A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata)
Előszó
A legelső, örökre szóló tanulság, amelyet ebben a könyvben le fogok vonni, ez lesz: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM. Persze, beszélhetünk „isteni”, „abszolút” vagy „egyetemes” igazságokról, s némely halandók életében ezek még akár sorsdöntőek is lehetnek, amennyiben cselekedeteikhez távlatos irányt szabhatnak...
Számomra például ilyen „isteni” (abszolút, egyetemes) igazság, hogy az ÉN kiteljesedéséhez a NEM ÉN-en keresztül vezet az út. Ahova elérhetünk, az az emelkedettebb (magasztosabb) lelki–szellemi állapot, amelyben a magunk közvetlen érdekei, hasznai, kényelmei ellenében cselekszünk, vagyis mások igaza – az igazság kimondása, győzelemre juttatása – kedvéért akár még személyes kockázatokat, ütközéseket és megélhetési megpróbáltatásokat is készek vagyunk vállalni.
Például kétnapos éhségsztrájkot a Hazatérés Templomában, történetesen Budaházy György (és testvére, Edda) édesanyjával. Hogy ezzel is nyomást gyakoroljunk a hatalomra: vessenek végre véget annak a gyalázatnak, hogy magyar hazafiak – a Hunnia-ügy vádlottjai, Budaházy György és társai – ellen „nemzeti” kormányzás idején folyik egy végeláthatatlan és lelketlen büntetőeljárás. Rendőrség, ügyészség, bíróság vádolja őket bűnszervezetben elkövetett terrorcselekményekkel, s valamennyiüket kitartóan zaklatják – családjaikkal, szeretteikkel együtt – kis híján másfél évtized óta.
A 17 vádlottat először összesen 125 évnyi fegyházbüntetésre ítélik. Majd az ítéletet megalapozatlansága miatt hatályon kívül helyezik. Ezután a megismételt elsőfokú eljárásban – ugyanolyan megalapozatlansággal – összesen 117 évnyi fegyházbüntetést kapnak. Végül másodfokon a tanácsvezető bíró egyfelől kijelenti, hogy a vádlottak nem terroristák és hasznos tagjai a társadalomnak; másfelől viszont változatlanul bűnszervezetben elkövetett terrorcselekmények vádjával ítéli el őket. Ám az is igaz, hogy a büntetéseket a lehető legnagyobb mértékben enyhíti: Budaházy Györgyét például 17 évről 6 évre. S a kezdetben még az eljárás szerves és látványos részét képező, állig felfegyverzett, maszkos terrorelhárító kommandósok is a végére valahogy felszívódnak, kikopnak a történetből.
Budaházy György és társai azóta köztársasági elnöki kegyelemben részesültek. De ez sem volt mentes az érthetetlennek és feleslegesnek tűnő fordulatoktól, huzavonától.
Ugyanis a rendőrségi és bírósági eljárás elhúzódását és hajmeresztő ellentmondásait még csak-csak meg lehetett azzal magyarázni, hogy – bár a rendszerek és kormányok jönnek-mennek – a titkosszolgálati, rendőrségi, ügyészségi és bírósági állomány java (vagyis a hatalmi gépezet) többé-kevésbé érintetlen és mozdulatlan marad. Ezért, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006 őszén úgy döntött, hogy a kiszivárgott (kiszivárogtatott) őszödi beszéde nyomán lázadozó népet kemény állami terrorral tanítja móresre, akkor lényegében – néhány figyelemre méltó és üdvös kivételtől eltekintve – a teljes hatalmi gépezet készségesen a szolgálatára állt.
2006. október 23-án – nevezetes ötvenhatunk kerek ötvenedik évfordulóján és állami ünnepén – a titkosszolgálatok rászervezték az azonosítók nélküli rohamrendőröket mindenkire, aki Budapest belvárosában csak élt és mozgott. Ezek aztán ugyanúgy rátámadtak a békés ünneplőkre és járókelőkre, mint a Gyurcsány lemondását hangosan követelőkre, vagy a Fidesz nagygyűléséről gyanútlanul távozókra. Lovasrendőrroham, kardlapozás, embervadászat, véres ütlegelés, könnygázszórók és könnygázgránátok, szemkilövés, csuklóbilincsek, tömött rabszállítók – néhány rémisztő emlékkép az aznap tetőző állami terrorról. Az ártatlanul, hamis vádakkal befogottakat (leginkább fiatalokat) a rendőrségi előzetesben bántalmazták, az ügyészek készségesen megvádolták, a bírák pedig – legalábbis első fokon – koholt vádak alapján, gyorsított eljárásban, szakmányban elítélték őket.
Akárhogy is, ezzel Gyurcsányék – régi kommunisták egyenes ági leszármazottai, új önkényuralmisták – kimutatták a foguk fehérjét. És egészen bizonyos, hogy ez a féktelen állami terror döntő szerepet játszott abban, hogy a 2010. évi országos választásokkor a lényegében nemzeti liberális politikát folytató Fidesz–KDNP pártszövetség elsöprő (több mint kétharmados) győzelmet aratott a Gyurcsány–Bajnai-féle balliberális hatalmi vonulat felett. S ezt a kétharmados győzelmét azóta háromszor ismételte meg egyhuzamban.
Józan paraszti – vagy másképp fogalmazva: hétköznapi civil – ésszel nézve annál döbbenetesebb, hogy 2006 színtiszta terroristái azóta is ott díszeleghetnek a magyar országgyűlésben. Ezzel szemben a nyílt állami önkénnyel és rendőrterrorral szemben szabadságharcot indító, saját bőrüket a demokratikus rend helyreállításáért kockára tevő magyar hazafiakat a nemzeti kormány hatalomra kerülése után is perben és fogságban tartották. Áder János köztársasági elnök nem tett eleget kegyelmi kérvényüknek. A Fidesz elutasította közkegyelemben részesítésüket. Mígnem aztán a Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) nevű civil mozgalom egyre erőteljesebb mozgolódása és egyre több neves, közéleti ember megnyerése és kiállása nyomán, Novák Katalin köztársaság elnök végre elszánta magát. Ha nem is a teljes, de legalább az egyoldalú és részleges igazságtételre. Nyilván nem függetlenül a magyar politikai élet legfőbb irányítójának akaratától.
Ha a Gyurcsány-féle fő terroristákat (eddig) nem sikerült is tettükhöz illő büntetésben részesíteni, legalább az általuk idestova másfél évtizede indított – roppant körmönfont – büntetőeljárás vádlottjai közül egyre többen kezdtek köztársasági elnöki kegyelemmel kiszabadulni. Legelőször – még 2022 végén – heten: az enyhébb bírói ítélettel sújtottak. Aztán – 2023 áprilisában – hatan: lényegében a legtöbb évre elítéltek, köztük Budaházy György is. S végül már csak négyen maradtak – azok, akiket Csintalan Sándor véresre verésével vádoltak.
A sikeres civilpolitika felismerése és kimunkálása szempontjából különösen figyelemre méltó, hogy a 17 vádlottból e szóban forgó négy közé esett az az egyetlen egy, akinek terrorista cselekményt nem róttak a terhére. Mivel a csupán a verésben való részvételt a bíróság csak másfél évnyi börtönre taksálta (és ezt is csak felfüggesztve), ennyit pedig a vádlott már előzetesben, háziőrizetben és ténylegesen letöltött (pedig egy napot sem kellett volna ülnie), ő volt az egyetlen, akinek már nem volt miért kegyelemért folyamodnia, hisz anélkül is kiszabadult. A BBI köreiben „Hármak”-nak nevezett hazafiak azonban még 2023 őszén is börtönben ültek, holott a „főkolomposok” – maga Budaházy is mint elsőrendű vádlott, akit terrorcselekményekre való felbujtásban találtak bűnösnek – már az év tavaszán kiszabadultak.
Tehát az a különös helyzet állt elő, hogy a papírforma szerint sokkal kisebb bűn a kegyelem szempontjából sokkal többet nyomott a latban. Mintha a „terrorizmus” tizenvalahány év múltán – a nemzeti hatalom részéről – csak-csak megbocsátható lett volna, de egy véresre verés nem. Főleg egy olyan véresre verés nem, amely miatt a történetünkben jelentőséget nyert egy addig többnyire lappangó szál.
Egy, a rendőrségi berkekből kiszivárgott értésülésünk szerint Budaházyékkal szemben azért is jártak el jóval szigorúbban még a vádiratban foglalt cselekmények súlyához képest is, mert valójában azt nem tudták megbocsátani nekik, amiről az eljárás során soha nem beszéltek. A Hunniások – hangos tiltakozással, helyszíni tüntetéssel, Budaházy vezényletével – sikeresen megakadályozták, hogy Sukoróban, a Velencei tó partján bizonyos befektetői körök hatalmas kaszinóparadicsomot létesítsenek. A vádlottak egyikétől azt is megtudhattuk, hogy a nyomozók egyike azt mondta neki, valljon nyugodtan Budaházyra, kenjen rá mindent, mert igazából csak őt akarják elkapni.
A „zsidó szál” azonban még nyilvánvalóbban előtérbe került, amikor véresre verése után Csintalan Sándor egyből azt nyilatkozta, hogy „antiszemita támadás történt”. Aligha lehet kétséges, hogy ez a megalapozatlan feltételezése azonnal mint objektív tény sepert végig az erre különösen érzékenyek köreiben. Az eset bírósági tárgyalása során amúgy a vád feltűnően sok ellentmondásba keveredett Csintalan vallomásával, mert ez inkább gyengítette, semmint erősítette a bizonyítottságot.
Amikor Budaházyék elengedése után teltek-múltak a hónapok, és a köztársasági elnök asszony a BBI minden erőfeszítése ellenére sem mutatott hajlandóságot a Hármak kegyelemben részesítésére, beírtam a Google keresőjébe: „Csintalan, véresre verés, antiszemita támadás”. Első helyen ez az oldal jelentkezett:
Csintalan feltételezése tehát – a kép feliratából következtethetően – végigsöpört a Tel Aviv–New York–Budapest „tengelyen” (Csurka kifejezésével élve). A „véresre verés” az érintettek és a döntéshozók köreiben rögtön „zsidóverés”-re lényegülhetett át.
A BBI-ben többen is úgy éreztük, hogy megtaláltuk a kegyelmi folyamat elakadásának legfőbb magyarázatát. Csakhogy hamar arra a közös álláspontra jutottunk, hogy a „zsidó szál” általunk való, nyílt pedzegetése inkább elriaszthatja a döntéshozókat a kegyelem megadásától, semhogy kedvezően ösztökélné őket. Logikusan kínálkozik az a felismerés, hogy akkor biztos ez a kényszerű helyzet vezetett el annak a tanulságnak a levonásához, amely szerint A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM.
De nem.
Ide más tanulságok kötődnek, amelyeket a maga helyén és idején törekszem levonni.
Itt, az előszóban elég csak annyi, hogy BBI-s értesülések szerint Schmidt Mária volt az egyike azoknak, akik a leghevesebben helytelenítették a Hunnia-ügy vádlottjainak kegyelemben részesítését. Márpedig – miként felhívtam rá levelezőlistánk tagjainak figyelmét – a híradások szerint Schmidt Mária is tagja volt annak a tekintélyes küldöttségnek, amely Orbán Viktorral tartott Pekingbe, a legmagasabb szinten zajló magyar–kínai tárgyalásokra. Ez is arra utalt, hogy milyen mélyen van ő beágyazódva az Orbán-féle hatalomba. Egy pillanatig nem lehet kétségünk afelől, hogy „liberális” körökből kap ezért eleget. S abban is aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy Novák Katalin kegyelmi döntésekor meg-megcsörrent a telefonja, és számonkérték rajta, hogy „milyen nácik, fasiszták szekerét tolod te?!”. Olyanokét, akik „antiszemitáknak”, „zsidóverőknek” osztogatnak kegyelmet!
Hogy ebben az ingoványos részletkérdésben mégis sikerült a puszta feltételezésnél jóval messzebb – egészen sarkalatos tényekig – eljutnunk, az kétségkívül a BBI egyik legelszántabb és legtevékenyebb tagjának, a Közhatalom Jogsértettjei Egyesület elnökének, Gőbl Györgynek volt köszönhető. Kapta magát, és felhívta Ungár Pétert – Schmidt Mária fiát –, azzal, hogy nem akarna-e kiállni, szót emelni a Hármakért, aláírni azt a listát, amelyen neves közéleti emberek kérik a köztársasági elnököt, hogy részesítse végre kegyelemben a Hunnia-ügy utolsó három elítéltjét is. Nos, Ungárt majd szétvetette a düh. Habár éppen vezetett, szakított rá időt, hogy olyan nyilatkozatokat idézzen a világhálóról, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy Budaházy és társai megrögzött, szélsőséges antiszemiták. A tanulságok között majd foglalkozunk azokkal, amelyek kifejezetten a BBI egyik tagjához, Schiffer Andráshoz kötődnek. Itt csak annyit tartok szükségesnek megjegyezni, hogy Schiffer soha nem rejti véka alá zsidó származását, tehát, ha ilyen mélységig beszállt Budaházy és társai kiszabadításába, akkor aligha lehet e hazafiak lényegét azzal megragadni, hogy „antiszemiták”... De ami akkor és ott – Gőbl György telefonálásakor – számunkra a legfontosabb fejlemény volt, hogy Ungár dühében még azt is elkotyogta, hogy bizony személyesen telefonált rá Novák Katalinra, és kikérte magának, hogy ilyen „zsidógyűlölő” alakokat, mint Budaházy és társai, kegyelemben részesítsen.
Ezek után tényleg úgy tűnt, hogy kilátástalan helyzetbe keveredtünk. Ezt látszott megerősíteni a BBI egy másik neves tagjának, Skrabski Fruzsinának az észrevétele. Novák Katalin tanácsadó testületének tagjaként úgy érezte, mintha az elnöki hivatalban nem vennék szívesen a Hármak kiszabadításának BBI általi szorgalmazását. Ráadásul pusztán abból a szempontból is meg tudta érteni elnök asszonya álláspontját, hogy ő (mármint Fruzsi) a BBI-ben kezdetektől azt hangoztatta, hogy a mások elleni erőszakos fellépés elítélendő; s ő nem azért szállt síkra a Hunniások kegyelemben részesítéséért, mert helyeselné a molotovkoktélozást, az ablakba lövést és a véresre verést, hanem azért, mert ő, aki filmet készített 2006 rendőrterrorjáról, szörnyű igazságtalanságnak tartja, hogy az önkény ellen fellépő hazafiak meghurcolása lassanként már másfél évtizede tart, ellenben az igazi terroristák, akik tömeges, életveszélyes sérüléseket okoztak a magyar nép megfélemlítésének nyilvánvaló szándékával, azóta is büntetlenül röhögnek a markukba.
Ekkor azonban megint történt valami, ami új irányt szabott kiszabadítási kísérletünknek. Röviden összefoglalva: Skrabski Fruzsina személyesen találkozott a Hármakból Szücsi Frigyessel és Tián Csabával, mindkettejük asszonyával és gyermekeivel. Aztán áradozhatott valamennyiükről: hányattatásuk hosszú évei alatt milyen példás életet éltek. Főleg Szücsi Frigyes ragadta meg a lelkét, aki az ellene folyó eljárás alatt okleveles régész diplomát szerzett, és ehhez aztán még – summa cum laude eredménnyel – történészi doktori fokozatot is, elismert (sőt nélkülözhetetlen) szakemberré nőve ki magát; ráadásul sütött róla az igazi keresztény lelkület, a szerénység és tisztesség. S ha mindez még mindig nem lett volna elég ahhoz, hogy Fruzsi amúgy is érzékeny lelkét megindítsa – erős igazságérzetét megbolygassa –, kiderült, hogy mielőtt Szücsi Frigyest megvádolták, megpróbálták titkosügynöknek beszervezni, ő azonban ezt visszautasította. Vagyis nagyon úgy nézett ki, hogy teljesen alaptalanul, koholt vádakkal, büntetésül fogták perbe.
Na, most itt következik egy olyan örök tanulság, amelyről már az előszóban is feltétlenül szólnom kell: CSAK A SZERETET KÉPES CSODÁRA.
Ehhez annyit azért előre kell bocsátanom, hogy a BBI-s levelezőlistán minden lehetséges rosszat elmondtunk Csintalanról. A legkevesebb, hogy titkosügynöknek feltételeztük. Ez sem tántorította el azonban Fruzsinát attól, hogy felhívja. Évekkel ezelőtt az olajszőkítésről készített filmet, s akkor Csintalan is nyilatkozott neki, kölcsönös tisztelettel adózva egymásnak. Most, a telefonban, Fruzsi csak annyit kérdezett, hogy biztos-e abban, hogy azokat ítélték el, akik ténylegesen megverték őt, és tudja-e, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültek ezek a családok a csaknem másfél évtizede tartó meghurcoltatásuk miatt. Csintalan Sándor rögtön elérzékenyült, s közölte, hogy már neki is elege van az egész ügyből, és nem akarja, hogy miatta apa nélkül maradjanak a gyerekek. Azt is elismerte, hogy csapnivaló volt az egész eljárás, tehát még az is lehet, hogy nem a vádlottak voltak az elkövetők, de ha mégis, ő akkor is kegyelmet kér nekik, hogy ne maradjanak árván a gyerekek.
Innentől kezdve felpörögtek az események. Csintalan előbb azt nyilatkozta Skrabski Fruzsina filmjében, hogy botrány, hogy tizenötödik éve tart ezeknek az embereknek és családoknak a kálváriája. A nyilvánosságnak is elismételte, hogy ő megbocsát az őt megverőknek, és azt kéri, hogy mielőbb részesítsék őket kegyelemben. Ugyanebben az interjúban árulta el, hogy Fruzsi szeretete vette le a lábáról... Aztán már – egy saját filmfelvételen – nem is kérte, hanem egyenesen követelte a kegyelem megadását. Erre pedig már Novák Katalinék is megmozdultak: meghívták Csintalant az elnöki palotába; s ott a köztársasági elnök asszony közölte vele, hogy kifejezetten az ő kérésére, kegyelmet fog adni a Hunnia-per utolsó vádlottjainak is.
Hamarosan a szabadulóbulira is sort kerítettünk, mégpedig éppen a hajdani éhségsztrájkunk helyszínén, a Hazatérés Temploma alagsorában. Gaudi-Nagy Tamás, a neves nemzeti jogvédő itt kért fel, a bulizók nyilvánossága előtt, hogy írjak egy könyvet a Budaházy–Hunnia-ügyről. Akkor azt még nem tudtam, hogy engem az egészből leginkább a levonható tanulságok foglalkoztatnak, tehát a történeti áttekintést átengedem másoknak; arra azonban abban a pillanatban rádöbbentem, hogy a könyv megírásához feltétlenül tudnom kell a majdnem teljes igazságot.
Mert, bár a BBI-ben kezdetektől fogva szószólója voltam annak, hogy 2006-ban a rendőrterrorral felfüggesztődött a demokrácia, tehát a demokrácia helyreállításáért akciózó hazafiak éppen úgy nem tekinthetők bűnösöknek, mint 1956 pesti srácai, ettől még egy igaz könyv megírásához tisztában kellett lennem azzal, hogy a különféle hatóságok – rendőrség, ügyészség, bíróság – mennyire dolgoztak valóban hamis, koholt vádak alapján, és a vádlottak ténylegesen mit követhettek el. Az nyilvánvaló volt, hogy ott, a szabadulóbulin egyik volt vádlotthoz sem mehettem oda azzal, hogy ugyan már, árulja el, ténylegesen miket csinált. Nem kérdezhettem meg például Szücsi Frigyestől, hogy csakugyan teljesen ártatlan-e, s minden, teljes mértékben csak a hatalmi gépezet alantas játszmája volt. Hiszen egyfelől milyen jogon turkálok az ő legszemélyesebb és legfájdalmasabb magánügyében; másfelől pedig, bárhogy volt is, miért ne mondhatná azt, hogy teljesen ártatlan volt, s ezt nekem akkor is tisztelettel tudomásul kell vennem, ha netán mégis becsapott.
Hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem a Csintalan megverésével vádoltak egyikéhez, félrevontam, és nekiszegeztem ezt a kérdést: „Az ügy lehető legaprólékosabb ismeretében ki mered-e jelenteni azt, hogy az ebben érintett négy vádlott között van legalább egy, aki egészen biztosan nem vett részt a verésben, tehát minden tekintetben alaptalanul és hamisan vádolták meg.” Határozottan ezt felelte: „Igen, ki merem.” Addig mindvégig éreztem benne a feszültséget, hogy esetleg arra fogok rákérdezni, hogy ő vagy más személyesen részt vett-e a verésben. De mert a kérdésem nem így hangzott, teljesen őszintén válaszolhatott.
Attól a pillanattól fogva szent meggyőződésemmé vált, hogy legalább egyiküket (méghozzá Szücsi Frigyest) bizonyosan hamisan vádolták meg, csakugyan alaptalanul hurcolták meg, s bár ennél messzebb menő következtetést nem bírok levonni, ennyi elég az elindulásomhoz. Noha a szövevényes valóság teljes kibogozására sosem nyílik esélyünk, e könyvben megalapozott kísérletet tehetek a hatalmi gépezet természetének megragadására, a Hunnia-ügy tanulságainak helytálló levonására, s végezetül: a sikeres civilpolitika leírására.
(innen folytatjuk)
Kapcsolódó cikkeink:
5. tanulság: AZ IGAZSÁG IS ÁRU ‒ EL KELL TUDNI ADNI
4. tanulság: A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT
3. tanulság: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT
2. tanulság: MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT
1. tanulság: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM
