten és szenvedéllyel. „Magyarnak lenni nem föltétlenül származás kérdése. Véleményünk szerint magyar elsősorban az, aki képes a saját élete fölé emelni a magyarság sorsát (áldjon vagy verjen). Mi a baj velünk évezredek óta? Az az érzésünk, hogy valószínűtlenül életképes ősszakralitásunk, amit mindenekfölött nyelvünk, zenénk, hagyománykincsünk rejteget, őriz. Mindez abban is kifejeződik, hogy szellemi értelemben igazából az eurázsiai csodaszarvas, a felkelő nap népe vagyunk, a lemenő nap nyugati világában, aminek velejét Márai Sándor a következőképpen fejezi ki: 'Népek Krisztusa, Magyarország'”.
Németh István Péter Nyárvégi szerenád című kisprózájában egy kedves történetet mesél el az Olvasónak, amit beteg édesanyjával éltek át egy nyolc évvel ezelőtti augusztusi napon. „Megütögeti az öreg zongora billentyűit. Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer. Nézi, nézi a néma klavírt mint az Úr számára még egy kötelező föladatot: gyógyítaná meg e szörnyeteget, aki akkor is megérdemli a kegyelmet, ha a zsoltáros szerint megőszítette a nagy vizeket. Valahogy csak fölkerült – több stáció után – a teherkocsira a zongora.”
Angyal a háztetőn című novellájában László Zsolt a földön túli lét rejtelmeibe kalauzol el bennünket. „Feladat, küldetés hozott ide. Több éve nézem, figyelem lent a várost. Születés, betegség, halál, ünnepek, örömök és minden más… így egyben a létezés kosarában, kosaramban gyűlik. A számbavétel eztán jön majd. Nappal lent, mint hangyaboly olyan ez a város. Kínosan telített parkolók, folyamatos közlekedési dugók és tüdőt szorongató levegő. Itt-ott ültetnek fát is, bár úgy tűnik, hogy az ültetvények helyének megválasztása találomra történik. Ahol van látható szabad hely, odapottyantva bekerül egy-egy cserje vagy fa. A nem látható helyek sivárak, szemetesek és legtöbb esetben hajléktalanok búvóhelyévé válnak. A buszok késnek, a szolgáltató intézmények később nyitnak és előbb zárnak.”
Lukáts János Keszthely, a pannon város című útirajzában egyik legkedvesebb fürdővárosunkat mutatja be. „Kibontja vásznait a Sissy vitorlás, bólogatva hasítja a vizet. Belibeg a Balaton közepére, ahonnan ellátni a távoli Tihany félsziget felé, ahonnan megszemlélhető a fonyódi várhegy, északról pedig a kecsesen előreugró Szent Mihály-hegy integet, csúcsán a kálváriával. Sissy itt kétszer körbefordul, megmutatja magát több oldalról is a balatoni napsugárnak, aztán méltóságteljesen visszafelé indul, és a keszthelyi móló oldalához simul. Minden balatoni móló más, a keszthelyin négy remek platán zöldell kora tavasztól tél kezdetéig, messze, benn a tóban, kőrakásokkal körülbástyázva. A móló körül kacsák és hattyúk serege, a hattyúkat errefelé illik nem szeretni, én csodálom őket.”
A szerelem grammatikája című novellájában Rashwad Mohamed keleti iróniával elemzi életünk egyik legfontosabb kérdését. „Fiatalon, uram, a lélek beszél, a lélek, ami szépen lassan meghal vagy elhalványul az idővel, és olyan lesz, mint a kísértet, mint a láthatatlan és megközelíthetetlen szellem. Fiatalon, uram, fiatalon, olyankor történik a csoda, az igazi szerelem. Amikor jobban szeretsz valakit, mint saját magad, hajlandó vagy megjárni a poklok poklát érte, és nem érdekel sem az emberek, sem az idő, sem a fáradság, függetlenül attól, hogy a szerelmed szeret vagy sem, tud-e a szerelmedről vagy sem, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy szerelmed számodra a legtündéribb, a legtisztább, a legcsodálatosabb nő a világon. Itt, uram, ahogy többször mondtam, nincsenek hátsó gondolatok, nincs érdek…”
Devecsery László A kőszegi basa című meséjében a szerelem ereje által az Úr 1532. évében magyarrá lett török ember esetét írja meg. „Másnap a patakhoz mentem. Asszonyok mosták ott szeretteik lőporfüstös, karddal vágott ruhadarabjait. Elloptam néhányat. Vizesek voltak. A nap lassan szárogatta meg. Átöltöztem. A magamét batyuba kötöttem. Az öltözetem, akár a gyauroké, ám a nyelvem elárul… Némának tettettem magam, s úgy álltam csodálkozva, figyelve a beszélők mellett. Megtanultam a szavakat. Közben félelem dobolt bennem. Hol lehet az a szépséges leány? Van-e kedvese, szeretője? …ha nem lehet az enyém, a sorsom kárhozat!”
Németh István Péter a költőtárs, Kerék Imre legújabb kötetét elemzi a rá jellemző alapossággal Egy florista följegyzéseiből címmel. „Kerék Imre, akinek negyven esztendei verstermése is Virágvölgy címmel látott napvilágot sorra nyitja előttünk azokat a lelki tájait, amik felé új versei tessékelnek. Abban a kontinuumban az évszakok sem különülnek el. Arrafelé nem ritka egy olyan téli havazás sem, amely virágzó tulipánfára szakad vagy egy olyan tavaszban virágzó tulipánfa, amely hószínű szirmaival kelti a havazás képzetét.”
Varga Domokos György készülő kettőskönyvének egyik legmegrendítőbb részletét közli a lap, amelyben a negyedik lélekszintet taglalja. „Értsük meg: a NEM ÉN állapotában eltűnik az ÉN kitüntetett, központi szerepe. Az ÉN-zés (ÖN-zés, önös ÉN) felolvad a világmindenségben. A NEM ÉN állapotában a minket ért veszteség vagy tragédia ellenére is képesek vagyunk arra gondolni, hogy ettől még a világ szemernyivel sem lett rosszabb: ugyanúgy (továbbra is) ott honol benne a szépség, jóság, szeretet. Habár ott honol benne minden lehetséges rossz is, de ez sem feledtetheti soha (ez sem teheti semmissé) a kétségtelen jót. Ha csodálattal tölt el az Élet csodája, a NEM ÉN lelki szintjén a saját halálunkat is a csoda csodálatos részeként foghatjuk fel.”
Bakonyi István Bella Istvánra emlékezik, aki ebben a hónapban lenne nyolcvan éves. „Nem írt regényt, novellát, esszét. Nála a vers szinte egyeduralkodó. Igaz, lefordította a lengyel romantika remekét, Adam Mickiewicz Ősök című művét, de a drámában is költő maradt. Mint ahogy egyéb műfordításaiban is. És az is igaz, hogy van színdarabja is Margit-passió címmel, de ott is költő maradt egy olyan korban, amelyben másfajta „trendek” érvényesülnek inkább. Az ő lírai életműve arra bizonyíték, hogy nincs olyan idő, amelyben ne lenne szükségünk a lélektől lélekig ható szó erejére. Arra, ami szinte kimondhatatlan. És arra is bizonyíték minden tollvonása, hogy a hagyomány és a modernség nem kijátszható egymás ellen. Gyakran archaikus nyelven szólt rendkívül korszerűen, kötött dalformában vallott a legújszerűbb dolgokról.”
(...)
