A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 2.
1. tanulság
A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM
S. János ügyvéd a Hunnia-ügy előtti időkig jó barátom, bajtársam, harcostársam volt. A Szilaj Csikó több olyan cikkét is közölte, amelyek jellemzően a kificamodott szabaddemokratás (azaz szélsőségesen individualista, liberális) világnézettel szemben vették fel a hazafias megalapozottságú szellemi küzdelmet. S. János egyébiránt valamikor a Helsinki Bizottság oszlopos tagja volt, így tehát belülről is képet nyerhetett az általa szívesen kritizált szürkeállományos közegről.
Ilyen előzmények után igencsak váratlan fordulatot vett kettőnk régi barátsága: egyik pillanatról a másikra teljesen lefagyott – mégpedig éppen a Hunnia-ügy eltérő értelmezése és értékelése miatt. S. János a 17 vádlott egyikének védelmét vállalta magára. Úgy ítélte meg, hogy Budaházy Györgyöt felelősség terheli azért, mert „kétes akciókba rángatott bele meggondolatlan fiatalokat”. Ezt a nézetét ráadásul akkor és úgy kezdte el hangoztatni, amikor még tartott a nyomozás, és a hatóságoknak nem sikerült (miként később sem sikerült) cáfolhatatlan bizonyítékokkal előrukkolniuk; ellenben kényszerítéssel, törvénytelenül kicsikart vallomásokra kezdték felépíteni a vádiratba foglalt bűncselekményekhez képest is riasztóan súlyos vádat, a „bűnszervezetben elkövetett, többrendbeli terrorizmus”-t.
S. János mint ügyvéd a vádiratba foglalt bűncselekményeknek természetesen olyan részleteiről is értesülhetett, amelyekről én mint kívülálló egyáltalán nem. Mondhatni, jómagam csak annyira láttam bele az egész ügybe, mint egy szokásosnál valamelyest érdeklődőbb magánember vagy – történetesen – író, újságíró. Ilyen értelemben bátran kijelenthetjük, hogy S. János sokkal inkább tisztában lehetett a „tényszerű” igazsággal, mint én. Talán még azzal sem vetnénk el a sulykot, ha arra a megállapításra jutnánk, hogy bizonyos értelemben ő birtokában volt a „teljes” igazságnak – ellentétben velem. S hétköznapi erkölcsi normáink szerint az igazsághoz való ragaszkodásáért még külön elismerés is illeti! Hisz jó okkal óhajtjuk, hogy bárcsak sokkal többen lennének mai erősen züllött világunkban olyanok, akik végsőkig kitartanak az általuk megismert (felismert) igazság mellett! Olyannyira kitartanak, mint S. János ügyvéd – akitől azonban a Hunniás vádlott végül visszavonta a megbízását...
A vádlottnak ugyanis nem az volt az elemi érdeke, hogy az ügyvédje a „teljes”, „tényszerű” igazságot képviselje, hanem az, hogy az ő érdekeit. Általában véve szép dolog a „fejlett”, „érzékeny” igazságérzet, ám az ügyvédi hivatás – az ügyvédi titok intézményével egyetemben – eleve arra lett kitalálva, hogy – jóformán teljesen függetlenül a ténybeli igazságoktól – a védencet, a megbízót szolgálja, s ne valamiféle elvont, igazságossági szempontot.
S. János elvi ragaszkodása a „teljes”, „tiszta” igazsághoz akár még meg is erősíthette volna a kettőnk barátságát, hiszen valaha éppen az efféle „elviség” sodort egymás közelébe bennünket. Most azonban ugyanez az „elviség” vetett véget szoros kötelékünknek. Az „igazság” ugyanis mindig azáltal nyer vitathatatlan jelentőséget, hogy felismerője és elfogadója számára „igazodási” ponttá válik. Márpedig ha S. Jánost az a „teljesnek” és „tisztának” vélt, „tényszerű” igazság mozgatta, hogy Budaházy György mint elsőrendű vádlott „kétes bűnügyekbe rángatott bele meggondolatlan fiatalokat”, akkor ebből okkal lehetett arra számítani, hogy további megnyilvánulásaival a vádhatóság malmára hajtja a vizet: abban fogja megerősíteni a rendőri, ügyészi, bírói gépezetet, hogy Budaházyt és társait közveszélyes terroristának tüntesse fel, és ennek megfelelően mindenki számára elrettentő ítélettel sújtsa mindannyiukat. Ennélfogva akár tíz éveket is meghaladó időre szóló, szigorú fegyházbüntetés fenyegette őket, fiatalon elrekesztve őket szeretett családjuktól, s kirekesztve őket abból a társadalomból, amelynek jobbításáért ők a bőrüket is hajlandóak voltak kockáztatni – szemben a megalkuvó, kényelmes többséggel.
Szó szerint minden porcikám tiltakozott az „égbekiáltó igazságtalanság” ellen! Mármint az ellen, hogy szabadságharcos hazafiakat terrorizmus bélyegével és vádjával ítéljenek el. Már ebből is kitűnhet, hogy S. János „teljes” és „tiszta” igazsága bennem elfogadhatatlan igazságtalanságba fordult át.
Lényegében ugyanezt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást fejezte ki Budaházy Györgynek az a nevezetes pólója, amelyen ez a felirat ékeskedett: „Hazafi vagyok, nem terrorista!”.
Azt gondolhatnánk, hogy ennél ellentétesebb és ezért ennél könnyebben megkülönböztethető fogalmak szinte már nem is létezhetnek. Amikor azonban nekiláttam a Budaházy és társai kiszabadításáért, felmentéséért folytatott szabadságharcomnak, nagyon gyorsan meg kellett tapasztalnom, hogy embertársaim többségének roppant nehezen megy ez az elemi különbségtétel. Ideértve terebélyes családom szinte összes tagját is. Az akkoriban (2016 tájékán) az épp készülőfélben lévő nagyregényembe, az Abó és Robóba beleszőttem egy erőteljes szálat, amely Budaházyék hazafias, szabadságharcos lényegét ecsetelte, s a kiszabadításuk lehetőségét latolgatta. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy sem testvéreim, sem gyermekeim körében nem arattam vele osztatlan elismerést. Legtöbbjükben heves ellenérzést, sőt visszautasítást keltett az a meglátásom, miszerint Budaházyék a mi ’56-os pesti srácaink.
Ez különösen meglepő és elgondolkodtató volt számomra, hiszen édesapánkat (Varga Domokost) rendesen megbüntették ötvenhatért. Az ún. kis íróperben két év börtönre ítélték, s másfelet le is ült belőle. A vádirat szerint „Forradalmi Ifjúság” aláírással szovjetellenes röplapot gyártott, 1956. november 14-én pedig, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács ülésén felolvasta Bibó István kibontakozási tervezetét. Az lett volna a logikus, ha ilyen történelmi előzmények után a családtagjaim is, és Magyarországon mindenki más is, aki őszinte tisztelettel adózott az ötvenhatos népfelkelés és szabadságharc emlékének, elismeréssel tekint azokra a hazafiakra, akik egy fél évszázaddal később, a 2006-os Gyurcsányi őszödi beszédre és az őszi kíméletlen rendőrterrorra válaszul fogtak hozzá a nemzeti ellenállás megszervezéséhez, kibontakoztatásához. Ehelyett azonban a családomban is, az egész magyar társadalomban is az volt az általános vélekedés, hogy 2006-ot nem lehet egy napon emlegetni 1956-tal, hiszen most, egy „mégiscsak demokratikus rendszerben”, semmi nem indokolta a hatalommal szembeni erőszakos fellépést, a hajdani pesti srácokat utánozó molotovkoktélozást. Akik tehát ezeket a bűncselekményeket ténylegesen elkövették, azok csakugyan közveszélyesek és csakugyan terroristák. Még akkor is terroristák, ha magukat hazafinak igyekeznek beállítani, hogy így bújjanak ki a felelősség alól, s így próbálják megúszni a rájuk leselkedő szigorú fegyházbüntetést.
Az mindenesetre már ennyiből is látható, hogy az igazságnál kacifántosabb dolog kevés létezik a világban. Ezért már itt, könyvünk elején érdemes szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán fontos-e az igazság kiderülése és kiderítése. Egyik kedves testvérbátyám például mind a mai napig annak tudatában él, hogy a világkereskedelmi tornyok összeomlása pontosan úgy történt, ahogy a hivatalos amerikai álláspont szajkózta és szajkózza, vagyis az amerikai (és más) titkosszolgálatok éberségét kijátszó arab terroristák követték el a háromezer ártatlan ember halálával járó gyilkos akciót. Kedves testvérem helyett említhettem volna példaként a neves pszichológus–matematikus Mérő Lászlót is, hiszen személyesen tőle tudhatom, hogy ugyanígy gondolja; ám a családi példával éppen azt igyekszem érzékeltetni, hogy sokszor még az azonos szellemi–érzelmi közegből való származás, az egyforma „szocializáció” sem elegendő ahhoz, hogy legalább a legsúlyosabb igazságok dolgában közös álláspontra jussunk.
Márpedig a világ működésének értelmezése szempontjából aligha képzelhető el annál lényegbevágóbb kérdés, mint hogy az egyezményes rövidítéssel 9/11-nek nevezett eseménysorozatot valójában mi idézte elő és hogyan zajlott le. Nyilvánvaló, hogy bárkinek, aki civilként a közjó elősegítésére, a világ jobbítására adja fejét, a sikeres beavatkozáshoz (civilpolitikához) tényszerűen igaz ismeretekkel kell rendelkeznie arról a valamiről – annak a természetéről –, amibe be kíván avatkozni. Akik elhiszik 9/11 hivatalos magyarázatát, azok az államgépezetre úgy fognak gondolni, mint amelynek természetes törekvése az állampolgárok javára és a demokratikus rend védelmében cselekedni, ezt az államhatalmat tehát érdemes – ahol és ahogy csak lehet – támogatni. Ellenben akik eljutnak addig a felismerésig, hogy az egész 9/11 egy (mély)államilag megszervezett és levezényelt titkosszolgálati akció volt, azok az államgépezetben egy olyan hatalmi tényezőt fognak látni, amely a maga politikai hasznára még saját állampolgárai és teljesen ártatlan civilek tömeges feláldozásától, elpusztításától sem riad vissza; ezért a közjó, a demokrácia védelmében harcba kell szállni ellene, s mindent el kell követni az igazság kiderítéséért, a tényleges bűnösöknek a bűneikkel való szembesítéséért.
Azt gondolhatnánk, hogy a sikeres civilpolitika szempontjából az igazán sarkalatos kérdés tehát az, hogy mi történt valójában: csakugyan arab terroristák repülőgépe omlasztotta össze a kereskedelmi tornyokat, avagy amerikai titkosszolgálatok robbantottak, esetleg izraeliek közreműködésével? Csakhogy az igazán sarkalatos kérdés mégsem ez, hiszen a színtiszta igazság immáron évtizedek óta pontosan, cáfolhatatlanul tudható, a világháló jóvoltából széles körben ismerhető. Szinte megszámlálhatatlanul sok szakember bizonyította be például a világkereskedelmi tornyok szomszédságában lévő ún. 7-es számú épületről, hogy anélkül omlott össze, hogy bármi is belecsapódott volna, ráadásul a szabadesés gyorsaságával, s ez csak titkosügynökök által gondosan megtervezett és végrehajtott robbantással képzelhető el.
Az igazán izgalmas és döntő fontosságú kérdés tehát az, hogy a nyilvánvaló igazság miért nem jutott el többek között a testvérbátyámhoz, miért nem épült be Mérő László gondolkodásába, és a világon még sok milliónyi vagy milliárdnyi okos, értelmes ember elméjébe. Létezhet az ember (az emberiség) számára fontosabb dolog is, mint egy korszakos igazság megismerése és hirdetése?
Egy általam már több ízben is idézett, felettébb szellemes emberkísérlet azt látszik bizonyítani, hogy az igazságnál – az igazsághoz való igazodásnál, ragaszkodásnál – sokkal fontosabb számunkra a másoknak való megfelelés, a másokhoz való igazodás...
A kísérleti alany ingyenes szemvizsgálatra érkezik, a váró már csaknem tele van. Azt ígérik neki, hogy hamar sorra kerül; bizakodva helyet foglal. Rajta kívül mindenki be van avatva, s mikor egy csengő megszólal, egytől-egyig felállnak, majd visszaülnek. A kísérleti alanynak fogalma sincs arról, hogy mi miért történik, de hamar „felismeri a mintát”, és a harmadik csengőszónál már ő is némán feláll, majd a többiekkel együtt visszaül. TEHÁT ANÉLKÜL FOGADJA EL ÉS KÖVETI A „CSOPORTNORMÁT”, HOGY ANNAK BÁRMIFÉLE ÉSZSZERŰ MAGYARÁZATÁT LELHETNÉ. Az igazság kiderítésénél, az ésszerű magyarázat megtalálásánál sokkal fontosabb számára, hogy kifejezésre juttassa jóindulatát, együttműködési készségét, feltétlen bizalmát.
Nos, akármennyire meghökkentő, egész életünket az iménti emberkísérlet körülményeihez hasonló feltételek között éljük le. Általában nem tudjuk követni, hol és hogyan születnek az életminőségünk szempontjából igazán fontos döntések. Ennek ellenére könnyen és hamar állást foglalunk, mert az életben való eligazodásunkhoz (a sikeres döntéseinkhez, cselekvéseinkhez) valójában nem magára az igazságra (a valóság valós ismeretére) van szükségünk, hanem csupán a hitére. Testvérbátyám (és Mérő László és még milliónyi vagy milliárdnyi ember) az élő tanú erre: lehet sikeres családi életet élni, és lehet sikeres hivatást űzni és sikeres közéleti szereplővé válni úgy, hogy még egy ilyen világraszólóan botrányos ügyben, mint a 9/11, sem feszegetjük az igazságot, hanem elhisszük, elfogadjuk azt, amit a hatalom kínál nekünk. Vagyis azt, amit maga a legfőbb bűnös, egy cinikus, gátlástalan, tömeggyilkos hatalmi gépezet igyekszik elhitetni, elfogadtatni velünk.
Igazságharcunkat – civil politizálásunkat – annak tudatában kell folytatnunk, hogy az emberek zömének nincsen sem ideje, sem ereje, sem kedve ahhoz, hogy igazságokkal bíbelődjön. Kétségkívül vannak számára – és mindenki számára – életbe vágóan fontosnak érzett ügyek (szempontok, igazságok), amelyekre érzékenyebb a szokásosnál, ám ha ezekre a hatalomtól neki kedvező vagy elfogadható válaszokat nyer, akkor egyéb ügyekben is bizalommal lesz iránta, vagy legalábbis nem kekeckedik, nem lázadozik, hanem engedékenységre, sőt engedelmességre fog hajlani.
A mai „kiművelt”, azaz dörzsölt hatalmi gépezetek olyannyira tisztában vannak ezzel a helyzettel, hogy egész politikájukat erre a felismerésre alapozzák. Egészen addig nem nyugtalanítja őket az igazság – égbekiáltóan aljas bűntetteik – kiderülése, amíg ez számukra nem jár akkora támogatottság- és szavazatvesztéssel, amely már a hatalomban maradásukat veszélyezteti, illetőleg nem jár annak kockázatával, hogy bűneikért (pl. a tömeggyilkosságért) felelősségre vonják őket.
Hogy e hatalmi gépezetek milyen jól kalkulálnak, az abból is jól látszik, hogy 9/11 tömeggyilkosságának elkövetése és kiderülése óta már jóval több mint két évtized telt el, ám hiába férhet hozzá a meztelen igazsághoz jószerivel a Föld teljes lakossága, még a haja szála sem görbült egyetlen felelősnek sem, nemhogy börtönbe kerültek volna, vagy legalább a karrierjük kettétört volna.
E hatalmi gépezeteknek jól bejáratott technikáik vannak arra, hogyan lehet biztosítani, hogy a számukra kényelmetlen igazságok terjedése (összhatása) ne érjen el egy számukra már veszélyes mértéket, azaz kritikus tömeget. E technikákkal – mint olyanokkal, amelyekkel a sikeres civilpolitikának számot kell vetnie – e könyvben részletesebben is foglalkozunk majd, ezért itt most csak azt az egyet járom körül, amely a Budaházy-ügy alakulásában különösen nagy jelentőségre tett szert.
Terroristát kiáltanak a terroristák
A bűnösök talán legősibb, tömeget megtévesztő (manipuláló) módszere, amikor tolvajt kiált a tolvaj. A mai dörzsölt hatalomgyakorlók ezt az ősrégi technikát alaposan továbbfejlesztették, korszerűsítették. Korábban a közösségi norma vagy a tízparancsolat határozta meg, mi tekintendő főbenjáró bűnnek, ma már ennek meghatározását és sulykolását (más szóval: nyomatását; szakszóval: tematizálását) is a mindenkori főhatalom vette a kezébe.
Első lépésként a hatalom elvégzi a saját szája íze szerinti valóság- és fogalomértelmezés nyelvpolitikai hadműveletét: eldönti és kinyilvánítja, hogy mi tekintendő „szélsőségesnek”, „közveszélyesnek”, „ember- vagy emberiségellenesnek”; vagy mi számít az „emberi jogok”, az „emberi méltóság” vagy a „demokratikus szabadságjogok” megsértésének; vagy „rasszizmusnak”, „antiszemitizmusnak” és „gyűlöletbeszédnek”; vagy „a köznyugalom megsértésének”, „állam- vagy rendszerellenesnek”; avagy mi tekintendő mindeme bűnök minősített esetének, azaz „terrorizmusnak”, amely a fennálló demokratikus rendre, a köznyugalomra, az emberi méltóságra és az állampolgárok testi épségére, sőt életére nézvést egyaránt rémületes fenyegetést jelent.
Második lépésként a hatalom elvégzi a közvélemény megdolgozását: különféle befolyásoló eszközei – mindenekelőtt a médiája – segítségével eléri, hogy a jóhiszemű hírfogyasztó tömegek kellőképpen érzékennyé váljanak az általa „főbenjáró bűnként” meghatározott és hirdetett fogalmakra. A „főbenjáró bűnök” minősített esete, a „terrorizmus” különösen alkalmas az efféle érzékenyítésre, hiszen a valójában viszonylag ritkán előforduló „terrortámadások” napokon át a hivatásos politika fő beszédtémájává és a főáramú média vezető híreivé válnak, az állampolgárok többségében azt a nyugtalanító, sőt riasztó érzést keltve, hogy ők maguk is bármikor áldozataivá válhatnak az efféle váratlan, esztelen és kiszámíthatatlan, „állatias” támadásoknak.
Harmadik lépésként pedig mindenre és mindenkire, ami és aki vele szemben áll, a mindenkori hatalom rásüti a „főbenjáró bűnök” valamelyikének bélyegét; méghozzá azt, amelyik politikai (hatalmi) szempontból éppen a leghasznosabbnak ígérkezik.
Nos, a „főbenjáró bűnök” minősített esete, a „terrorizmus”, illetőleg a „terrorista” különösen alkalmas erre a célra. Érdemes sorra venni, hogy miért:
A jóléti demokráciák általános kényelmébe és biztonságába belesüppedt jóhiszemű állampolgárok különösen nehezen viselik a saját életterük bármilyen erőszakos fenyegetését (fenyegetettségét), a szóban forgó hívószavakkal könnyen el lehet vonni, le lehet kötni és el lehet terelni a figyelmüket.
Az érzékenyítés következtében a „terrorizmus” és a „terrorista” olyan „hívószóvá” lényegült, amelynek a puszta kimondása is ösztönös ellenérzést (rémületet, félelmet, visszautasítást) kelt azzal szemben, amire vagy akire rásütik.
Ugyancsak a közvélemény kellő megdolgozása (érzékenyítése) következtében az a hatalom, amely a terrorizmussal megbélyegzettekkel, illetőleg a terroristának kikiáltottakkal szemben erőteljesen és látványosan fellép, az számíthat arra, hogy ezzel kiváltja az állampolgárok túlnyomó többségének akaratlan (ösztönös) helyeslését, elismerését. Ez eleve arra készteti a hatalmat, hogy a politikai haszon reményében – erre alkalmas pillanatokban és helyzetekben – terroristákat leplezzen le, vagy akár terroristákat „gyártson”, akik ellen aztán – „az állampolgárok személyes biztonsága érdekében” és „a demokratikus rend védelmében” – sikeresen felléphet.
A terrorveszélyre építő módszeres félelemkeltéssel és érzékenyítéssel kioltható a nagyközönség józan ítélőképessége. Ennek folytán egy nagyívű politikai színjáték még arra is lehetőséget teremt, hogy a hatalom saját maga kövessen el főbenjáró bűnöket, ezeket azonban sikeresen másokra kenje, lemosva magáról a gyalázatot.
Ami Amerikának 9/11, az Magyarországnak 2006 ősze. Nagy ország nagy színjáték, kicsi ország kisebb színjáték. A mai napig nem lehet biztosan tudni, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök őszödi beszéde kiszivárgott, avagy a legfőbb érintett kiszivárogtatta; azt ellenben biztosan lehet tudni, hogy a tartalma a balliberális hatalmi politika tökéletes csődjének hamisítatlan hazai látlelete. Teljesen természetes fejleménynek kell tekintenünk, hogy a súlyos belpolitikai válságon a kommunisták egyenes ági leszármazottai, valamint a velük szövetséges, nemzetidegen szabaddemokraták nem úgy próbáltak úrrá lenni, hogy éles fordulatot hajtottak volna végre addigi nemzetellenes és hazaáruló politikájukban, hanem ehelyett – talán 9/11 sikeres amerikai előadásán is felbuzdulva – a „terrorveszély” forgatókönyvét vették elő.
A hazaáruló beszéd nyomán támadt össznépi indulatot úgy igyekeztek terelni és fokozni, hogy erőszakba, tettlegességbe, „terrorizmusba” torkolljon. 2006. szeptember 18-án a Kossuth térről a tévészékházhoz vonuló tüntetőktől megtagadták a követeléseik beolvasását; gyengén felszerelt, tapasztalatlan vidéki rendőröket vezényeltek az épület védelmére; a tömegbe épített provokátorokkal addig heccelték a rendőröket és a tüntetőket, amíg egymásnak nem estek, s be nem következett a tévészékház „ostroma”; közben több helyszínen is jól felszerelt, harcedzett rendőri osztagot várakoztattak teljes tétlenségben a székház közvetlen közelében. /Az egész ostromról, a fősodorban elhallgatott részletekről bőséges leírás található az ÚJ MÉDIATÖRTÉNELEM (1956–) 1989–2010 (–2014) című, világhálós könyvemben./
Az ostromról és a megsérült, vérző rendőrökről készült felvételek feltüzelték a rendvédelmi szerveket és mozgásba lendítették a hatalmi gépezetet. Hajtóvadászat indult, de valójában nem a rendőrverésben, garázdaságban vagy rendbontásban vétkes tettesek kézrekerítéséért, hanem – teljesen egyértelműen és cáfolhatatlanul – a magyar állampolgárok megfélemlítéséért. 2006 október 23-án a hatalom már a látszatra sem ügyelt: a rohamrendőrök olyanokra is rátámadtak, akik még csak nem is tüntettek, csupán békés, gyanútlan járókelőként tartózkodtak a rendőrségi csapásirányban. Rendőri hamistanúzással, ügyészi koholt váddal, bírói segédlettel mégis tömegével ítélték el – legalábbis első fokon – a teljesen ártatlanul megverteket, meghurcoltakat, letartóztatottakat.
Állami terror, rendőrterror volt ez a javából! De mindenképp megvolt az a politikai hozama, hogy a balliberális hatalom úgy félemlíthette meg és rendszabályozhatta meg saját népét – léphetett fel ellene nyílt önkénnyel és erőszakkal –, hogy eközben az engedékeny és engedelmes többség jóvoltából hatalomban, kormányzati pozícióban maradhatott. Nagyon kevesen akadtak, akik – a parlament falain kívül – nyílt ellenállásba és szervezkedésbe kezdtek. A legfőbb ellenzéki erő, az Orbán Viktor vezette Fidesz-KDNP pártszövetség, amely a háttérhatalomba is kénytelen-kelletlen betagozódott, mindenképp a választások útján megejtendő hatalomváltásban volt érdekelt, ezért sem a Gyurcsány-kormányt, sem a közvéleményt nem igyekezett azzal szembesíteni, hogy a karhatalom 2006. október 23-i, kíméletlenül erőszakos fellépésével lényegében nyílt állami terror valósult meg; a hatalmi gépezet szinte egésze pedig e a terror szolgálatába szegődött.
Mivel pedig a szembesítés elmaradt, és legfeljebb rendőrségi vezetői „hibákról” és rendőri „túlkapásokról” esett szó – és ennek megfelelő mértékű „felelősségrevonásokról” –, ezért a haza, a nemzet sorsát szívükön viselő ún. nemzeti radikálisok teljes joggal érezték úgy, hogy Magyarország végveszélybe került: megszűnt a jogállamiság, megszűnt a demokrácia, hazaárulók tartják fogságukban az országot. Ezért Budaházy György és Toroczkai László 2007. áprilisában meghirdette a Hunnia Mozgalmat mint a nemzeti radikálisok fellépését, szabadságharcát a nemzetrontók, országárulók ellenében.
Habár formálisan működött a parlamentáris demokrácia, de van-e értelme demokratikusnak nevezni azt a rendszert, amelyben a balliberális erők – miként ezt utólagosan, éppen az őszödi beszédben kerek-perec elismerték – folyamatos hazudozással és adathamisítással, vagyis a választók teljes megtévesztésével kerültek hatalomra; utána meg nyílt önkényuralommal, féktelen erőszakkal, a hatalmi gépezet terrorjával rettentették el az állampolgárokat attól, hogy nyíltan fellépni vagy titokban szervezkedni merészeljenek – kik ellen is? A demokrácia felszámolóival, a magyar nép és nemzet e legfőbb ellenségeivel, idegen érdekek kiszolgálóival, szemérmetlen hazaárulókkal szemben.
Ami ellen tehát a Hunnia Mozgalom fellépett, az a lényegét tekintve ugyanaz volt, mint ami ellen az 1956-os felkelők fegyveres ellenállásba, véres harcokba bocsátkoztak. Kétségkívül mások voltak a végletek, hiszen ’56-ban több helyszínen és töbnyire géppuskával kaszabolták le a békés tüntetők százait, 2006-ban pedig „csak” lovasrohammal, kardlapozással, gumilövedékekkel, viperákkal okoztak – számtalan esetben maradandó, életveszélyes – sérüléseket. Másfelől meg ’56-ban a felkelők ávósokat lincseltek meg, molotovkoktélokkal semmisítettek meg orosz tankokat, egy fél évszázaddal később pedig a balliberális állami terrorral szemben fellépők kifejezetten ügyeltek arra, hogy az MSZP-s és SZDSZ-es pártirodák, szocialista politikusok ingatlanjai, valamint melegbárok ellen elkövetett – többnyire molotovkoktélos – merényletek ne okozzanak se személyi sérüléseket, se számottevő anyagi károkat. Magyarán szólva: akcióikat kifejezetten jelképes figyelmeztetésnek szánták, s e tekintetben is hazafiakhoz méltó felelősséggel jártak el. Ellentétben a gyurcsányi – s általában minden – hatalmi gépezettel, ők a legkevésbé sem általános félelmet, rémületet kívántak kelteni az akcióikkal, s ilyen értelemben sem állítható róluk, hogy „terrorcselekményeket” követtek volna el. Valós félelmet legfeljebb abban a politikusi kasztban ébreszthettek, amely nem átallott a saját népével szemben önkényeskedni, fizikai és lelki terrornak alávetni, saját országának, hazájának ártani. S az ellenállók teljesen jogos és felelősségteljes (arányos) figyelmeztetése is ennek a politikai körnek szólt.
Noha a balliberálisok egy ideig még kormányon maradhattak (egy idő után már 2006 fő felelőse, Gyurcsány nélkül), demokráciához méltatlan államterrorjukkal – mint hamarosan bebizonyosodott – alaposan túllőttek a célon. Akkortájt (2007-ben) jómagam például azért hagytam fel a nagyobb nyilvánosság előtt a politikai újságírással (és hajóztam át szépirodalmi vizekre), mert úgy ítéltem meg, hogy a gyurcsányi terror nagyon sok balliberális színezetű gondolkodóra (véleményformálóra) is kijózanítólag hatott, és ami korábban csak nagyon elvétve fordult elő, most rendszeressé vált: saját szekértáborbeliek illették súlyos kritikákkal a balliberális kormány és hatalmi gépezete működését. Tehát úgy tűnt, semmi szükség arra, hogy továbbra is fárasszam magam például éppen Gyurcsány és terrorgépezete ostorozásával.
Ráadásul a Budaházy–Toroczkai-féle Hunnia Mozgalom is komoly sikereket ért el – nem a titokban, hanem a nyilvánosság előtt zajló – akcióival. 2008-ban ún. razzia programba fogtak, melynek során a mozgalom tagjai olyan bűncselekményeket próbáltak feltárni és nyilvánosságra hozni, amelyekben az elkövetők vagy társtettesek állami alkalmazottak voltak. Egyik ilyen akciójukkal, a sukorói óriáskaszinó-beruházás körüli visszaélések feltárásával és nyilvánosságra hozatalával nem kisebb dolgot akadályoztak meg, minthogy a Velencei-tó környezetét (békés üdülőövezetét) egy lelketlen, haszonleső pénzügyi csoport egy ilyen, oda semmiképp nem illő épületegyüttessel és kétes szórakozást (nagybani rongyrázást és pénzmosást) nyújtó szolgáltatással csúfítsa el.
Nos, ez volt az a történelmi pillanat, amikor a gyurcsányi hatalmi gépezet elérkezettnek látta az időt arra, hogy nekifogjon saját maga szerecsenmosdatásához és nemzeti radikális ellenlábasai politikai megsemmisítéséhez. Mivel fennállt a veszélye, hogy egyre többen rokonszenveznek majd a Hunniásokkal, másfelől meg egyre többen vonják kérdőre Gyurcsányékat 2006 őszi állami terrorjuk miatt, s mindennek tetejében még azzal is számolni kellett, hogy a terrorizáló balliberálisok rohamos népszerűségvesztése a 2010-es választásokkor hatalmas Fideszes győzelembe (és Gyurcsányék felelősségrevonásába) torkollik, ezért sürgősen neki kellett állni a 9/11-nél is oly jól bevált hatalmi technika alkalmazásának. Vagyis annak, hogy 2006 valódi terroristái elkezdjenek (másokra mutogatva) terroristát kiabálni.
Innentől kezdve a hatalmi gépezet különféle egységei (titkosszolgálat, rendőrség, ügyészség, bíróság, főáramú média) egymással szorosan együttműködve igyekeztek a Hunnia Mozgalmat mint a magyarországi terrorveszély legfőbb megtestesítőjét, s Budaházy Györgyöt mint legfőbb megszemélyesítőjét tálalni. Az idők során kellőképpen érzékenyített és megdolgozott közvéleménynek még az általában némi gondolkodásra hajló része sem volt képes felismerni, hogy milyen politikai játszma folyik. Már a legelső alkalommal, amikor hírek jelentek meg arról, hogy Budaházyt és társait „molotovkoktélozással” vádolják, a közvélemény tetemes részében tartósan rögzült egy velük szembeni ellenérzés, mondhatni: ösztönös rémület. Amikor pedig a gépezet a „garázdaság” kezdeti vádjából „terrorvádat” csinált, s a vádlottakat egyenesen „terroristáknak” kezdte nevezni, eljutottunk odáig, hogy ettől a hamis képtől (fájdalmas igazságtalanságtól) már nagyon nehezen lehetett bárkit is eltántorítani. Az én személyes győzködésem is kevés volt ahhoz, hogy saját testvéreimet és családtagjaimat jobb belátásra bírjam.
„Boldog az az ország, amelynek ilyen terroristái vannak”
Amikor mindeme körülmények és fejlemények egyik örök tanulságaként azt vonom le, hogy A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM, azért is teszem, mert az egész Hunnia-ügy helyénvaló (igazságos) kezelése és logikus tisztázása elé egy áthághatatlannak tűnő akadály gördült. Jó lett volna a közvélemény számára határozottan, egyértelműen és egyöntetűen kijelenteni, hogy Budaházyék a manapság olyannyira felmagasztalt és ünnepelt ötvenhatos felkelők dicsőséges utódai. „Igen, csakugyan molotovkoktélokat gyártottak, csakugyan balliberális pártirodákat és »buzibárokat« támadtak meg, de csakis azért, hogy elejét vegyék az ország, a nemzet mindenféle következmények nélküli, felelőtlen tönkretevésének, amelyben a balliberális hatalmi tényezők olyannyira szorgalmasan jeleskedtek” – lehetett volna hangoztatni. Csakhogy az efféle, a közvéleményt megnyerni szándékozó egyértelműsítés és tisztázás a vádlottak számára végzetes lehetett volna. A hatalmi gépezet fő hivatalnokait a legkevésbé sem hatotta volna meg, hogy Budaházyék „a mi pesti srácaink”, ellenben egy efféle beismerés birtokában azonnal hűvösre vágták volna őket: terrorizmus címén akár életfogytiglanra szóló fegyházbüntetésre ítélték volna a nemzet egészétől hálát és elismerés érdemlő hazafiainkat és honleányainkat.
És nemcsak „balliberális” kormányzás, hanem „nemzeti” kormányzás idején is ezzel kellett számolni. A BBI tagjai számos Fidesz-közeli, bennfentes politikustól és különféle tisztségviselőktől hallhatták annak a határozott álláspontjuknak a kifejtését, mely szerint „semmiféle erőszak nem elfogadható”. A Fidesz teljes vezérkara ott tisztelgett Wittner Mária temetésén, de semmiféle ellentmondás vagy meghasonlás nem támadt bennük amiatt, hogy Budaházy György lényegében ugyanazért – az önkény elleni bátor, hazafias fellépéséért – ül az ő kormányzásuk idején börtönben, amiért ők Wittner Máriát és a többi ötvenhatost éppen dicsőítik; s ami miatt amúgy Wittner Mária nagy tisztelettel adózott Budaházynak és társainak, és nyilvánosan követelte a kegyelemben részesítésüket.
Mindez máris előrevetíti, hogy akik civilként a hivatásos hatalom befolyásolására – mondjuk: Budaházy és társai igazságának érvényesítésére – adják fejüket, a siker érdekében mennyire körültekintően kell eljárniuk, és sokszor milyen szerteágazó, sziszifuszi erőfeszítésekre kényszerülnek. Az orbáni reálpolitika egyik erős és tartós pillére, hogy módszeresen kerüli azokat a politikailag haszontalan lépéseket, amelyek kevesebbet hoznak, mint amennyit visznek. Márpedig Budaházyt és társait a balliberális hatalmi gépezetnek olyannyira sikerült közveszélyes terroristává lényegítenie („kiáltania”), hogy (BBI-s értesülések szerint) még a legutóbbi években végzett felmérések is azt „jósolták”, hogy a kegyelemben részesítésük kevés politikai hasznot hajtana a „nemzeti” kormány számára, ellenben sok kockázattal, veszteséggel járhat. Ennek következtében a reálpolitika és a hatalmi gépezet lényegében a 2010. évi választások megnyerése óta „nemzeti” kormányzás idején tartotta fogságban a Gyurcsány-féle terroristák által terrorizmussal vádolt, valójában felelősségteljes és bátor hazafiakat; s ugyanez a hatalmi gépezet egészen 2022-ig nagyon kevés hajlandóságot mutatott a kiengedésükre, kegyelemben részesítésükre.
Márpedig e tény még egy okból rendkívül megnehezítette azok dolgát, akik szívükön viselték Budaházyék igazságának érvényre juttatását. Magyarország nemzeti érzelmű része szinte egyöntetű elismeréssel adózott Orbán Viktor (és a Fidesz–KDNP pártszövetség) nemzetvédő, szabadságharcos, a többségi magyar választói akaratot tekintetbe vevő és méltányoló reálpolitikájának. Az európai politikai színtéren a maga nemében páratlan az a sikersorozat, ahogy az Orbán vezette nemzeti erők négyszer egymás után nyertek országos választásokat kétharmados minősített többséggel. Azonban ennek a hatalmas politikai hitelességnek és bizalomnak az egyenes következményeként a nemzeti tábor engedékenységre és engedelmességre hajló tömegeiben az a szent meggyőződés támadt, hogy Orbánék nyilván azért nem akarnak megkegyelmezni Budaházynak és társainak, mert csakugyan „sárosak”, azaz bűnösök, közveszélyesek, terroristák. Ha tényleg igaz hazafiak volnának, miért is ne adna (adatna) nekik Orbán Viktor kegyelmet? Aki tehát a nemzeti táborban keresett támogatókat a Hunniás hazafiak kiszabadításához (kegyelemben részesítéséhez), annak számolnia kellett azzal, hogy nem elegendő Budaházyék igazsága, felelősségteljes hazafisága mellett érvelni; annak is elejét kellett venni, hogy az illető azért utasítsa vissza a hazafiak melletti kiállását, mert úgy érezné, hogy ezzel szeretett miniszterelnöke és pártja ellenében cselekszik.
Nekünk, civileknek lényegében ebben a teljesen ellentmondásos helyzetben kellett valamiképpen eljutni a számunkra – és az igazság érvényesülése, beteljesülése szempontjából – kívánatos megoldáshoz. Egy idő múltán világossá vált, hogy egyszerre kell hathatós lépéseket tennünk a közvélemény és a kormányhatalom meggyőzésére, megdolgozására; ehhez pedig egyaránt elengedhetetlen a nagyközönség és a hatalmi gépezet természetének valamelyes kiismerése; annak a megértése, hogy kit milyen szempontok és igazságok mozgatnak.
És ezek ismeretében magunknak is reális és ígéretes igazságot – igazodási pontot, cselekvési csapásirányt – kell választanunk.
Azzal a maga szempontjából „tiszta” és „teljes” igazsággal, amelyet S. János ügyvéd, egykori barátom és szellemi harcostársam hangoztatott – s amelyről e fejezetünk elején szóltam –, nem jutottunk volna sehova: Budaházy és társai (az igazság és a magyarság legnagyobb szégyenére) ma is fegyházban rostokolnának. Sokkal követhetőbbnek bizonyult az az igazság, amelyet Budaházy György új ügyvédje, a különben balliberális körökben is megbecsült Szikinger István nagyon találóan úgy fogalmazott meg perbeszédében, hogy „Boldog az az ország, amelynek ilyen terroristái vannak”. Hovatovább ehhez a megközelítéshez igazítottuk egész szabadságharcos civil politikánkat. Igaz ugyan, hogy csak megközelítette az általunk vélt és vallott teljes igazságot, de kiválóan alkalmasnak ígérkezett arra, hogy egyfelől az engedékenyekkel és engedelmesekkel, másfelől a kormányhatalommal is elfogadtassuk. S lassú, szívós munkával, megfontolt civilpolitikánkkal végül sikerre jussunk.
(innen folytatjuk)
Kapcsolódó cikkeink:
5. tanulság: AZ IGAZSÁG IS ÁRU ‒ EL KELL TUDNI ADNI
4. tanulság: A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT
3. tanulság: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT
2. tanulság: MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT
1. tanulság: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM
A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) Előszó
