A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 4.

3. tanulság

CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT

Jelentése és jelentősége van annak, hogy nem civil „mozgalomról” készülök szólni a Budaházy-ügy tükrében, hanem politikáról, és a „civil” megjelölés sem egyszerűen jelzőként szolgál, hanem olyan új fogalmat alkotnak a politikával karöltve, amely miatt a két kifejezés ezúttal egybe írandó.

A Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) megalakulása és működése során szerzett szerteágazó tapasztalatok is azt igazolják, hogy a tömegdemokrácia válaszúthoz érkezett. Ha szabadon tovább erősödnek a tömegesítési szándékok és törekvések, akkor ez végképp a demokráciák önmagukból való teljes kifordulásához, lényegük elvesztéséhez vezet.

Kézenfekvő hatalomtechnikai előnyei miatt még az olyan országvezetők is élni igyekeznek az eltömegesítés lehetőségeivel, akik egyébként hajlanak a népfenség tiszteletére, a választók akaratának figyelembe vételére, a tényleges közjó szolgálatára. Általában ugyanis jóval könnyebb és olcsóbb a tömegek véleményét és magatartását a politikailag kívánatos irányba terelni, mint magát a valóságot a megkívánt állapotba juttatni.

Az új digitális eszközök (elsősorban is az okostelefonok) és a központilag vezérelhető, világhálós közlési felületek (elsősorban is a közösségi médiumok) jóvoltából, részben különféle véleményvezérek („influenszerek”, „celebek”) közbeiktatásával, hatalmas tömegek érhetők el villámgyorsan („valós időben”), és nemcsak hogy egyenként, hanem mindjárt egyénre szabottan. Ilyen páratlan tömegbefolyásolási lehetőségek birtokában szinte szükségszerű, hogy háttérbe szoruljanak az emberiességi és igazságossági szempontok.

Abban a pillanatban, hogy valamilyen közérdeklődésre számot tartó, vagy a közérdeklődés felkeltésére alkalmas ügy merül fel, az állam-, kormány- és párthatalmi intézmények, a tömegközlési és hivatali gépezetek, valamint az álcivil szervezetek és főhivatású celebek azonnal mozgásba lendülnek, és mindent elkövetnek, hogy a terítékre került ügynek a maguk érdekei szerinti értelmezését sulykolják bele a tömegekbe, s az ő „elbeszélésük” váljék a „közvélemény”, a „köztudat” meghatározó részévé.

A tömegesítés hatására általában az emberi egyedek sem egyéniségként, a maguk személyes igazságérzete és meggyőződése szerint fognak véleményt alkotni és állást foglalni, hanem aszerint, hogy lelkileg és érzelmileg az elbeszélők mely köréhez tartoznak. Ilyen értelemben ugyanaz a tömeglélektani jelenség lép fel, mint amelyet Karinthy Frigyes oly zseniálisan ábrázolt Barabbás című elbeszélésében. A visszatért Jézus unszolására Pilátus újra feltette a már „megvilágosított” tömegnek az életbevágó kérdést: „Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?”

„És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: »Barabbást!« És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: »A názáretit!«”

A tömegesítésnek és a tömeglélektannak kitett választópolgárok hiába jogosultak szabadon dönteni arról, hogy kik és hogyan irányítsák az őket szolgálni hivatott demokratikus rendszert, a rábeszélések és félrevezetések hatására minden további nélkül képesek önsorsrontó döntésekre jutni, a maguk érdeke ellenében cselekedni. Magukban Jézust mondanának, de kifelé, másokhoz igazodva, már Barabbást és „feszíts meg!”-et süvöltenek, lemondva vele az igazságosság vagy az emberiesség, a krisztusi szeretet és kegyelem érvényesülésének lehetőségéről, miként ez ténylegesen be is következett Novák Katalin köztársasági elnök lemondatásával, megbuktatásával.

Ennek a nagy horderejű, súlyos következményekkel járó ügynek a boncolgatása páratlan alkalmat kínál számunkra a civilpolitika lényegének megragadására, ezért azonnal élünk is vele…

Két kegyelem, merőben más végkifejlet

Mit tesz Isten, Novák Katalin ugyanabban a csomagban részesítette kegyelemben azt az elítéltet, aki akaratlanul a vesztét okozta, mint magát Budaházy Györgyöt és néhány társát. Utóbbiaknak a fegyházból való kimentése bár szintén nem volt kockázatmentes, de mint tapasztalhattuk, nem járt politikai földrengéssel ‒ történetesen olyan magas rangú, köztiszteletnek örvendő tisztségviselők villámgyors bukásával, hivatalvesztésével, miként ez a másik szóban forgó kegyelmi ügy esetében történt meg. A köztársasági elnökén túl Varga Judit, volt igazságügyminiszter pályája is derékba tört, aki nemcsak az országgyűlési képviselői mandátumáról és az EP-lista vezetéséről volt kénytelen lemondani, hanem még a közélettől való visszavonulását is bejelentette. Balog Zoltán, az emberi erőforrások volt minisztere pedig a Magyar Református Egyház éléről, a zsinati elnöki tisztségéből volt kénytelen távozni.

A legnagyobb kockázatot mindkét kegyelmi döntésnél lényegében ugyanaz a körülmény jelentette: politikai szempontból mindkettő nagyon érzékeny, nagyon kényes területet érintett. A Hunnia-per vádlottjainál már láthattuk, hogy miért: mivel a Gyurcsány-féle hatalmi gépezet sikeresen rájuk sütötte a „terrorista” bélyeget, számolni kellett azzal, hogy a közvélemény egy jelentős része veszedelmesnek és felelőtlennek ítéli majd az államfő döntését, mondván: elvetemült, közveszélyes bűnözőket szabadított rá (természetesen „Orbán Viktor segédletével”) a magyar társadalomra. S szintén várható volt, hogy a kormányellenzék meg minden lehetséges módon táplálni igyekszik ezt a már szinte ösztönös ellenérzést, amennyire csak lehetséges, meg fogja lovagolni, hogy így arathassa le a maga politikai hasznát.

A másik esetnél, K. Endre kegyelmi ügyénél pedig a „pedofil”, ill. a „pedofília” volt az a kulcsfogalom, amelynek kommunikációs fegyverként való bevetése kiváló lehetőséget kínált a politikai ellenlábasoknak a közvélemény erőteljes befolyásolására, a kegyelmet adó köztársasági elnök és támogatói – leginkább is a kormányfő és pártja – elleni hangulatkeltésre. A gyerekek szexuális zaklatása, elcsábítása olyannyira hatalmas vétség az istenadta nép szemében, hogy az ezen a címen elítéltek még a börtönben sem érezhetik biztonságban magukat, sem nálunk, sem a nagyvilágban. Amúgy elvetemült gazemberek is akkora bűnnek tekintik, hogy alkalomadtán készek személyesen, ott, a büntetés-végrehajtási intézetben megtorolni a számukra egyébként teljesen ismeretlen gyermekáldozatokon esett sérelmeket. „A börtön maga a pokol a pedofilok számára”, szögezi le egy újságcikk címe.

A köztársasági elnök asszony és tanácsadói Budaházy és társai, valamint K. Endre esetében is úgy ítélték meg, hogy a kegyelem megadását és kihirdetését egy olyan rendkívüli eseményhez kell kötni – arra kell időzíteni is, hivatkozni is –, amely jellegénél fogva eleve megnehezíti a tömegindulatokat felkorbácsolni igyekvők dolgát. És mi lehetett volna ennél kedvezőbb alkalom, mint a katolikus egyház fejének, Krisztus király helytartójának, Ferenc pápának a Magyarországra látogatása? Emez ünnepélyes, fennkölt alkalomból a krisztusi szeretetre vagy az isteni kegyelemre, megbocsátásra való utalás lehetősége megfelelőnek tűnt arra, hogy szükség esetén legalább valamelyest kifogják vele a szelet a céltudatosan háborgók és hergelők vitorlájából. A pápalátogatások alkalmával kegyelmet osztani egyébként is olyan hagyománnyá vált az idők során, hogy az elítéltek már napokkal korábban felajzva várták a köztársasági elnök döntésének eredményhirdetését – osztotta meg személyes élményét a BBI tagjaival Budaházy György.

Eleinte úgy tűnt, hogy mindkét ügyben – sőt a több tucatra tehető összes többiben – jobbára bevált a tanácsadók és a végső döntéshozó számítása. Az összes kegyelmi döntés között csak egyetlen egy olyan akadt, amely egyáltalán közérdeklődést váltott ki, s amely ennek folytán alkalmas lehetett volna arra, hogy a hevében ki-ki politikai haszonszerzésbe, pecsenyesütögetésbe fogjon. Csakhogy ez a szóban forgó kegyelmi döntés éppen Budaházy Györgyre és néhány társára vonatkozott. Mivel pedig a BBI-féle civilpolitika már évek óta szívósan és körültekintően dolgozott azon, hogy a kezdeti ellenséges közmegítélést áthangolja, egyúttal a kormányzó erőket is jobb belátásra bírja, ezért hamar hamvába holt minden olyan kísérlet, amely Budaházyék kiszabadulásából botrányt próbált dagasztani. A balliberális szekértáborból ugyan azonnal harsogni kezdték, amire számítani lehetett, hogy „Orbán Viktor közveszélyes, szélsőjobboldali terroristákat szabadított rá Magyarországra”, de ezek a megnyilvánulások a nemzeti táborban már inkább erősítették, semhogy gyengítették volna a kormánypárt népszerűségét. Ebben a politikai közegben addigra már többé-kevésbé elfogadást nyert, hogy Budaházyék valójában hazafiak, szabadságharcosok, hasznos tagjai a társadalomnak, s az igazán veszedelmes és büntetést érdemlő terroristák inkább ott keresendők, akik ellen ők a 2006-os őszödi beszéd és a kegyetlen rendőrterror miatt lázadozni kezdtek, s akik ezért börtönbe juttatták őket. Vagyis: Gyurcsányék köreiben, a balliberális szekértábor tájékán. A politikai szekértáborokon kívüli szélesebb közönséget pedig valójában nem érintette és nem érdekelte sem a Budaházy-ügy, sem a vele kapcsolatos államelnöki kegyelmi döntés. Nem volt kapható arra, hogy rémüldözni és háborogni kezdjen miatta. Azoknak, akik erre próbálták rávenni, nem volt hozzá elég politikai hitelük, becsületük. Így hát a kegyelemben részesítő köztársasági elnök, akárcsak a kormányfő, elégedetten dőlhetett hátra, a kegyelemben részesítettek pedig örülhettek annak, hogy csaknem másfél évtized után végre kiszabadultak s végeszakadt dicstelen és igazságtalan meghurcoltatásuknak.

A másik, szóban forgó ügyben azonban éppen ellentétesen sült el minden. Maga K. Endre, a kegyelemben részesített elítélt a legkevésbé sem volt a közfigyelem homlokterében. A kegyelemben részesítésére senki az égvilágon nem kapta fel a fejét, senkinek nem jutott eszébe sem háborogni miatta, sem hergelni ellene. Már csak azért sem, mert őt magát nem pedofil bűncselekményért, hanem „csak” egy ilyen ügyben való bűnsegédletért ítélték el. Letöltendő büntetéséből már csak pár hónap volt hátra, ezt sem zárkában, hanem háziőrizetben töltötte, e tekintetben nem is volt különösebb értelme köztársasági elnöki kegyelemért folyamodnia. Vagy legalább nem kellett volna azzal párhuzamosan fellebbezést benyújtania a Kúriához, a vele szemben érvényes, másodfokú bírósági ítélet megváltoztatását, a felmentését kezdeményezve. S akkor nem következett volna be az az imént ecsetelt politikai földrengés, amely éppen azok számára bizonyult végzetesnek, akik az emberiességi és igazságossági szempontok figyelembe vételét szorgalmazták, a bűnüldöző gépezet hivatali és hatalmi szempontjaival szemben.

De az vesse rá az első követ K. Endrére, akinek soha nem volt fontos a maga igazsága, a maga becsülete. Nincs okunk kétségbe vonni annak a levélnek az igazságtartalmát, amely K. Endre neve alatt a Szilaj Csikón is megjelent (A bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettese voltam – Megszólalt Kónya Endre – Koncepciós bűnüldözés... Hallgattassék meg a másik fél is!) A benne foglaltak ismeretében nem főbenjáró bűnnek, hanem tisztességesnek, emberségesnek és méltányosnak kell tekintenünk azt a kegyelmi döntést, amely enyhíteni és ellensúlyozni igyekezett a gépezet elmarasztaló, súlyos ítéletét.

Hova vezethet a hivatali és hatalmi szempontok kizárólagossága?

Az ugyan elképzelhető, hogy levelében K. Endre túlságosan is a maga tisztázása és tisztára mosása szempontjából értékelte, súlyozta és tálalta a bűnügyével kapcsolatos különféle tényelemeket és körülményeket, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy a bűnüldöző gépezet szinte kivétel nélkül és bármi áron a maga hivatali és hatalmi szempontjai szerint igyekszik eljárni. Ebbe pedig – miként ezt a Budaházy és társai ellen folyó eljárás során is sűrűn tapasztalhattuk – bőven belefér az egyoldalú megközelítés, az előítéletes, hamis, koncepciós értelmezés, a rendőrség, ügyészség és bíróság összejátszása, a cáfoló tények és enyhítő körülmények figyelmen kívül hagyása, a vádlott mellett tanúskodni szándékozók meghallgatásának mellőzése, sőt még a vádlottak megfélemlítése és megzsarolása is. Ismerős BV-tiszttől származó értesülésem szerint az elítélteknek mintegy 65-70%-a hangoztatja, hogy ő ártatlan; ám e bennfentes tiszt személyes meggyőződése szerint az összes elítéltnek mintegy ötöde valóban ártatlanul ül, mert csakugyan nem követte el a rárótt bűncselekményt.

Néhány nevezetes ügy, amelyben a bűnüldöző gépezet különösen és fájdalmasan melléfogott, meggyőzően világított rá arra, hogy a törvényességi, valamint az igazságossági és emberiességi szempontok mennyire háttérbe tudnak szorulni. Az összes közül talán a leghíresebb és legtanulságosabb eset a móri bankrablás vérlázítóan felelőtlen bűnügyi kezelése. A nyolc halálos áldozattal járó bűntényt minden felmerülő kétség és nyilvánvaló ellentmondás ellenére teljesen vétlenek nyakába varrták, és ‒ miként az ezért ugyancsak felelős rendőr alezredes utólagos nyilatkozatából kiderült ‒ ezt legfőképpen is azért tették, mert „Az biztos, hogy a közvélemény meg a média meg a politikai vezetés nagy elvárása teherként nehezedett erre az eljárásra.” Magyarán szólva, nem a törvényességnek, nem a jogszabályoknak, nem az elemi szakmai követelményeknek akartak megfelelni, de nem is az emberiességnek és igazságosságnak, hanem sokkal inkább a feletteseik, a tömegtájékoztatás és a felajzott tömeg elvárásainak. Igaz, hogy akadtak szemtanúk, akik az igaztalanul megvádoltakat „felismerték”, de őket a cél érdekében éppen úgy befolyásolták, mint ahogy ezt sokkal kisebb bűnügyekben is előszeretettel, rutinszerűen elkövetik. Nem szólva arról, hogy bűnüldözési berkekben teljesen közismert: a tanúk emlékezőképessége és szavahihetősége meglehetősen gyenge, bizonytalan lábakon áll. Sokszor nem is az igazság kiderítéshez van rájuk szükség, hanem az ügyek bármi áron való lezárásához.

Így aztán az is csak a valóban vak véletlennek köszönhetően derült ki, hogy az igazságszolgáltatási gépezet akár még egy nyolc halálos áldozattal (!) járó bűntény elkövetéséért is képes olyanokat elítélni, őket életfogytiglanra fegyházba juttatni, akiknek az égegyadta világon semmi közük nem volt a bűntetthez. Egy amatőr hadtörténész fémkeresővel járta az erdőt, így talált rá azokra az elásott csomagokra, amelyekről egyértelmű volt számára, hogy azok nem világháborús leletek. Felfedezéséről értesítette a rendőrséget, így akadtak rá egy átalakított pisztolyra, amelyről hamarosan kiderült, hogy azt használták nemcsak a móri bankfiókban, hanem egy másik gyilkossági ügyben is. Ezen a nyomon elindulva sikerült végül megtalálni a tényleges gyilkosokat…

Nos, mindebből az a határozott felismerés és következtetés adódik, hogy az elgépiesedett, elidegenedett tömegtársadalmak legalább valamelyest igazságos és élhető létezéséhez égető szükség van a kegyelmi intézményre. Mivel a vak véletlenekre csak nem lehet rábízni, hogy a gépezetek által rutinszerűen elkövetett igazságtalanságokat és embertelenségeket helyrehozzák, ezért van feltétlenül szükség arra, hogy létezzen egy olyan államhatalmi beavatkozási lehetőség, amellyel élve valamely magas rangú közjogi méltóság nem az igazságszolgáltatás jogi rendszerének keretében, hanem azon kívül, pusztán emberiességi szempontból, személyes meggyőződéséből hozhat kegyelmi döntéseket, szabadíthat ki elítélteket rabságukból, a gépezet fogságából.

Mit tehettek volna civilek Novák Katalin védelmében?

Rögtön előrebocsátom: tekintettel könyvünk tárgyára, alkalomadtán azt a kérdést is fel kell majd tennünk, hogy egy ilyen helyzetben, amely végül a köztársasági elnök villámgyors bukásához vezetett, egy megfontolt, körültekintő, több-kevesebb tapasztalattal már rendelkező civilpolitika vajon tudott volna-e tenni valamit annak érdekében, hogy az emberiességi és igazságossági szempontokra is ügyelő közjogi méltóság megőrizhesse hivatalát, viszonylagos függetlenségével, szabad mozgásterével együtt.

De itt és most csupán azt vizsgáljuk és azt mérlegeljük, hogy a spontán civil megmozdulásoknak, tiltakozásoknak volt-e, vagy lehetett volna-e bármi érdemi hatása a lemondáshoz vezető folyamatokra. Másképp fogalmazva: mit ért és mennyit érhet a mai tömegdemokráciákban egy lelkes, de nem különösebben megalapozott, előkészített vagy összehangolt civil kiállás.

A választ lényegében megadta az élet.

2023-as márciusi közvélemény-kutatási adatok szerint Novák Katalin kevesebb mint egyévnyi köztársasági elnöki működés után már a legnépszerűbb volt az összes jegyzett női politikus közül. A K. Endre-féle kegyelmi döntése, majd a lemondása után pedig szinte egy csapásra akkorát veszített az általános elfogadottságából, hogy ezzel a fájdalmas címmel és felvezetéssel jelenhetett meg az egyik világhálós újság cikke:

„Kárfelmérés egy hét után: drámai visszaesést mértek Novák Katalin megítélésében

Óriásit romlott, majdnem Gyurcsány Ferenc szintjére süllyedt a leköszönő államfő megítélése Budapesten a 21 Kutatóközpont felmérése szerint.”

E felmérés szerint a megkérdezettek 52%-a állította, hogy Novák Katalin egyáltalán nem rokonszenves neki; a pártonkívüliek között 59%-ra, az ellenzékiek körében 70%-ra rúgott az ő teljes elutasítottsága. A kormánypárti válaszolók többsége viszont változatlanul rokonszenvezett vele: csak 13%-uk mondta, hogy Novák Katalin neki egyáltalán nem rokonszenves, nagyon rokonszenvesnek pedig még mindig 47%-uk tartotta. Ez utóbbi adatnak főleg ott lesz majd jelentősége, amikor a későbbiekben röviden kitérünk rá, mi volt a valódi oka Novák Katalin bukásának, ill. megbuktatásának.

Novák Katalinnak le kellene-e mondania? – tették fel a kérdést a közvélemény kutatói. Igennel válaszolt a megkérdezettek 75%-a, ezen belül a kormánypártiak 44%-a, az ellenzékiek 92%-a (!), a pártnélküliek 77%-a.

Ahhoz, hogy a kormányellenzékhez kötődők ilyen gyorsan, ilyen nagy számban jutottak el a „feszítsd meg!” lelki állapotába, lényegében a teljes politikai tábor hozzájárult, a médiahadtestével és a közvélemény-kutatóival egyetemben. De az indítólöketről a bírói gépezetnek az a tagja gondoskodott, aki a K. Endre kúriai fellebbezésének ügyében hozott elutasító bírói ítéletet fontosnak találta az intézmény közlönyében közzétenni, említést téve arról, hogy a pedofil bűntettben való bűnsegédletért elítélt köztársasági elnöki kegyelemben részesült. Majd pedig arról is gondoskodott, hogy minderről az egyik harcos kormányellenzéki újság is értesüljön.

Abban a pillanatban elszabadult a pedofíliázó pokol.

A politika, élén a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalícióval megadta az alaphangot. „Mondjon le a pedofilsimogató Novák Katalin!” ‒ követelte, és evégett világhálós aláírásgyűjtést is kezdeményezett.

Az indítványt pár nap alatt kis híján negyvenezren (39 747-en) írták alá.

Csak összehasonlításképpen: Amikor Budaházy Györgyöt embertelenül súlyos fegyházbüntetésre ítélték, egy magyar állampolgár ugyancsak világhálós aláírásgyűjtésbe fogott, méghozzá a következő címmel és indoklással:

Szabadságot Budaházy Györgynek!

Ma egy nagyon igazságtalan ítélet született Budaházy György ügyében.

Egy igazi hazafit, akit Gyurcsány gyalázatos őszödi beszéde nyomán kirobbant jogos felháborodás vezetett, a mai napon 17, azaz TIZENHÉT ÉV fegyházbüntetésre ítéltek.

Kérem azokat, akiket szintén elkeserített és felháborított ez az ítélet, írják alá ezt a petíciót.

Elsősorban a Mi Hazánk és a Fidesz támogatóit szeretném megkérni, hogy hallassák a hangjukat!

Ha ez mellett az ügy mellett szótlanul elmegyünk, mivelünk már bármi megtörténhet!

Előre is köszönöm!

Nos, ez a drámai hangú indítvány mindössze kétezer (2007) magyar állampolgárt bírt rá az aláírásra, vagyis hozzávetőlegesen huszadannyit, mint ahányan Novák Katalin lemondását követelték.

A „feszítsd meg!” tömeghangulatot előidézendő, senki nem egy pedofil ügyben való bűnsegédletről beszélt, és főleg nem foglalkoztak azokkal a tényekkel, hogy K. Endre volt az, aki ugyanabban a nevelőintézetben segített lebuktatni egy valóban pedofil nevelőt, tehát adott alapot arra, hogy az ő elbeszélésének higgyenek, és ne a kétes hátterű és kétes személyiségű, gyerek- vagy fiatalkorú tanúknak.

Az ellenzékhez kötődő közvélemény-kutatók is úgy tették fel a maguk kérdését, hogy a válaszolók lelki szemei előtt egy gyermekmolesztálásban segédkező köztársasági elnök asszony lebegjen:

„Mint talán hallott róla, Novák Katalin kegyelmet adott a bicskei pedofil igazgatót segítő férfinek. Ön szerint ennek fényében Novák Katalinnak le kellene mondania?”

De egy, a kormánypártokhoz kötődő közvélemény-kutató intézmény sem járt el tisztességesebben. A kutatási eredményről beszámoló közleményében a Nézőpont úgy értékelte Novák Katalin lemondását, mint ami „nemcsak erkölcsileg volt megalapozott”, de „összhangban volt a magyarok többségének véleményével”. A közlemény arról is említést tesz, hogy a magyarok több mint négyötöde (85 százalék) hallott a kegyelmi ügyről, de mindjárt azt is hozzáteszi, hogy „amelyre a baloldal egy képmutató, lejárató kampányt épített”, s ezért „nem meglepő, hogy az ügyről értesültek 83 százaléka nem ért egyet a köztársasági elnök kegyelmi döntésével”. Amiről a Nézőpont „elfelejt” szólni, az az, hogy sem a kormánypártok és politikusaik, sem a sajtójuk nem törekedett arra, hogy a jónép árnyaltabb képet nyerjen az egész ügyről, s legalább arra a nagyon fontos különbségre figyeljen és ügyeljen, hogy nem egy ténylegesen pedofilnak kegyelmezett meg a köztársasági elnök, hanem csak egy bűnsegédlettel vádoltnak; valamint legalább arra legyen tekintettel, hogy a köztársasági elnök asszony egész politikusi pályafutása során bizonyságát adta annak, hogy számára a családok és a gyerekek „minden előtt”.

Egyelőre ne boncolgassuk, hogy milyen megfontolásból, de tény, hogy a kormányoldal kísérletet sem tett a nagyon magasrangú és nagyon népszerű politikusa megvédésére. A botrány kirobbanásának legkezdetétől Novák Katalin eltávolítására játszott. Olyannyira, hogy amikor K. Endre a tisztázó szándékú levelét ‒ a „hallgattassék meg a másik fél is” jegyében ‒ megírta, és a Vadhajtások megjelentette, e nemzeti radikálisokhoz és a kormánypártokhoz egyaránt kötődő, népszerű hírportál kisvártatva úgy eltüntette az oldaláról, hogy nyoma sem maradt. Pedig az érdeklődés igazán megvolt iránta, hiszen e levél a sokkal kevésbé közkedvelt Szilaj Csikón is több mint húszezer látogatót vonzott.

Tömegdemokráciánk közvélekedését egyre kevésbé a megfontolt, felelős gondolkodás, és mindinkább a különféle érdekek és hátsó szándékok szította tömeghisztériák határozzák meg. Klímahiszti, kovidhiszti, genderhiszti, metoo-hiszti, rasszizmus-hiszti, eltörlés-hiszti, háborús hiszti… és most pedofilhiszti.

„Pedofília: zéro tolerancia”, harsogja a kormányoldal, ezzel is lemondásra kényszerítve népszerű politikusát. „Van bőr Balog képén: azt mondja, ő védi az egyházat az LMBTQ-tól ‒ miközben egy pedofil buzi segítőjének járta ki a kegyelmet”, hergeli nemzeti radikális olvasótáborát egy ugyancsak népszerű világhálós oldal. Ha nem is ennyire keresetlen, durva szavakkal, de ugyanígy hergel és hisztizik a fősodratú sajtó is. A Népszava például így tálalja a tömeghisztériából kimaradó ritka kivételek egyikének, a Százak Tanácsának azt a felhívását, amely a köztársasági elnök lemondásának visszavonását, illetőleg el nem fogadását indítványozta:

„Mintha mi sem történt volna, jelentkezett száz ember, aki inkább visszaültetné az elnöki székbe Novák Katalint

Elvakult kormánypárti hívek továbbra is a Fidesz vezető politikusait, parlamenti képviselőit győzködik, hogy ne fogadják el Novák Katalin lemondását, Nyilatkozatukban attól sem riadtak vissza, hogy a pedofilügyben kegyelmet kapott, de kényszerítésért jogerősen elítélt bűnsegéd tettét is relativizálják.”

Mindezeket látva és tapasztalva, nem csoda, hogy sem ennek, sem más civil kezdeményezéseknek nem lett semmi foganatja. Azt az indítványt, amelyet egy magyar állampolgár Novák Katalin és Varga Judit visszatérése érdekében kezdeményezett, még kétezren sem írták alá. Pedig a szövege szerint az aláírók nemcsak a magyar országgyűlést kérték, hogy ne fogadja el a lemondásokat, hanem az illetékes döntéshozókat is kérték, hogy „tegyék lehetővé K. Endre interneten megjelent írásának tükrében a szóban forgó ügy újratárgyalását”.

A felajzott tömeg erőteljes, kijózanító ellenhatások híján a legkevésbé sem volt kíváncsi a teljes, árnyalt igazságra, nem látta szükségét semmiféle igazságtételnek.

Azonban – később tárgyalandó okokból – magának a kormánynak és fejének sem állt szándékában megfontolni és követni a válsághelyzetnek azt a lehetséges értelmezését és megoldását, amelyet a Százak Tanácsa fogalmazott meg az Orbán Viktornak, Kövér Lászlónak és az összes parlamenti képviselőnek címzett levelében.

„A lemondások [Novák Kataliné és Varga Judité] nem voltak szükségesek, aránytalan súlyú döntések voltak. Ez a helyzet orvosolható. A felelős magyar értelmiségieknek és közszereplőknek határozott véleményüket kell demonstrálniuk” – írta a Százak Tanácsa nevében Zétényi Zsolt, volt MDF-es képviselő, nem mellékesen jeles nemzeti jogvédő. A Százak szerint „a köztársasági elnök megbízatásának megszűnése mérhetetlenül nagyobb morális és politikai hátránnyal járna, mint az az előny – ha van ilyen –, amelyet lemondása jelent”. Ezért Novák távozását „morálisan és politikailag indokolatlannak, a közjóra ártalmasnak” találták. És végül azt a véleményüket sem rejtették véka alá, hogy „A hibás tájékoztatás nagyobb társadalmi megütközést okozott, mint maga a kegyelmi aktus” – állt a levélben, amelyet a szervezet elnökségének tagjai, többek között Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, Novák Katalin tanácsadója is aláírt.

Mindez a körülmény nyílegyenesen vezetett el odáig, hogy az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Sulyok Tamás első nyilatkozatainak egyikében félreérthetetlenül leszögezte, és a nagy olvasottságú világhálós újság már cikke címében világgá kürtölte: „A jövőben csak rendkívül kivételes esetekben tudok kegyelmet elképzelni”.

Beteljesedett az, amire a Szilaj Csikó egyik jegyzete e szavakkal figyelmeztetett: „Az országvezetés a reálpolitikai haszonért magát a krisztusi kegyelmet áldozza fel”.

Tanulságként pedig levonhattuk azt, hogy civil állampolgárok vagy szervezetek bármily lelkes és jó szándékú, de elszigetelt, nem eléggé megalapozott és nem kellően előkészített akciói nem elégségesek ahhoz, hogy a döntéshozókra bármiféle érdemi hatással, befolyással legyenek. Kevés ahhoz, hogy emberibbé, igazságosabbá tegye a tömegdemokráciát. Sőt még ahhoz is, hogy megfékezze az elembertelenedés – elidegenedés, elgépiesedés – folyamatát. Ehhez ma már egy tudatos, megalapozott, módszeres, erőteljes civilpolitikára van szükség.

Amellyel azonban – mint majd a következő fejezetben látni fogjuk – ezúttal valószínűleg még a BBI sem bírt volna előállni, akkor sem, ha testületileg rámozdultunk volna. Hiába edződtünk számosan Budaházy és társai csaknem másfél évtizedig húzódó ügyén; hiába tudhattuk tagjaink sorában többek között Morvai Krisztinát és Gaudi-Nagy Tamást, a nemzeti jogvédelem e két nagyon elkötelezett és nagyon tapasztalt harcosát; vagy Skrabski Fruzsinát, Novák Katalin államfő őszinte hívét, személyes jó barátját és hivatalos tanácsadóját, aki a közismertségével és fészbukos lehetőségével élve igyekezett megszólítani és felrázni a közvéleményt, mondván, „Mindenki írjon a parlamenti képviselőjének, hogy ne fogadja el Novák Katalin lemondását!”.

A meglehetősen összetett és ugyanennyire távlatos reálpolitikai szempontok – mindenekelőtt a kormányfőé – minden mást felülírtak. A rövidtávú politikaiakat csakúgy, mint az emberiességi és igazságossági szempontokat. Hogy miért és miként, erre a következő fejezetben keresünk választ. Itt csak annyit bocsátunk előre, hogy a BBI egy másik jeles tagja, aki Skrabski Fruzsinához és másokhoz hasonlóan ugyancsak oroszlánrészt vállalt Budaházy és társai kiszabadításában, a K. Endrére vonatkozó köztársasági elnöki kegyelmi döntést már „óriási hibának” és „szereptévesztésnek” minősítette a nyilvánosság előtt, ennélfogva pedig teljesen helyénvalónak ítélte az elnök asszony lemondását. Schiffer András indoklását, eszmefuttatását kénytelenek leszünk aprólékosan szemügyre venni, hiszen teljesen összecseng azzal a kormányfő által szorgalmazott reálpolitikával és azzal a Sulyok Tamás kinyilvánította felfogással, amely a hatalmi gépezetek emberségesebbé tételén való fáradozás helyett a jövőben csak rendkívül kivételes esetekben tud kegyelmet elképzelni – azaz irgalmasságot, igazságosságot gyakorolni.

Kétségtelen tény, hogy már a Budaházy és társai kiszabadításáért folytatott erőfeszítéseink során is kénytelenek voltunk a realitásokkal számolni, mintegy magunkévá téve Bethlen Gábor nevezetes intelmét: „Nem lehet mindig megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.” Budaházy és társai esetén ez végül sikerre vezetett. Könnyen lehet azonban, hogy még nagyobb horderejű és még szövevényesebb ügyekben ez a félig ösztönös, félig tudatos civil törekvés már kevésnek bizonyulna. Reálpolitikai látásmódban, „dörzsöltségben” fel kell tudni nőni azokhoz, akiknek megnyerése, meggyőzése nélkül minden civilpolitika eleve bukásra van ítélve. Vagyis a törvényes hatalom legbefolyásosabb képviselőihez. Hogy ez sikerülhet-e egyáltalán, ennek megválaszolását egyelőre napoljuk el. Azt azonban, hogy csak felkészült és körültekintő civilpolitikával lehet emberibbé tenni a tömegdemokráciát, bizonyítottnak tekinthetjük.

(innen folytatjuk)

Kapcsolódó cikkünk: