A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 3.
2. tanulság
MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT
Mielőtt boncolgatni kezdenénk, hogy mit tehet a civilpolitika, nézzük meg, miért is szorulhat beavatkozásra a tömegdemokrácia. Miért vehetjük biztosra, hogy tudatos civil befolyásolás híján azzal kell számolnunk: a tömegdemokrácia kifordul önmagából. A magára hagyott tömegdemokrácia – elnevezése ellenére és minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem a népet, nem a közjót, nem az igazságosságot fogja szolgálni, hanem – élelmes kevesek hasznára – olyan álságos hatalmi játszmák politikai színterévé válik, amelyek könnyen a nép (a választópolgárok) megrövidítéséhez, kifosztásához vezetnek. Ide értve szabadságjogaiknak akár az olyan végletes és csaknem végzetes korlátozását, mint amilyeneket a koronavírusos járvány során a világ összes tömegdemokráciájának állampolgárai tapasztalhattak és elszenvedhettek.
A tömegdemokráciák efféle döbbenetes, világszerte előforduló torzulásai egyáltalán nem abból fakadnak, hogy a Földön egyre több gonoszságra, haszonlesésre, önkényeskedésre hajló ember születne, aki eleve embertársai megrövidítésén fáradozna. Magyarországnak ma olyan kormányfője és kormánya van, amely más országokéhoz képest jobban ügyel arra, hogy az állampolgárok többségének választásokon kinyilvánított akarata és tényleges érdekei szerint járjon el. Mégis a kormány (és a kormányzó párt) egyik oszlopos tagja (Navracsics Tibor) tette ezt a meglepően őszinte és ugyanennyire magvas kijelentést: „Minden tömegdemokrácia eljut a félelem mozgósításához, ha szavazatokat akar nyerni.” Tehát minden tömegdemokráciába eleve bele van „kódolva”, hogy megfelelő fékek (ellenerők, ellenhatások) híján önmaga lényege ellen forduljon. Természetéből fakadóan képes általános félelmet, riadalmat ébreszteni saját állampolgáraiban, máskor meg a társadalom hasznos tagjait juttatni tizenévekre fegyházba.
Minden tömegdemokrácia szükségszerűen válik elidegenedett, embertelen gépezetté. Olyanná, amelyet jobbá, elviselhetőbbé tenni csak tudatos civil beavatkozással lehet, méghozzá oly módon, hogy megkíséreljük visszajuttatni bele azt, ami a gépezetté, tömegessé válásával veszett ki belőle.
A Budaházy és társai kiszabadításáért folytatott küzdelem során számos filmes riport készült a vádlottakkal és családtagjaikkal. Ezekből kiderült, hogy mindazokban a közösségekben, amelyekkel a vád alá vontak személyes érintkezésbe léptek, embertársaik egészen más képet alkottak róluk, mint általában mások. A rokonság, a szomszédság, a kistelepülési és munkahelyi közösségek tagjai személyesen tapasztalhatták, hogy a hatalom által amúgy roppant súlyos vádakkal illettek milyen jól, milyen felelősségteljesen bánnak a családjukkal, gyermekeikkel, mennyire jól és megbízhatóan dolgoznak, s még a kisközösségeiknek is mennyire építő, éltető tagjai. Ezért aztán, amikor újra és újra előzetes fogságba, börtönbe vagy fegyházba kerültek a csaknem másfél évtizedig tartó büntetőeljárás során, környezetükből mindig jó páran jelentkeztek a magukra hagyott családoknál azzal, hogy „miben tudnánk segíteni”, s mindjárt hoztak is ajándékba ezt-azt, mondván, „biztos jól jön majd”. Nem is szólva a kéretlen pénzadományokról.
Mindez pedig azért következhetett be, mert a többé-kevésbé közvetlen emberi környezetük személyes és hiteles ismereteket szerezhetett, és ennek folytán valós és igazságos ítéletet (képet) alkothatott róluk, szemben mindazokkal, akik a közveszélyesnek minősített és hirdetett vádlottakról csak hivatalos eljárás során, a hatalmi gépezet tagjaként, vagy a tömegmédia fogyasztójaként juthattak egyoldalú, hiányos, felületes és manipulált értésülésekhez, s ezek alapján alakíthatták ki nyilván hasonlóképpen igaztalan és igazságtalan álláspontjukat.
Ennek az összefüggésnek a felismerése nagyjából ki is jelöli a civilpolitika fő csapásirányát:
El kell juttatni a teljesebb és hitelesebb képet egyfelől a legfőbb döntéshozókhoz, másfelől a döntéshozókat befolyásolni képes választói tömegekhez. Meg kell gyengíteni és rendíteni azt az „olvasatot”, hogy a vádlottak veszedelmes bűnözők, közveszélyes, könyörtelen terroristák; és terjeszteni, erősíteni kell azt az „olvasatot”, hogy ők valójában család- és hivatásszerető lények, felelősségtudatos személyek, akiktől nemhogy félni nem kell, hanem jó lenne, ha minél több ilyen magyar állampolgár lenne; s ilyen értelemben nagyon is igaz, hogy „boldog az az ország, akinek [amelynek] ilyen terroristái vannak”.
Persze, amióta csak államszervezetek, elkülönülő hivatalok, rendfenntartó, bűnüldöző, „igazságszolgáltató” hatóságok léteznek, azóta ismert jelenség ezeknek a lelketlen, érzéketlen, gépies és embertelen működése. A tömegtársadalmakban tapasztalható elidegenedésnek, a hivatali és hatósági önkényeskedésnek (korrupciónak, packázásnak, hatalommal való visszaélésnek), tisztességes állampolgárok megalázásának és üldözésének könyvtárnyi szép- és szakirodalma ismeretes.
Tehát olybá tűnhet, hogy a Hunnia-ügy vádlottjainak kiszabadításán fáradozó, s idővel bizottsággá tömörülő civileknek voltaképpen csak azt kellett csinálniuk, követniük, amit azoknak az elődeiknek, akik a maguk idején, a maguk tömegdemokráciájában hasonló igazságharcba kezdtek a hatalommal és a hivatali gépezetekkel szemben.
Csakhogy lényegében az új évezredünkre a tömegdemokráciák eltorzulása minőségi szintet ugrott. Folyamatos és hathatós civil beavatkozás, azaz tudatos és sikeres civilpolitika híján a négy- (vagy több) évenkénti választások még annyira sem képesek garantálni a demokratikus működést, a többség akaratának és érdekeinek érvényesülését, mint a magunk mögött hagyott évezredben.
A többé-kevésbé nyíltan önkényuralmi rendszerekhez képest a szabad választásokon alapuló demokráciák eddig annyiban bizonyultak ígéretesebbnek az emberiség számára, hogy a versengésre késztetett pártoknak és politikusoknak a hatalom megszerzése és megtartása érdekében figyelembe kellett venniük a választói tömegek valós érdekeit, kinyilvánított akaratát, jólétük, közérzetük alakulását. A jóléti demokráciák országgyűlési képviselői és államelnöki választásai eddig elegendőnek bizonyultak e politikai rend fenntartásához és működtetéséhez. Az alapvető szabadságjogokban, létbiztonságban és jólétben összességében elegendően nagyszámú választópolgár részesülhetett ahhoz, hogy elfogadják azt a társadalmi munkamegosztást, amelyben ők négyévente kiveszik részüket a politikusok megválasztásából, emezek meg négy éven át gondoskodnak az állam működtetéséről. Ennélfogva azok a különféle igazi civil szervezetek, amelyek valóban az állampolgárok érdekében alakultak, végső soron szintén e demokratikus munkamegosztás támogatóivá váltak: mind a civil társadalom, mind pedig a politikai hatalom javát szolgálták önkéntes tevékenységükkel.
Nemzetek feletti mélyállami képződmények, szabadkőműves és más titkos hálózatok, ezek által pénzelt álcivil szervezetek és tömegtájékoztatási eszközök eddig is számottevő befolyást és nyomást gyakoroltak a kormányokra és pártpolitikusokra, csakúgy, mint az állampolgárokra. Ami igazán újdonsága jelen történelmi korunknak, az az, hogy a senki által meg nem választottak világuralmi önkényeskedése egyfelől a hatalmasra duzzadt vagyonuk, pénzük, háttérhatalmi hálózatuk birtokában, másfelől pedig korunk valóban csodálatos technológiai, technikai vívmányainak kihasználása révén egyszeriben olyan méreteket öltött – és ráadásul olyan további önkényeskedési lehetőségekkel kecsegtet számukra –, hogy már teljesen nyíltan törekszenek az egész világ kedvük szerinti átalakítására, „újraindítására”, egy „Új Világrend” kihirdetett határidőre történő megteremtésére.
„Az agy a jövő csataterét jelenti” – szögezi le Peter Koenig, kiváló újságíró, ama cikke címében, amelyben bizonyítja, hogy a Klaus Schwab és társai köré tömörülő Világgazdasági Fórum kinyilvánított célja: „Az emberi lény megváltoztatása”. Ha a csoportokba verődő igazság- és szabadságharcosok számottevő sikerre kívánnak jutni, mindenekelőtt azzal kell tisztában lenniük, hogy milyen hatalmi törekvések és milyen demokráciapusztító fegyverek ellenében kell harcba szállniuk.
Az ember mint tömegtermék
Jelen történelmi korunk talán leglényegesebb újdonsága, hogy a technikai fejlődés lehetővé tette az emberiség világméretű befolyásolásának – célirányos alakításának, tömegesítésének – személyre szabott kivitelezését.
Az ipari és mezőgazdasági termékek tömeggyártása után a világ urai – kapzsi és gátlástalan haszonlesői – a figyelmüket, hatalmukat és tőkéjüket mind inkább az emberi egyedek tömeggyártására fordítják. A nem kis részben nekik köszönhető, káprázatos technológiai és technikai vívmányok segítségével – a világhálón és a közösségi médián keresztül – egyenként (egyedenként) érhetnek el bennünket. Számítógépes algoritmusok és mesterséges intelligenciák segítségével követnek és értékelnek bennünket, személyre szabottan befolyásolnak minket. Nem számít, hogy lesznek (leszünk), akik tudatosan és eltökélten csakazértis ellenállnak (ellenállunk) a befolyásolási (agymosási, átnevelési) kísérletnek, a „selejt” ugyanis bele van kalkulálva a gyártórendszerbe. Az inkább besimulók, igazodók és az inkább szembeszállók közötti arány számít, s ez a különféle korokban meglepően nagy állandóságot mutat. Leginkább csak felhevült, forrongó történelmi helyzetek képesek változtatni rajta, de mindig csak átmenetileg.
Egyet kell értenünk azokkal a bölcsekkel, akik újra és újra leszögezik, hogy csupán műszaki (technikai) fejlődés létezik, ugyanis az ember (az emberiség) sem szellemi, sem lelki képességeiben nem jutott többre (magasabb szintre) az ismert történelem kezdete óta. Igaz ez azokra is, akik ma embertársaik tömeggyártásán – tömeges befolyásolásán, félrevezetésén, kihasználásán – fáradoznak, s igaz ez a mai félrevezetettekre is. Hiába múlt el a „sötét középkor”, hiába jött a „felvilágosodás”, hiába jutott a „tudás”, a „tudomány” kulcsszerephez a társadalmak szerveződésében (a hit, a vallás ellenében), ettől az emberiség csak anyagiakban lett gazdagabb, de csöppet sem lett értelmesebb. Mivel pedig semmivel nem látja át jobban a világ mélyebb összefüggéseit, ezért ugyanolyan könnyen meg lehet vezetni.
Sőt, inkább egyre jobban: éppen az egyszerre tömeges és egyedi befolyásolásának (befolyásolhatóságának) következtében. A tömegtársadalmak technokratái (társadalommérnökei) embertársaik szinte végtelen tömegeiből képesek olyan viselkedést kiváltani, ami egészen bizonyosan és nyilvánvalóan nem szolgálja sem az emberi egyedek, sem a közösségeik javát. A legkirívóbb és legkézenfekvőbb példa és bizonyíték erre az a tömeges önsorsrontás, amivel emberek a maguk és mások természetes nemi adottságait (önazonosságát) képesek lecserélni és lecseréltetni a politikai, gazdasági és szellemi főáram diktálta divat hatására. „Amerikában már több a queer, mint a jobboldali a fiatalok körében” – olvashatjuk az egyik világhálós újság tudósításának címében. A hivatkozott reprezentatív felmérés szerint az USA-ban élő, 12 és 27 év közötti fiataloknak már csaknem a harminc (!) százaléka LMBTQ-identitásúnak tartja magát, és csak ötödük voksolna jobbra.
Más felmérések azt is igazolják, hogy ugrásszerűen megnövekedett a homoszexuális és leszbikus párok száma. Nem, egyáltalán nem azért lettek többen, mert az isteni természet mostanában – ilyen értelemben – több selejtet termelne, hanem mert a természetes emberi közösségek tudatos és módszeres meggyengítésével a hagyományos normák szabályozó, irányadó ereje is meggyengült. Értékválság sújtotta időkben a felnövekvő nemzedékek életszemléletében és érzésvilágában jóval nagyobb a zűrzavar, sokkal nyitottabbá válnak a saját útkeresésre, ennek folytán sokkal könnyebben lehet befolyásolni, sőt elcsábítani őket. Ha úgy véli, hogy csak a „normaszegése” által tudhat érzelmi zűrzavarából kitörni, elfogadást nyerni, hát még ha csak ily módon érezheti „haladónak” és „menőnek” magát, akkor a helyét kereső fiatal még a saját természetes biológiai vonzalmait is képes lesz elnyomni, s ezáltal a természetellenességnek engedni.
Az ugyanis aligha cáfolható, hogy természetes szaporulat nélkül nincs természetes élet, márpedig két azonos nemű emberi lény egészen biztosan képtelen a természetes szaporodásra. Kénytelen-kelletlen azok kiszolgáltatottjaivá válnak, akik azon mesterkednek, hogy Isten világa helyén egy maguk alakította és irányította mesterséges világot teremtsenek.
De nemcsak ők, a „ferdehajlamúak” válnak az ő kiszolgáltatottjaikká, hanem mindenki, aki engedi alávetni magát a „tömeggyártásnak”, aki engedi, hogy divatdiktátorok kívánalmára és hasznára, „tömegtermék” legyen belőle. Egy friss felmérés szerint a fiatal párok 81%-a nem akar gyereket Angliában. Az erről értesítő cikkből az is kiderül, hogy „példátlan ütemben zuhan a születési ráta a nyugati társadalmakban, különösen az ezredfordulós nemzedékben döntenek sokan úgy, hogy nem vállalnak gyermeket”.
Mindazok pedig, akik természetes érzelmeiktől – vagy józan eszüktől, bölcs belátásuktól – bátorítva fellépnek azért, hogy megvédjék az Isten adta világ természetes rendjét, számolhatnak azzal, hogy a hatalmi gépezet, így vagy úgy, de lecsap rájuk. E sorok írásának napján jelent meg az a hír, mely szerint a Bayer Leverkusen szurkolói kiírták egy molinóra, hogy két nem létezik, s emiatt a klubot a Német Labdarúgó Szövetség sportbírósága 18 000 eurós (6,9 millió forint) bírsággal sújtotta azon a jogcímen, hogy a szurkolók diszkriminatív, sportszerűtlen viselkedést tanúsítottak. Nos, el lehet képzelni: ha már fociszurkolók is szükségét érzik annak, hogy kedvenc játékuk szentélyében, stadionban lázadjanak a világra erőltetett abnormalitás, a „genderőrület” ellen, akkor milyen hatalmas lehet a nyomás a világuralmisták részéről, hogy ezt csakazértis keresztülverjék az emberiségen. Egyúttal pedig arról is fogalmat alkothatunk, mennyire gépiessé és embertelenné képesek válni a tömegdemokráciának még az olyan intézményei is, amelyek viszonylag távolabb esnek a politika fellegváraitól. Holott biztosak lehetünk, hogy ezek alkalmazottjainak, hivatalnokainak java szintén nem ért egyet a „genderizmus” filozófiájával. Csak épp beálltak a sorba, s külső ráhatás híján nem is fognak kimozdulni onnan.
Ezt a ráhatást valósíthatja meg a tudatos, körültekintő civilpolitika. A Budaházy-ügy egyik soron következő tanulsága ez lesz majd: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT. Hogy miért és miképpen, ezt majd ott fogjuk vizsgálni.
Itt még annak kell végére járnunk, hogy mitől vált annyira összetetté a helyzet és gubancossá a feladat a mindenre elszánt igazságharcosok, politizálni kényszerülő civilek számára. Másképp fogalmazva: mivel is jár számunkra az, hogy új évezredünkre minőségi szintet ugrott a tömegdemokráciák eltorzulása.
Óriásira nőtt a határokon, nemzeteken és kormányokon átívelő háttérerők, hálózatok anyagi ereje, titkos befolyása, világhatalma.
Lehetővé vált egy olyan világhatalmi központ (világkormány) létrehozása, amely képes az emberi egyedeket közvetlenül elérni, személyre szólóan befolyásolni, félrevezetni, felügyelni, megfélemlíteni, megrendszabályozni.
A törvényes kormányok, a legkülönfélébb hatalmi gépezetek s végül a választói tömegek közvetlen befolyásolása révén a világuralmi erők úgy képesek zsarnokoskodni a tömegdemokráciák intézményrendszerén, hogy eközben az emberiség, a szabadságjogok, a liberális demokráciák és bolygónk legfőbb védelmezőinek szerepében tetszeleghetnek. E világra szóló színjáték – létveszélyes szélhámosság – miatt eddig még soha senki által nem kerültek elszámoltatásra, felelősségre vonásra.
Nincs az a politikai tényező, amely ne igyekezne minél nagyobb hatalomra szert tenni, a megszerzett hatalmát pedig a végsőkig megtartani. Igaz ez minden tömegdemokrácia minden politikai szereplőjére is. Ezt a „természetes” törekvést nem csupán hataloméhség táplálhatja, hanem az a józan, felelősségteljes felismerés is, hogy a közjóhoz érdemben csak hatalom birtokában lehet hozzájárulni; ennek híján pedig olyanok juthatnak hatalomhoz (pl. kormánykerékhez), akiknek bizonyosan kevésbé szívügyük a közjó (az ország, a nemzet, az állampolgárok) szolgálata. (Azaz a civilpolitikának nem lehet „eleve ellensége” minden intézményesült hatalom és hatalomszerzési törekvés.)
De ettől még a jellemzően felelősségteljességet mutató és bizonyító (és ennyiben az igazságharcosok által nyilván méltányolandó) politikai tényezőkre (kormányerőkre) is igaz, hogy intézményként (gépezetként) arra törekszenek, hogy a tömegdemokráciát a maguk hatalmi szempontjai szerint hasznosítsák. Akár oly módon is – miként e fejezetünk elején Navracsics Tibor rámutatott –, hogy félelmet ébresztenek a választópolgárokban (a félelmet mozgósítják), csak hogy így nyerjenek szavazatokat. E tekintetben a különféle világhatalmi és országhatalmi politikai tényezők törekvései akár teljesen egy hullámhosszra kerülhetnek. A koronajárványhoz kapcsolt félelemgyártást, az állampolgárok elemi szabadságjogainak megvonását, a vészhelyzetek kikiáltását és az „oltási” önkényeskedést nemcsak az olyan nemzetek feletti szervezetek szorgalmazták, mint pl. a WHO, az ENSZ, a Világgazdasági Fórum, az Európai Unió, hanem az országok megválasztott, törvényes vezetői is tevékenyen és odaadóan kivették részüket a világuralmi hadművelet megvalósításából. És még annál is jobban, mint ahogy erre a világuralmi háttérhatalom kényszeríthette vagy „rábeszélhette” őket. (Az efféle hatalomszerzési és -megőrzési törekvés ellen viszont „eleve” fel kell lépnie a civilpolitikának.)
Sokat elmond a tömegdemokráciák egyes vezetőinek (legfőképpen is Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke) hatalmi „ösztöneiről” (valójában korlátlan önkényeskedésre hajló természetéről), hogy lelkesen üdvözlik és példamutatónak ítélik Kínának azokat a társadalommérnöki megoldásait, amelyekkel a kommunista hatalmi gépezet – az egész országot lefedő digitális hálózatokkal és eszközökkel – közvetlen megfigyelés és központi (állami) felügyelet alá vonta minden egyes állampolgárát. De nemcsak folyamatosan megfigyeli őket, hanem számítógéppel mindjárt ki is értékeli viselkedésüket, s ha ez nem vág egybe a központi elvárásokkal, akkor az engedetlen állampolgár büntetőpontokban részesül, valamint megvonásokban, jóléti korlátozásokban, súlyosabb esetekben pedig szabadságvesztésben.
Mindeme tényeknek és összefüggéseknek a figyelembe vétele már nemcsak a fő csapásirányt jelöli ki a civilpolitika számára, hanem a szerteágazó teendőket is megszabja, sőt a kívánatos taktikákat. Annyi máris látható: ahhoz, hogy az igazságharcosok célt érjenek (azaz sikerre vigyék önkéntesen és önerőből vívott küzdelmüket), valamiképpen saját maguknak is „hatalmi” – hatni képes – tényezővé kell válniuk. A Budaházy-ügy legelszántabb támogatói – a neves újságíró és szerkesztő, Kondor Katalin kezdeményezésére – ezért határozták el egy olyan tekintélyes civil testület létrehozását, amelyet lehetőleg sehol senki nem tud egyetlen mozdulattal félresöpörni. Így született meg a Budaházy Bizottság az Igazságtételért, s fogott hozzá minden addiginál módszeresebben és kiterjedtebben az ügyben érintett hatalmi tényezők megnyerésének, vagy legalábbis kedvező irányú befolyásolásának.
De mindezekről majd könyvünk további fejezeteiben szólunk bővebben, a soron következő örök tanulságoknál.
(innen folytatjuk)
Kapcsolódó cikkeink:
5. tanulság: AZ IGAZSÁG IS ÁRU ‒ EL KELL TUDNI ADNI
4. tanulság: A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT
3. tanulság: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT
2. tanulság: MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT
1. tanulság: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM
A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) Előszó
